Nos, a címben benne van a lényeg. Pedig én a zsigereimben - nem az agyamban, nem a szívemben, csak legeslegbelül - valami ilyesmire számítottam. Kicsit olyan ez, mint Oldfield bátyó esete, aki 1973-ban ezer hangszeren felklimpírozta a Tubular Bells album demóját, bement a kiadókhoz, mindenhonnan elhajtották, csak a Virgin látott benne fantáziát. Világsiker lett. Aztán a következő albumával annyira belemerült abba, hogy ő mekora zenefenomén, annyira elvolt a saját kis futamaival, hogy orbitálisat bukott. És akkor kigitározta magát 1976-ban a harmadik albumával a világhírbe, és azóta is teljesít általában rendes iparosként, de néha-néha még felcsillantva ifjonti géniuszát - noha a legendák szerint olyan önértékelési zavarai voltak, hogy zengett tőle Európa. Épp ezért csak tökéleteset alkotott innentől, és nem elégedett meg avval, hogy "nohát, én már megmutattam, mit tudok, tovább nem kell erőltetni, tudják azt a világon nagyon jól"...

Amíg olvasod, hallgass egy kis zenét! A Casteway nem a szövegével, hanem a profi oldfielos hangzásvilágával ragadott meg, megvan instrumentálisan is, na az szenzációs! :)

Ennyit a nagy futóról, Mike Oldfieldről, akihez semmi közöm, ezt eskü alatt vallom. Simán lefutom, míg gitározik. És még egyet előre bocsátok: Noémiről keveset fogok most írni. Az egy külön sztori, ahogyan ő üvöltött, ha kellett, ölelt, ha kellett, szaladgált, virrasztott-fázott, könyörgött, szeretett, és amikor vége volt, két órában tökéletesen összefoglalta egy - nem is lelki fröccs, inkább - kétségbeesett kifakadás keretében, hogy mennyire semmibe veszem, mennyire leszarom mindazt a jót, szeretetet, támogatást, energiát, lemondást és áldozatvállalást mind a maga, mind az egész (szűk és tág) család részéről és magát az esélyt az új bokám miatt, amiből építkezhetnék, amit felhasználhatnék a visszatérésre. Amitől több lehetnék, mint aki egykor már voltam egy kicsit a futópályán, amikor a csúcson voltam - és nevetve. Ő ezt a nevetést hiányolja. Mert nincs minek örülni, mert nem teszek semmit érte. Igaza van. És a verseny után részletekben mindent megkaptam másoktól is, olyanoktól, akik ezer éve ismernek szintén. És így, Noémi segítségével új úton, elszántabban mint valaha, újra elindultam a cél felé.

De beszéljek rólam, meg az elmúlt egész évről! Mert ahogy tartja a közkondás: fifty centnek maga felé hajlik a keze. (Megjegyzem, csúnya baleset lehetett, ha csak olyan kacskán lehetett visszavarrni a karjait, hogy befele tekerednek.)

A facebookon az első olyan kép, ami már a szálcsiszolt, újraacélosított bokával történő futásról szól (5+6+5 perc) október 20-án került fel az arckönyvre. Az edzéseimet nem is pakolgattam ide fel, mert minek, ha tovább tart berögzíteni, mint lefutni, ugye. Meg az nem is volt annyira vicces, hogy a hajléktalan rőzsehordó anyó az erdőben levillogott az ösvényről, mint ahogyan később az sem, hogy kínok kínjával futottam az új évben az első harmincasomat, lepkehálóval szedegetve össze a zokszigénmolekulákat. Na ugorgyunk.

Tállay doktor úrral folyamatosan egyeztetve a fokozatosság elvét vallottam. Január: 50+25+50, március eleje 122 kilométer, április meg sárvár. Ne kötözködjél, fokozatos, nem? Hát akkor csend! Evvel nem is lett volna baj, a fejem tökéletesen vitt előre, bár az, hogy az ember, ha nem elég edzett, akkor a fejével (és a szívével) kell, hogy menjen, nem egészen azt jelenti, mint esetemben, tudniillik, hogy a fejet arra használjuk, hogy avval a falnak megyünk. Bár nekem nem is kellett, elég volt megvárnom, míg az a fal a meg nem erősített alapok miatt úgy, ahogy van, a fejemre szakadjon, mint egy szekérderék lótrágya. Már elnézést. És akkor kezdődjék a beszámoló, mert ez eddig csak a felszopószöveg volt, mint standuposoknál a konferanszié pofázása. Sok újat nem olvastok, de ha mégis, szóljatok nekem is! :)

