Ironman, első próbálkozásra - 3,8 km úszás, 180 km bringa és 42,2 km futás összesen 15 óra 10 perc alatt. Körülbelül ez volt a realitás, a mezőny utolsó harmada, de ezzel tökéletesen elégedett vagyok, elsőre semmi más nem volt a célom, mint a stabil teljesítés. Ennek gyakorlatilag feláldoztam a bringám utolsó 35 kilométerét, ahol már gyerektempót tekertem, hogy rápihenjek a futásra, de végül annyira jól sikerült spórolnom, hogy a futást a frissítőállomások kivételével tényleg séta nélkül csináltam meg, a második legerősebb fél futó köröm az utolsó kör második fele lett. Röviden így lehetne összefoglalni ennek a gyönyörű nagyatádi napnak a lényegét, de a történet persze ennél jóval hosszabb.

Hosszú távú tervekkel érkeztem Nagyatádra – semmiképp nem azoknak a táborába szeretnék csatlakozni, akik egyszer teljesítik az ironmant, majd a kipipálás után elfelejtik. A felkészülésnek és a versenynek is a legfontosabb alapja az volt számomra, hogy türelmes legyek magammal szemben. Némi értékelhető futómúlttal vágtam neki a triatlonnak néhány évvel ezelőtt, a maratoni táv nem volt már ismeretlen számomra, erre kellett rátenni a másik két sportágat. Igyekeztem tudatosan felépíteni az évek folyamán ezt, a rövid távú felkészülés után már középtávú verseny, sok-sok kilométer gyűjtése, és amikor úgy éreztem, hogy van esélyem arra, hogy ne csak élőhalottként behúzzam magam a célba, majd két hétig ne tudjak lábra állni, tavaly ősszel nekivágtam az ironman-felkészülésnek. Nem könnyű egy sorozat volt, de rettenetesen élveztem. A hosszú téli alapozó tempójú futásokat, ahogy fújt a szemembe a hó, én meg kínomban már röhögve énekeltem az Always Look on the Bright Side of Life-ot, a tavaszi bringázásokat egyre és egyre távolabb – és itt kéne azt mondanom még, hogy na meg a hajnali keléseket az úszás előtt, de ekkorát hazudni nem tudok, úgyhogy hogy őszinte legyek, valami olyasmit kéne mondanom, hogy az első kora reggeli kávézásokat a munkahelyemen, miután beértem az úszásból. És persze végigmentem a velencei, majd a kaposvári edzőversenyen is – ezeket csak ajánlani tudom bárkinek, aki próbálkozna Nagyatádon. Nem versenyezni, csak tanulni mentem mindkét helyre, depórutint szerezni, és kipróbálni mindent, energiabeosztást, evést-ivást, amit a versenyen akartam. Az egyetlen, amire lehetetlen volt rendesen felkészülni, a hőség volt. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy a júliusi forróságokban kimentem a tűző napra rövidebbeket, de mégis edzeni. Hasznosnak bizonyult.

És ha már szóba került a munkahely. Gyakran mondják a nálam sokkal okosabbak, hogy a triatlon negyedik sportága a frissítés, és ebben igazuk is van, de hogy az ötödik az időmenedzsment, kombinálva a kapcsolati tréninggel, na, az is biztos. Nekem az elmúlt hónapok rettentő tanulságosak voltak ebből a szempontból: igazán nem érzem azt, hogy túl sok mindenről kellett volna lemondanom, de abban ezerszer hatékonyabb lettem, hogy a rendelkezésemre álló viszonylag szűk óraszámban mindenre szánjak időt – sőt, elég időt -, ami fontos. Ez persze a triatloneredményen nem fog meglátszani, mégis az egyik legnagyobb nyereségnek érzem, amit a sportnak köszönhetek.

