Na, akkor a beígért kalandok:

Először is semmi kedvem sem volt 8-kor futni menni, nyűgösen keltem fél nyolckor, legszívesebben lemondtam volna az egészet. Pár percet indulás előtt barátnőm kért még egy plusz fél órát, amikor én már haptákban voltam. Így a második reggeli kávé mellett bosszankodtam, hogy még aludhattam volna egy fél órát.

A kapuban aztán hamar eldöntöttük, hogy senkinek sincs túl nagy kedve futni, így kiegyeztünk egy laza háztömbkörrel, az csak 2,4 km, igaz vagy felfelé, vagy lefelé, sík nincs benne. A kör végén olyan jól éreztük magunkat, hogy az eredeti tervnek megfelelően felfutottunk még a 11 busz végállomásáig.  Itt próbáltam a barátnőmet tovább csalni legalább a határnyeregig, mert a kedvem nagyon megjött, a reggeli erdő hívogatott. Annyira jó eső utáni földszagillat áradt belőle és gyönyörű fények voltak, hogy muszáj volt tovább futnom. Így hát elváltunk, gondoltam, futok ameddig jól esik, kis szerencsével meglesz a kisköröm, ha pedig ügyes leszek, akkor talán a szokásos 14 km-es köröm is meglesz, úgy összesen 16 km körül jön majd ki. Barátnőm hazafutott én meg a hívogató erdőbe.

kb. másfél kilométer után összetalálkoztam egy nagyon kedves régi családi ismerősünkkel, aki a kutyáit sétáltatta. Kb. 10-12 percnyi gyors „mi van veletek, meg a gyerekekkel” után már mehettem is tovább.

A határnyereg előtt összetalálkoztam két futóval, akik akkor épp sétáltak, de futó felszerelésben voltak. A pasin 2005-ös Kassa maraton póló volt. Amikor megláttam széles vigyor ült ki az arcomra, persze eléggé feltűnően, mert kérdőn néztek rám. Rövid eszmecsere következet, hogy azért mosolyogtam, mert nekem ez volt az első maratonim, és nekem is van ilyen pólóm, és ereklyeként őrzöm azóta is. Na és mikor futotta? Kérdi a pasi. Mondom neki 2005-ben. Pár perc beszélgetés után futhattam is tovább.

Jól éreztem magam, így a reptér kör végén jöhetett a szokásos plusz reptérkör. Ahogy futok lefelé, jön szembe egy idős házaspár, legalább 70 évesek lehettek. Nagyon nehézkesen mozogtak mindketten. Amikor odaérek megállítottak, kérdik, láttam-e gombákat. Néhány percnyi beszélgetés után az erdőbe irányítom őket, hogy az út menti avarban szerintem inkább lesz, ha egyáltalán lesz. Lefutom a reptérkörömet, amikor az erdőbe-nyereghez veszető úton újra találkozom velük. A néni a meredek turista út menti részén virágot gyűjt  amikor  odaérek egy idősebb kutyát sétáltató bácsival együtt. A kölyökkutya odaszalad a nénihez szaglászni, mire a férj odaordít a feleségének, hogy „vigyázz”. Na, a néni erre megijed, a rézsün hirtelen felegyenesedik, persze hátratántorodik, elveszti az egyensúlyát és hátra zuhanva a lábaim elé esik. A néni jajgat, a bácsi sipákol, a kutyás bácsi nem tudja, mi van, a kutyika megzavarodva szaladgál fel-alá.  Aztán a bácsi elkezd kiabálni, hogy vigye a kutyáját, mert a néni allergiás a kutyaszőrre. Mondom a kutyás bácsinak, menjem, majd én segítek. A néni hisztizik, de sikerül megnyugtatnom, hogy nincs semmi baj. Fektettem egy kicsit még a földön a hófehérre sápadt néni, nyugtatom a bácsit. Közben szerencsére akadnak segítők, köztük persze van kutyás is, akkor a bácsi megint el kezd ordibálni a fekvő néni felett, hogy takarodjanak a kutyával. A néni jobban lesz, lassan felültetjük. Kérdem, van-e inni valója. Igen, de elrepült, amikor elesett, ott van az út túloldalán a fűben. Mire mozdulnék a bácsi már lép is a fűben, igen ám, de nem látja, hogy a magas fű ugyanolyan rézsűt takar, mint az út másik oldala, ahonnan a néni lezuhant. És a bácsi már dől is el, szerencsére többen kapunk utána, így sikerül nagy nehezen megakadályoznunk, hogy ő is elterüljön. Na, ekkor kezdek besokallni. Erélyesen rászólok a bácsira, hogy maradjon nyugton, ne óbégasson már, majd mi intézkedünk, ne jajgasson, nem ő esett el, ne keltsen pánikot. Lassan talpra állítjuk a nénit. Mondjuk, menjenek minél előbb haza. Mondom a néninek, tessék otthon lefeküdni, ha fejfájást, hányingert vagy szédülést érez, akkor agyrázkódást kapott, tessék orvoshoz menni, de egyébként sem ártana, ha minél előbb ránézne egy orvos. Gondolják, hazasétálnak, de menni is alig tudnak. Mondom, menjenek busszal. Na, újabb sopánkodás, hol találnak buszt legközelebb, ők a Fenyőgyöngye felé mennének (még vagy 2,5 km emelkedős terepen), mi a reptér vége felé küldjük őket, ott közelebb a buszmegálló. Lassan elindulnak, ekkor tudatosul bennem, hogy gumicsizmában vannak, naná, hogy csúszkálnak a göröngyös talajon.  Végre tovább futhatok én is.