Szóval a fehérvári 12 óráson bebizonyosodott, hogy a műtét sikerült, a bokámmal lehet ultrát futni. Ez volt a feltétele annak, hogy a továbbiakat az évben elindítsam, illetve még egy félig-meddig próbának szántam Sárvárt, amivel egyetlen igazi célom volt: végig a pályán lenni és futó mozgásra alig hasonlító break és csángó népi motívumokat is tartalmazó haladással idegesíteni a népet, ha a körönként kitalált szarabbnál szarabb poénjaim nem lettek volna elegendőek. (Olyanok, mint pl. az Ádinak énekelt "ÁDIde á didit, a didit ákárom! Én a didit odánemádom!" Vagy amikor Elek rámhúzta a dzsekijét a célegyenesben fordítva, mint a muszájkabátot, és úgy futottam.) Mindegy, legalább én elvoltam. Amikor jól voltam, sőt, még akár okádás közben is jó volt a kedvem Boldog voltam, hogy ott lehetek.

A történet a Pék Imre emlékversenyen, vagyis a sárvári 24 órás futáson, ahol régen sok szép napot futottam (ez is milyen hülyén hangzik annak, aki nem volt még ilyen rendezvényen, de nem tudok mást írni: napokig futottam, na) kezdődött. És fejeződött be időnek előtte. Sokan korainak gondolták a 24 órát, most is állítom, hogy nem volt igazuk. Mert a néhány hónapnyi elégtelen edzés, az alig futás és a "jajj, de túl fogod terhelni" Bermuda háromszögben gondolták, hogy elvész majd az én futásom, de ha mást nem is, EZT AZ EGYET biztosan tudtam, hogy sikerülhet. És nem is nekik lett igazuk, nem a háromszögben veszett el a dolog, nem, hanem én magam terelgettem az összes eddig befektetett energiát, aminek 24 órán keresztül kellett volna csörgedeznie belőlem, egy magam ásta latrinába, hogy ott aztán elnyelje a csatornák végeláthatatlan járata, és én végül semmit ne profitáljak az amúgy is nagyon kevés elvégzett munkából.

Mert az ultrafutás, az ultrafutó egy zsák. Olyan, amilyen. A zsák szövete a test. Azt lehet erősíteni, de alapvetően adottság. Én hiszem, hogy jó zsákom van. Nagyon jó. Sokaknál jobb. Csak szarok arra, hogy azt mosni kell (nem a testet, hanem a zsákot! :D), karban tartani, itt-ott megstoppolni, ápolni, és eleve: különféle kezelések során (spéci edzések) erősíteni az anyagát. És aztán van az, amit az ember belerak ebbe a zsákba. Abból gazdálkodik versenyeken. Belerak ételt, italt, tapasztalatot, bölcsességet, mások bölcsességét, mert egyedül az ember ugye szék lehet, de fokos nem. És mindig kell tartalékokat is tenni ebbe a zsákba, hogy ha bármi történik, legye mihez nyúlni. Régen nekem ez sok szénhidrátból, sok vicces és motiváló gondolatból, illetve a többiektől sugárzó szeretetből állt. És végül a futás aktusa az, amikor az ember a jó sorrendben és jó anyagokkal kitömött zsákot alkalomról alkalomra kipakolja. Nos, én most elindultam egy úgy-ahogy már használhatónak mondható zsákkal, amibe összevissza pakoltam gondolatot, motivációt, kevés energiát, annál több elszántságot. Noémi segített volna pakolni, de nem hagytam. Pökhendi voltam kicsit, ő meg bízott a nem létező rutinomban. Rám hagyta. Nem kellett volna. Ő az, aki rendszert visz az életembe, nélküle... Nade visza a témához! Rohadtul nem tudtam jól elosztani a kis ultrafutó-zsákba bepakolt dolgokat, hogy elég legyen 24 órára, pedig bevetettem mindent. Nem tudom, miért, valahogy úgy hittem, hogy maradt abból a 2011-es zsákból valami, ami mostanra elég lehet. Nos, ha volt is, már lejárt a szavatossága. Büdös volt, mint a száznapos tojásrántotta.