Nem is igazán feszült voltam a verseny előtt, sokkal inkább kapkodós. Jóval kevesebb volt az idő a depózásra, mint a korábbi rövid- és középtávjaimnál, jóval nagyobb tömeggel, na érthetően volt bennem némi kis versenydrukk. De aztán be a rajtzónába, szépen kényelmesen a mezőny hátuljában, és a kora reggeli meleg ellenére is jöhetett a hidegrázás, amit a rajtceremónia adott. Már ekkor 29 fokos volt a tó, ha ezt tudom, egész télen a gyerekmedencében edzek...Nem akartam rohanni, végül egy 48 perces első 1,9 km-s kör után a másodikra lejjebb vettem a tempóból és lassú, de halálosan nyugodt 1:45 lett a vége. Lassú úszó vagyok, ez sosem zavart igazán, már csak azért is, mert tudom, hogy nem nagyon fogok tudni változtatni rajta (ugyan gyerekként megtanultam már, de mivel erős rövidlátó vagyok, szeretni akkor kezdtem el, amikor végre lehetett kontaktlencsém, és láttam is a vízben), akkor meg minek stresszeljem magam rajta. Szépen pihengettem a mezőny hátuljában, semmi értelme nem lett volna, hogy túl sokat hajtsak. Lesz még időm elfáradni.

A legnagyobb kihívást teljesen egyértelműen a hőség jelentette, már az úszáson is meleg volt, a bringán viszont tényleg brutális forróság csapta meg a mezőnyt. Én egy kulacsból ittam, a másikból meg gyakorlatilag zuhanyoztam tízpercenként, ezt máshogyan nem lehetett elviselni. Tudtam, hogy nem vagyok gyors, úgyhogy igyekeztem nem is rohanni, néztem a környezetet, más versenyzőket, és próbáltam annyira higgadt maradni, amennyire csak lehetett. Az egyetlen kivételt ez alól a frissítőállomások jelentették, ahol a hangulat olyan volt, hogy ember legyen a talpán, aki alacsonyan tartja a pulzusát. És mindennek a csúcsa: Nagyatád, a versenyközponthoz bevivő és az onnan kivezető két utca - elképesztő, csodálatos, olyan hangulatot kaptunk, amilyet én egészen biztosan meg sem érdemlek. Ilyenhez foghatót egyes egyedül a kaposvári féltávon Nágocson éreztem, tényleg mintha egy helyi születésű olimpiai bajnokként mennék a mezőny elején, nem egy vadidegen amatőrként ötszázvalahanyadiknak. Parádés, fantasztikus, Nagyatád a legnagyobb király (és persze Illés Béla), fejben tökéletesen feltöltődve mentem ki minden kiskörre.

Aztán a harmadik kiskörömre már visszavettem az amúgy sem nagy tempóból, könnyebbre váltottam, hogy rápihenjek a futásra, és szinte gyerektempóban csorogtam be a depóig. Nem is esett jól ez a rész, de tudtam, hogy pihenni kell. Így végül azon a 35 km-n a frissítőállomásokat és egy bokorhoz sétálós pár percet is beleszámolva egy szinte szégyellnivaló 20,2-es átlagot csoszogtam, úgyhogy a legvégére jócskán visszaesve, de a helyzethez képest frissen, 7:42 alatt tekertem le a 180 kilométert, a versenyóra pedig 9:36-ot mutatott a 12 perces depózásom előtt.

(És ezen a ponton hadd szúrjak be egy tippet a leendő újoncoknak, ha már én annyi jótanácsot kaptam a korábbiak beszámolójából, a magam kevéske tudásából ennyit átdobnék, ha ez a szösszenet egy későbbi, csakis a biztonságos teljesítésre hajtó elsőbálozó monitorjára kerül. Egy picit átállítottam a bringás kilométerórámat meg később a futóórámat is, hogy egyetlen számot mutassanak: a pontos időt. Előre kiszámoltam, melyik frissítőhöz meddig kéne odaérnem, hogy még egy közepes nehézségű technikai hibával is beérjek szintidőn belül - hihetetlen megnyugtató érzés volt tudni, hogy óránál is több időm van, amíg akár le is fekhetnék a fűbe, ha akarnék.)

Iszonyat érdekes tapasztalat volt az is, hogy mennyire kevésszer jött mentő: én egyszer láttam, meg a futókörről mondták, hogy bement még egyszer. Félmaratonokon pláne, de még maratonokon is jó sok olyan ember indul, aki nem jól méri fel az erejét vagy a felkészüléshez vagy a verseny közbeni tempóválasztáshoz, aztán megcsinálja a bajt, a verseny utolsó pár kilométerén általában már rendszeres a szirénázás. Ez maradt most ki, úgy látszik, hogy aki egy ironmanig elmegy, az tényleg komolyan gondolja a saját határainak tűpontos ismeretét.

