Csak okulásként - bárkinek. Hogy milyen kis dolgok milyen nagyon tudnak keresztbe tenni...

A sors szelíd figyelmeztető legyintése. A sors szelíd figyelmeztető legyintése?

Az elmúlt hetek/hónapok nagyrészt üres edzésnapló-lapjai/napjai a következőknek köszönhetők.

Tavaly június végén kezdtem el a futást. Tényleg csak óvatosan - a korábbi években tett néhány tétova kísérletből okulva most valóban fokozatosan. Jól ment. Igazán. A kezdeti (június végi) 4x500 méter után a január végi Yours Truly-n már 14.5 km-t tudtam futni folyamatosan, ahogyan azt az edzésnaplóm is igazolja. Örültem, élveztem. Minden pillanatát. Végigfutottam a telet. Januárban már 167 km-t futottam! Repestem.

Aztán egy télvégi, februári napon úgy gondoltam, majd én jól megmutatom. Sikerült. :( A havas járdán való ide-oda csúszkálás közbeni ellentartásból lett egy jó kis symphisis-gyulladás, aminek a következménye is jól nyomon kísérhető egyrészt az edzésnaplómban (a km-ek csökkenése, illetve a fájdalom miatt radikálisan csökkent az edzések, ill. a km-ek száma), másrészt a mentális állapotomban - ez utóbbiról azért az edzésnapló nem annyira árulkodik. Mindegy: lényeg a lényeg - azért a február végi Yours Truly-n megfutottam a 15 km-t (nem is ment annyira rosszul!) - csak fájt. Internet, kutakodás, utánaolvasás. Gyógymód: non-steroidok, pihentetés. Rendben. De mennyi ideig????

Márciusban a csapat Rómában futott maratont - én kísérőként vettem részt a versenyen. Egy hétig semmit nem futottam. Gondoltam, elég lesz. Szedtem egy kis Xilox-ot is (5-6 napig 2x1, majd még 4-5 napig 1x1). ELMÚLT!!!! :)

Aztán jött a "húzzunk bele"-érzés!, majd az április 1-jei Vivicitta 12 km. Megcsináltam, de fájt. Az első néhány száz méter után éreztem, aztán elmúlt (valószínűleg az adrenalin dolgozott), aztán megálltam, és megint fájt. Nem annyira, hogy gyógyszert kelljen bevenni, de folyamatosan, és idegesítően. És aztán az edzéseken is. Pont most, amikor már tudnék többet, jobban, gyorsabban is futni! Ja, és időközben persze beneveztem a NIKE-félmaratonra is. Orvossal való konzultálás után ismét pihenés - most szinte teljes három hét futás nélkül. Még jó, hogy közbejött a régi szerelem - a tenisz. Kicsit kárpótolt. De a symphisis-fájdalom ELMÚLT! :))))

Április végén a páromat kísértem terepfutására a legkisebb gyerekünkkel bringával. Mi voltunk a "frissítők". Igenám, de a kicsi mindig lemaradt. A párom előre futott. Én igyekeztem bevárni a kicsit, aztán beérni a nagyot. Egy emelkedő után - ahová feltoltuk a kicsivel a bicót - nyeregbe pattantunk, és próbáltuk apát utolérni a lejtőn. A nap sütött, fújt a szél. Rajtam a napszemüveg, kiálltam a nyeregből, száguldottunk lefelé vagy 35-40-nel. A korábban felázott, majd az autók kerekei által felszántott és utána felszáradt földútra az út menti bokrok árnyékot vetettek. Az árnyékok mozogtak a jó kis széltől - én meg egy keréknyomot elnéztem. Nem láttam olyan mélynek, mint amilyen valójában volt. A sebesség-gödör kettőse megdobta a biciklimet, a lábam leesett a pedálról, és hogy nehogy pofára essek (bukósisak sem volt rajtam), gyorsan visszahuppantam az ülésre. Ami persze nem huppanás volt, hanem a visszaüléssel kaptam egy jó nagy ütést az alfelemre. Még morfondíroztam is, hogy milyen jó, hogy nem estem el, biztos agyrázkódást kaptam volna. Kicsit egyensúlyoztam, aztán mentünk tovább.