Pedig az előző nap még csodajó volt, Noémivel szerelmesen és bizakodva tartottunk Sárvárra, közben ismerőseim szerintem sorra tiltottak le a facebookon, mert a villanyoszloptól a 90-es évek zenéire hamisan éneklő Noémi-Béla páros videójáig minden szart feltöltöttem magunkról és az odaútról. Boldog voltam, na, hogy ismét ultrafutószagot érezhetek, és - ahogyan Vinca később éjjel megsúgta - végre simán meg lehet beszélni, hogy kakálni kell, és utána meg azt, hogy milyen volt. Persze ez nem központi téma, csak előfordul az egy 24 órás futás során éjjel, hogy kicsit leül a buli. 

Nem ragozom a dolgot, a negyedik órában rogytam meg először. Ha azt mondja nekem valami nagyfülű űrgolyhó, hogy az erő velem van, valószínűleg beépítem a vár falába, mint Kőmíjes Kelemen az asszonyát. az erő ott kolbászolt valahol, de nekem annyi nem jutott belőle, hogy kapaszkodás nélkül feküdjek a földön. Pánik, agyalás, "EZMOSTMI???", tíz perc pihenő, gondoltok összeszedése. Alighanem nem ártott volna a héten ennem is valamit.

Első összeomlás tehát - nem várt gyorsasággal. Négy óra múltán szöges futócipővel rúgott arcon a felismerés, hogy nincs semmi, de semmi tartalékom, mert egyszerűen mindennél fontosabb volt az elmúlt időben a megfelelés bizonyos szituációkban, bizonyos helyzetekben, a görcsölés, hogy végezzek a munkával, és a kétségbeesés, hogy nem végzek. Nem edzettem eleget, de ezt még ráfoghatom a bokámra. Bár a munkahelyről későn indulva haza, így otthon már csak az alvó gyerekekre találva nem tudom igazolni azt, hogy a kitűzött 1-2 órás edzések helyett naponta csak 40 percet futottam. Hiba volt. Ahogyan az is, hogy az "ezt még be kell fejeznem" kényszer erősebb volt az éhségnél minden nap, és nem szakítottam időt ara, hogy normálisan egyek. Igyak. Pihenjek. Készüljek.

Sebaj, itt a tápszer, amivel régen futottam, vagyis nem pont az, de hasonló. Nohát, mint sokadszorra kiderült, ez a táp nem az, mint amit megszoktam. A  kis genya azt gondolta, hogy leküldi az első kortyokat, végül lemegy ő is, majd megfűzi a többieket, hogy menjenek már fel, nézzék már meg, ki az a hülye, aki ennyit akar futni. Röviden (és erről már akkor nem is írok, mert az éj során számtalanszor tanújelét adtam, hogy csukott szájjal is képes vagyok két és fél méteről behányni a bokor mögé) arról van szó, hogy míg előző két alkalommal a pályán elnyertem a 24 órás Országos Bajnok titulust, most meg kellett elégednem a Leghangosabban Hányó sporttárs szerény érdemével. Nem tudom, aznap a budapestiek hallottak-e égzengést. Na, az én voltam Sárváron.

Csak a fejem volt tiszta. Minden eddiginél tisztább. tudtam, mit akarok, tudtam, hogy hogy akarom, és folyamatosan bennem volt, hogy meg is csinálom, ha máshogyan nem, akkor biztos maradt még a régmúltból annyi, ami elég. Hát nem.

Onnantól kezdve csak abból meríthettem energiát, amit akkor és ott betettem magamba. Noémi átvette az irányítást, azt ettem, amit mondott. Még bíztam magamban, de jobban kellett bíznom őbenne. Némi tápszer, óvatosan, sok almalé, az jó cukros, és természetesen a meggyes-bitumenes, illetve az ecetesboros-műanyagos ízű gélek, melyek az energiaháztartás teljes feje tetejére állításán túl azt a célt is szolgálják, hogy az embert valami olyan állapotba hozzák, hogy meditálnia kell, és gondolati úton próbálni segíteni minden tasak gélnek, ami fennakadt a nyelőcsőben, hogy helyesen döntsön, mikor felvetődik a kérdés: felfelé avagy le kellene elindulni.

