Iramfutókról - avagy kiben jár a belső óra

pen | 2011-03-01  | 12 hozzászólás

• cimkék:
• iramfutó, 
• atlétika, 
• Nyúl, 
• futás 

Tweet

Érdekes versenyt hirdettek meg nemrég Nagy-Britanniában: elit és amatőr futók egyaránt részt vehetnek a "Tökéletes Tempó" elnevezésű kihíváson, melynek célja minél pontosabban megfutni egy előre eltervezett iramot 400 méteren, óra segítsége nélkül. A versenyt a tempót legpontosabban eltaláló résztvevő, azaz a legjobb iramfutó nyeri majd meg. Persze amikor manapság iramfutókat emlegetünk, nem pont erre gondolunk.

Iramfutón általában azokat az elit futókat értjük, akik egy-egy nagyobb versenyen legelöl futva viszik a tempót, ezzel segítve az élbolyt. Iramfutókat – avagy „nyulakat” – ma már egyre több versenyen alkalmaznak a rendezők, hiszen velük garantálható, hogy a verseny az elvárt tempóban indul el, így nagyobb esély van a különböző rekordok megdöntésére. Az elit futók többsége örül a nyulas versenyeknek, hiszen sok energiát spórolhatnak azzal, hogy a táv első felében nem kell a tempóra figyelniük, csak a nyulakat kell követniük, így könnyebben érhetnek el jó időeredményt.

Iramfutókat pályaversenyeken a közép- és hosszútávokon illetve félmaratonokon és maratonokon használnak elsősorban. A nyulazásra vonatkozó szabályok közé tartozik, hogy az iramfutók a többi versenyzővel együtt a távot az elejétől le kell, hogy fussák (de nem kell célba érkezniük); lekörözött versenyző nem nyulazhat a többieknek; és pályaversenyeken férfi futó nem nyulazhat női mezőnynek. Utcai futóversenyeken viszont előfordulhat a férfi nyúl – női futó kombináció, melynek legismertebb példája a ma is érvényes női maratoni világcsúcs (2:15:25), amit 2003-ban Paula Radcliffe a London Maratonon két férfi iramfutó segítségével ért el.

A jó iramfutó nem csak megfutja a kért tempót, de táv közben a lehető legegyenletesebb tempóban haladva végig a kért részidőket futja, és közben odafigyel arra is, hogy mögötte mi történik a mezőnyben. A cél ugyanis nem az, hogy a nyúl fussa meg a kitűzött tempót, hanem hogy az élboly tegye ezt. Ezért a nyúlnak az is fontos, hogy minél közelebb maga mögött tartsa az élen futó versenyzőket. Amikor elér a feladatul kapott táv végére, a nyúl utolsó feladata következik: anélkül kell kilépnie az élen futók elől, hogy megzavarná őket a futásban. Ha úgy dönt, természetesen ő is végigfuthatja a teljes távot, bár ez nem fordul elő túl gyakran. Egy-egy jobb iramfutó egy nemzetközi versenyen ma már több ezer dolláros díjat is kaphat, melyhez általában további bónusz is társul, ha a verseny győztese megfutja az előre kitűzött időt (pl. pályacsúcsot, világcsúcsot, stb).

Általában nem az iramfutóra emlékszünk egy-egy versenyről, de azért voltak már emlékezetes nyulazások a történelemben. Talán az első igazán híres iramfutás Roger Bannister négy percen belüli mérföld futásához kapcsolódik. 1954-ben Bannister két edzőpartnerét, Chris Brashert és Chris Chatawayt kérte fel, hogy segítsenek neki a csúcsdöntési kísérletben. Előbb Brasher, majd Chataway vitte a tempót, így Bannisternek kevesebb, mint 300 métert kellett a táv végén egyedül futnia. Bannister ideje 3:59,4 volt - a versenyt a BBC rádióban pedig nem más, mint Harold Abrahams közvetítette.

Aztán persze olyan esetek is voltak, amikor a nyúl úgy döntött, hogy végigfutja a versenyt, és ő győzött. Pályaversenyen például 1981-ben történt egy emlékezetes ilyen eset, amikor Tom Byers a világcsúcstartó Steve Ovettnek diktálta a tempót 1500 méteren, Oslóban. Futása közben Byers 2:16.1-es (!) részidőt futott 1000 méteren. Az utolsó körre fordulva Byers már mintegy 10 másodperccel vezetett a mezőny előtt, akik nem vették fel az általa diktált kemény tempót. Byers ekkor úgy döntött, végigfutja a versenyt. Igaz Ovett utánairamodott, és majdnem kilenc másodperccel gyorsabb utolsó kört futott nála, mégsem tudta befogni: Byers 53 századmásodperccel megnyerte a versenyt.

Maratoni versenyeken is történtek már emlékezetes iramfutó győzelmek, gondoljunk csak Paul Pilkington 1994-es Los Angeles Marathonjára, vagy Simon Biwott 2000-es futására Berlinben (2:07:42) vagy Ben Kimondiu 2001-es futására Chicagoban (2:08:52).

Adam Perkins Bernard Lagat egyik iramfutója volt tavaly, amikor Lagat új amerikai fedettpályás rekordot futott 5000 méteren (13:11.50). Perkins így mesél a nyulazásról: „Az iramfutásban jó pénz van, sokszor többet lehet vele keresni, mint a versenyzéssel… Kell hozzá egy speciális képesség, ami nincs meg mindenkiben. Egy belső óra, egy érzés. Persze fejleszthető is ez a képesség, mögöttem például 14 évnyi futó múlt van, ami sokat segít… Igaz, versenyezni kicsit nehezebb, de azért az iramfutás is elég stresszes. Figyelni kell arra, hogy te legyél az első a rajt után, aztán végig kell vinni a megfelelő tempót, aztán ügyesen ki kell szállni a végén. Ha valamit elrontasz, mindenki versenyét elszúrod.”

Forrás és képek: www.athleticsweekly.com, faculty.randolphcollege.edu, pamakidscoach.wordpress.com, spikesmag.com, racingnews.runnersworld.com