A futáson az alapcél persze végigmenni volt, az eggyel ambiciózusabb terv pedig az, hogy a frissítőket meg a toi-toi-okat leszámítva ne sétáljak. És mint kiderült, annyira spóroltam odáig az erőmmel, hogy sikerült! Nem volt egy nagy tempóm persze - 5:22-es maratont csináltam -, de azt végig kocogó, vagy még inkább lassú, de értékelhető futómozgással. Körönként néztem előre, tudtam, hogy 5 km-t meg tudok csinálni, és azt is, hogy nyolcig elszámolok, úgyhogy higgadt maradtam, de a futó mozdulatokból nem engedtem.

Óriási élmény volt ezt lefutni, a körök utolsó másfél kilométere a park bejáratától a célig elképesztő hangulatot adtak. Fogytak a körök, de mindig belátható volt a nyolc belőlük, és amikor eljött a nyolcadik is, akkor tényleg egy másik világban kezdtem érezni magam. Utólag megnéztem: ennek a második fele volt a teljes futásom második leggyorsabb fél köre, ha nem tartok egy szünetet a frissítőnél, 5:10-es kilométereket mentem volna ezen a részen. De kit érdekel, mi lett volna, ha? Befutottam. Vége. Megcsináltam. Vége? Hiszen csak most kezdődik. Ez még csak az első ironmanem volt. Mert ide én vissza akarok jönni.

Azt vártam, hogy extázis lesz a cél. Nem volt az. Egyáltalán nem volt az. Annyi mindenre kellett figyelnem - a jobb oldalt lévő kapun menjek át, vegyem el a virágot, ne szúrjon meg a virág, ott a családom, pacsi velük, NE LEFELÉ NÉZZÉL A CÉLFOTÓN, TE BAROM!, igen, most nem szabad kirohanni, hagyni kell, hogy a polgármester a nyakamba akassza az érmet -, hogy ezt így tizenöt óra sportoláson túl lehet, nem is tudtam volna extatikus élményként megélni. Ellenben akkora nyugalom és béke öntött el a célegyenes néhány száz méterén, amit szerintem soha életemben nem tapasztaltam még meg. Amikor minden szép, minden jó, és nincs a világon semmi, ami kizökkentsen a békémből. Pihi van, nyugi van, csodálatos. A pulzusemelő élmény sokkal inkább a másnapi eredményhirdetés volt - hát ezt sem érdemes senkinek sem kihagynia.

Úgy kezdődik az ironman tízparancsolata, hogy pontos, reális célkitűzés. Nekem ez most a teljesítés volt, és ez sikerült. Lehet, hogy ha a bringán nem 145, hanem mondjuk 160 km-nél kezdek el pihenni, vagy ha a futáson megpróbálok egy picivel erősebb tempót, akkor találok még 15-30 (akár 45-60) percet ezen a pályán - de ahhoz sokkal, de sokkal rutinosabb kell, hogy legyek, hogy egy ilyet meg merjek húzni. Vannak tippjeim, mit változtathatnék, hogy gyorsuljak, de elégedetlenségről szó sincsen. Egyelőre harminc éves vagyok, tejfölösszájú korú az állóképességi sportok számára, egyszeres ironman. És ez így van nagyon jól.

Egyébként amikor elkezdtem felkészülni, megfogadtam, hogy valahogy megtanulok az ironman helyett nem iromnamot gépelni elsőre minden egyes rohadt alkalommal - lásd még Salgótartján. Nem sikerült, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Imádtam az eredményhirdetést, ennyi sportos ember együtt, és valamiért mindegyikünk lassan ment. De a mosolyom őszinte volt.

Ha igazán gonosz akarnék lenni, akkor az első ironmanemet annak az orvosnak ajánlanám, aki pár órával a születésem után azzal az indoklással nem akart odaadni Anyának, hogy kicsi vagyok, gyenge és életképtelen. De nem akarok gonosz lenni, meg egyébként kicsinek azóta is kicsi vagyok. Szóval legalább egyharmadban igaza volt.