2005 március 16. Első naplóbejegyzés: 3,2 km 21 perc futógépen.

Majdnem napra pontosan két éve 105 kilósan belecsaptam a lecsóba. Utáltam már, hogy fáj a derekam, minden nap fáj a fejem, ha meg heti egy alkalommal elmentünk a kollégáimmal focizni, akkor a kapuban éreztem magam a legjobban. (Olyan széles voltam, hogy nem lehetett gólt rúgni /Hihihi/) Szóval ez így nem mehet tovább -gondoltam- és belevágtam. A láb mindig kéznél van, tornacipőm volt, további felszerelést Tréning Atya biztosított. Szóval teljesen amatőr alapon, a régi sport alapokban (kajak, kézilabda, karate, aikido) bízva a fokozatosság szem előtt tartásval elkezdtem az edzéseket. Persze minden épkézláb indokot elfogadhatónak tartottam, ha nem volt kedvem futni menni. Aztán szép fokozatosan elértem a 40 km-es átlagot. Havonta, Sőt! Októberben már 60 km is volt a havi adag. És elindultam életem első futóversenyén is. Nike félmaraton. Párban. A párom akivel neveztünk (Cucu), kidőlt, de a futófórumról beszervezett egy odadó önkéntest, aki bevállalt egy ilyen lamert, mint én. (köszönet Alának!) Aztán szép apránként nőttek a távok, kerültek ismerősök, új barátok. Sokan közülük eltűntek, feladták, de a mag ma már lelkes futóbolond. Steve, Alamuszi, Nicol, Bocsi és még sokan mások. Köszi nektek! Meg az akkor már öreg futórókának számítóknak (Nyúl, Gyaloggalopp) is köszi, hogy volt egy jó szavatok hozzánk. Sose felejtem el, amikor az első Vivicittán Nyúl már szembe futott az Andrássy úton és lepacsiztunk. Olyan jól esett. Megismert! Pedig talán egyszer látott.

Aztán szeptemberben meglett az első félmaraton, novemberben a második. Idén pedig már a mai nappal túl vagyok a harmadikon. Szinte percre azonos idővel, mint a tavalyi Nike volt. Csak nem akar 2 óra alá lemenni, de ami késik, nem múlik. Egyszer talán lesz egy ideális alkalom, amikor nem fúj szembe a néhol viharos szél, nem lesz túl meleg, jó lesz a frissítés és én is toppon leszek. Bár ez a mai egész jó volt. Nem fáradtam el annyira, mint a korábbi alkalmakkal és ha jobban odafigyeltem volna az egyes részidőkre, azt az egy percecskét sikerült volna lefaragni. De ez legyen a legnagyobb bajom. Egyszer majd csak sikerül. És ha nem? Akkor se fog összedőlni a világ.

Az elsődleges cél, az egészséges életmód, a fogyás és testsúly karbantartás megvan. És nem mellékesen sikerült új barátokat szerezni. Ez már csak hab a tortán.

Elvileg most kellene valami frappáns befejezés. De nem akar homlokon csókolni a múzsa. Inkább megyek és szundítok egy kicsit. (És álmodok a futásról. Mert az jó. Napsütötte tájakon, narancsfa ligetek között. Valahol délen. Mondjuk az Égei tengernél. És szurkolok egy vékony bajszos legénynek. Meg egy másiknak, aki hallatlan akaraterővel küzd a betegség ellen. Olyanoknak, akik példaként szolgálhatnak. Köszönet Nekik!)

Reggel (na jó, kora délelőtt) elindultam a szokásos Dunaparti korzózásra. A meteorológia azt mondta, hogy Budapest felett felhős az ég, és északnyugati szél fúj. Ennek megfelelően öltöztem, az ablakban 10 fokot mutatott a hőmérő. A Lágymányosi hídon tényleg elég hűvös volt, és a budai oldalon tényleg éreztem, hogy szembe fú a szél,(az anticiklon, ezért megyek én biciklon), viszont felhő sehol, ragyogó napsütés. A Gellért téren aztán gondoltam egy nagyot (minek küzdeni a széllel), fordultam egy kicsit, irány a HEGY. Hát fölfelé küzdöttem az emelkedővel, hiába volt az előző hónapokban dombfutás a futógépen, erősítés a kondigépeken, a combom hipp-hopp besavasodott. Itt-ott, főleg a lépcsőkön belegyalogoltam és fújtattam, mint egy gőzmozdony. De legalább a sétálók messziről hallottak és félreugrottak. Föntről aztán ismét rácsodálkoztam a páratlan panorámára.(Ezt mindig megteszem, nem győzök betelni vele) Lefelé már arra is volt időm, hogy odafigyeljek a madárcsivitelésre, a virágzó fákra, a zöldülő rügyekre. Egy hajrával megnoszogattam egy felfelé futó sporit, aztán sutty, irány haza. A hídon megint fölhúztam a cippzárt, mert a szél kicsit hűvös volt, de a pesti oldalon ismét le. Otthon aztán a sülő kacsa illata fogadott. Igazi sportos falat. De az ember lányának egyszer van szülinapja az évben. (A jégen meg ott figyel már a gyümölcsös túrótorta is. Hihi)

Mindenkinek ilyen szép napot kívánok.

Hihi, huhu, haha, hehe

Itt a tavasz lehellete. 

Az velünk a baj, hogy számos, mást érintő problémára tudunk megoldást javasolni.  Lelki vigasz, sportorvosi jótanács, táplálkozási javaslat, stb. Csak magunknak nem tudunk megfelelő tanácsokat osztogatni. Vagy legalábbis megfogadni azt, amit lelkünk mélyén a kisangyal súg. De ilyenkor jönnek az önjelölt sámán-barátok és megmondják. Bele a szemünkbe. És ez lecsendesíti a kisördögöt, meghalljuk tudatalattink sikolyát, lehiggadunk. Elhisszük, amit tudnunk kéne. Talán tudunk is. És pihenünk. Eszünk. Gyógyulunk.

Ha másért nem, már ezért is megéri itt-ott irogatni. Mert érezzük, hogy valaki figyel ránk.

Tanuljunk meg pihenni, feltöltődni, gyógyulni. Vagy, ha nem megy, akkor fogadjunk szót a bennünket kívülről látóknak! 

Ha valaki magára ismer, az nem a váletlen műve! :))