De nem sokáig. A határnyerget elhagyva az „oroszlános” útra fordulok, amikor kb. 800 méter múlva szembe fut velem egy srác, kutyája mellette fut. Abban a pillanatban, amint mellém érnek a kutyus, aki nekem pont térdemig ér, vesz egy 90 fokos irány balra és átfut előttem. Esélyem sincs megállni, a lábam sem tudom emelni, hisz szorosan ott van előttem a kutyus. Lépnék, de nem tudok, így az utamban lévő kutyába rúgok-botlok. Repülök előre tehetetlenül, közben csukom a szemem és felkészülők a kutya harapására, hisz benne akadtam el páros lábbal, szegénybe jó nagyot rúgva. Szerencsésem megúszom. A kutya sem harap meg ijedtében és csodák csodájára nem esem el!!! Fogalmam sincs, hogy nyerem vissza az egyensúlyom, hisz mindkét lában beakadt a kutyába. Mérgesen fordulok a gazdája felé, aki ezt egy vállrándítással elintézi. 

Futok tovább, de nemsokára utolérem a kutyás bácsit, akinek a kutyája miatt (szerintem a bácsi ráordítása miatt) esett el a néni. Megállít, érdeklődik, mi van a nénivel, látszik, hogy az esemény felzaklatta, kutyáját már pórázon vezeti.  Megnyugtatom a bácsit is, már nagyon mehetnékem van.

Egész hosszú szakaszt sikerül folyamatosan futnom. Persze, egyre több a kutyás, és mindegyik fel-le szaladgál szabadon. Jönnek a családok is pici gyerekeikkel. A gyereke élvezik a szabadságot, előre rohannak a szüleiktől. A kutyák szinte nagyobbak a gyerekeknél, így szólók a szülőknek, hogy figyeljenek, nehogy a gyerekek megijedjenek.  Nem bánt a kutya, mondják mindig, de vajon hány kutyás gondolt abba bele, hogy a piciknek milyen érzés lehet, amikor egy olyan állat szalad feléjük, ami velük egyforma magas. Nagyon megnézném őket, hogy hogy  reagálnának, mit tennének, ha mondjuk egy  vagy több tehén száguldana feléjük, a gazda meg a pipája füstje mögül közölné  nyugodtan: nem bánt az lelkem, csak játszani akar egy kicsikét”

Az „oroszlános út” végén egy családi-baráti társaság állít meg, útmutatót kérnek, hogy merre menjenek.  gyorsan útba igazítom őket és már joggólok is felfelé az Árpád-kilátóhoz.  Azt elhagyva irány a Fenyőgyöngye. A vadászháznál két 60 év körüli hölgy áll tanácstalanul, nagyon megörülnek jöttömnek.  Lenne szíves megmondani, hogy mit találunk, ha arra mennénk tovább?  Még szerencse, hogy mosolyogva mondom a választ: Hát, bármily meglepő, gyönyörű erdőt, erdei utat Pad nincs? –kérdik. Nincs! Ott állnak tanácstalanul, szoknyában, nyitott Sholl papucsban!!!! bokagumikkal, kezükben szatyor. Érzem, hogy kezd megint kiverni a biztosíték, mondanám, ha pados sétát akarnak talán a Margit-szigetre kellene menniük. Előveszem a mélyből pedagógus énemet, viccelődve megdorgálom őket a „felszerelésük” miatt. Adok egy-két ötletet, hogy legközelebb mit vegyenek fel, ha élvezni szeretnék a kirándulást, kicsit rájuk ijesztek, hogy ez így veszélyes, bokaforgató, főleg, hogy a lankásabb út helyett mindenáron a vadászház melletti meredeken akarnak menni.  Így a lankásabb úton felküldöm őket a kilátóba. Jó utat kívánva végre tovább futhatok. Érzem, ha még valaki megállít, abból hirig lesz.

A buszvégállomáson frissítek, majd vissza az erdei útra, már ameddig tart még. Jobban szeretem, mint az autókkal szemben lefelé a Pálvölgyi-barlang felé. A keskeny köves úton jön velem szemben egy család, kb. 3 éves kisfiú a keskeny út közepén bóklászik, apukája testvérkéjével, jóval mögötte. De nem gond, simán ki tudom kerülni, élvezze csak a kirándulást. Mielőtt mellé érnék, magától oldalra áll, helyet mutat és mosolyogva jó futást kíván a kis tündér. Leesik az álam, legszívesebben megölelném. Az apukához érve köszönök, és mondom, hogy a fia egy igazi úriember. És ezzel a mosollyal a szívembe végre sikerül megállás nélkül hazáig futnom.

Hát röviden ennyi.

Azért jobban örülnék legközelebb egy „simább” futásnak.