Eltelt egy-két hét. Elkezdtem ismét futni, meg intenzívebben teniszezni. Nem fájt semmim, élveztem mindkettőt. Aztán jött a következő derült égből "villámcsapás". A fejem bal oldalának felső/hátsó részén (mint utóbb kiderült: fronto-parietalisan) időnként tűszúrás-szerű fájdalmat éreztem. Futás közben, tenisz közben nem fájt, de ha csóváltam a fejem, meg bicózás, rázkódás közben (macskakövön, bukkanón),  egyre jobban és jobban fájt. Néhány éve volt már ilyen, de néhány napon belül megszünt, ezért nem is tanúsítottam túl nagy jelentőséget neki. Most viszont nem múlt, és június közepére már annyira fájt és zavart, hogy kértem egy neurológiai beutalót. Mivel kórházban dolgozom, sikerült "kisírnom" egy CT-vizsgálatot, ahol is kiderült, hogy egy subduralis haematoma van a fejemben, ami leginkább traumára vezethető vissza. Kérdezték, hogy hol ütöttem be a fejem, de mivel ilyesmi nem történt, így csak a bicikli-baleset jöhetett szóba, ahogy visszapergettem az eseményeket. De semmilyen egyéb tünetem (hányinger, hányás, szédülés stb.) nem volt.

Terápia: rázkódás nuku, futás nuku, tenisz nuku, bicó nuku, tűző nap nuku. (Tök jó, hogy nyár van! :( ) Legalább két hét pihenésre ítéltettem, aztán kontroll. Mivel úgyis szabi előtt voltam, mondtam, hogy nem megyek betegállományba. 3 nap múlva elmúlt a tűszúrás a fejemből. Aztán letelt a két hét: kontroll CT-vizsgálat szerint a "kép" még ott van, a denzitása csökkent (már nem vérömleny, hanem valami "savószerű" izé, ami szépen lassan felszívódik.) Milyen lassan? Hát... lassan - volt a válasz. Majd 2 hónap múlva kontrolláljuk (ez augusztus végén lesz). Hurrá.

A melóhelyemről szépen hazatoltam a biciklimet (még az első CT napján is azzal mentem melózni). Ez a múlt héten volt, hétfőn. Gondoltam, néha-néha azért csak elmegyek bringázni, csak úgy lájtosan.

Csütörtökön remek napra ébredtem. Az arcomon piros foltok jelentek meg, az orrom mellett  a számig tartó terület vonulatában, pont úgy, mintha megdörzsöltem volna azt a részt. Bőrgyógyász: valamit elkentem az arcomon (de mit???), amit megsütött a nap. Ez a nap már nem a régi. Figyelem: semmit ne kenjetek a képetekre! Nekem sem rémlik semmi. Nem váltottam sampont, tusfürdőt, csak éjszakai krémet használok, alapozót semmit, max. egy kis szempillafestéket, rúzst. Viszont lehetséges, hogy a mosogatógép-tablettát kivéve a tasakból, utána végigsimítottam az arcomon. Vegyszer vs. napsütés - bőrbántalom. Hurrá megint! Mindegy - elmúlt.

Szóval, biciklizni készültem suttyomban - meg gondoltam, kocogok egy laza 4 kilit titokban -, szombat este barátoknál voltunk, söröztünk. Most voltunk először náluk. A házukban egy keskeny, sötét folyosó vezet a két lépcsőfokkal lejjebb lévő mosdóhoz, tapogattam a villanykapcsoló után, és mit tesz Isten!? IGEN! Megcsúsztam a lépcsőn, és kiment a bal bokám! Van még ilyen szerencsés köztetek? :)

Most borogatom, kenegetem. Bicózni már tudok, a bokám le-fel mozgása, lábujjhegyen állás már megy, az oldalirányú mozgások még nem az igaziak. Aszongya a párom, hogy két-három hét....

Kimarad(t) néhány verseny. A szeptemberi NIKE nevezésemet átveszi a nagyfiam. Novemberben a Balaton maratonon valószínűleg nem fogok két nap alatt sem maratont futni.

Mindez talán tényleg a sors legyintése volt. Túl sokat akartam túl gyorsan. Mindegy. Szeptembertől újra kezdem. Mert akit a futás füstje egyszer megcsapott... :)