Este hat. Második összeomlás. Ugyanaz, csak durvább. Viszont már felkészültebben vártam... Szó se róla, tényleg élveztem, mikor futok, és volt annyira tiszta a fejem, hogy ebből a gödörből már előre ki tudtam tlálni, hogy fogok kimászni. De innentől egyre rövidebb időkre volt szükség ahhoz, hogy a tankom kiürüljön, a mutató elfeküdjön, nekem meg el kelljen tolni a verdát a frissítőig. Minden alkalommal  megtaláltam a módját, hogy kaját juttasak a szervezetembe, és z felszívódván megadja ugyanazt az erőt, ami az elején volt. ez végül is optimizmussal töltött és tölt el a mai napig is - futni már tudok, és élvezem is. De az nagyon zavaró volt, hogy a legtöbbször csak 30-40 percig volt erőm, aztán szünet. Volt már összeomlásom sok, de ilyent még nem tapasztaltam, hogy gyakorlatilag szalmával kell tüzelnem a vegyestüzelésű kazánban. Noémi volt, aki üvöltött velem, hogy akkor is eszek, ha a hátam közepére kívánom, akor is, ha kihányom. Mert olyan vagyok, mint Áron és Álmos. Hisztis. szófogadatlan. Felelőtlen. Nem sorolom.

És akkor jött a szokásos éjjeli megrogyás este tíz után: elaludtam futás közben, olyant rúgtam a bójába, hogy csoda, hogy a járőröző polgárőrök nem engem vittek el nehéz vasban a pályáról. És el is gyengültem újfent, így aztán a bevált módszereket kombináltam: tápszer, víz, vitaminok, alvás, utána kávé, energiagél, majd nyomás! Noémi hazament egy kicsit összeszedni magát - és elkészíteni a hiányzó dolgokat, amikre szükségem lehet. Ossó Zoliék is segítettek a regenerációban (Zoli mégis csak tapasztaltabb nálam, a fenébe is), hálám őket is tarkón csapja majd. Elindultam... Csodás 2-3 óra volt, én voltam a leggyorsabb a pályán! A gyomrom is megnyugodott, mert, félóránként vette be a zselét rendesen, én pedig mentem. Mindenkire rávertem körönként fél-egy percet. Végre az igazi fílinget éreztem.

Három órán keresztül. Aztán a gyomrom a sok zselétől felmondta a szolgálatot. És innen rövid a sztori. a félórák végén újra összeomlás, de már lábremegős, hányingeres, a zselék nem mentek, lassan már koffeinen éltem csak, hogy legalább a szemem nyitva legyen. Félóránként új taktika kellett, mindig bevált, egyre rövidebb időre, aztán amikor már félórán keresztül nem ment sehogyan sem a dolog, Barát Gabi tanácsára sétába váltottam, és próbáltam - négy év után újra - szilárdat, na nem az Aignert, csak valami banánfélét magamba pakolni. Vagyis nem én, hanem Noémi, aki, látván, hogy magamtól egy falatot nem fogok enni, jó érzékkel üvöltve diktálta belém az első banánt. Az utolsó harapás után azt okádtam keresztül az úton. Noémi, aki erején felül csak velem foglalkozott, mint a hülyegyerekekkel kell, kezdte elölről. Okés, akkor most még egy banán. Bekapod. BEKAPOD! Rág! Lassan! Nyel! Víz! Banán! Három kör séta, még egy laza zselé, és csoda bár, de megint futni kezdtem. Újabb gödörből jöttem ki. 

De már nem volt az igazi. Mentem, gyorsan, de éreztem, hogy a végén vagyok minden erőmnek, kikapartam a lábast, kitörölgettem az összes szaftot, kiittam az utolsó csepp italt, mint a csillagok, mielőtt végképp megsemmisülnek, még utoljára fényesedtem egy nagyot. Igen, egyszer csak megszédültem újra, de most már nagyon. A kör közben kellett sétába váltanom. A hasam már zuborgott, ami azt jelentette, hogy az utolsó adag gél vagy banán már nem szívódott fel, hanem tovább ment, vagyis innentől bármit csinálok, abból erő nem lesz. És így történt. Remegve berogytam a Rozmann előtt Gabiék székébe,  És nem tudtam felállni. Noémi simogatott és noszogatott, szarul nézhettem ki, ha nem parancsolt futásra. És bár már ipari mennyiségű koffeint ettem gél, ampulla, tabletta, energiaital, kapszula, tabletta és kávé formájában, szédelegve mégis kávét kértem. Kávét és vizet. Az jött ki mind két perc múlva, mikor elindultam végre. Aztán még próbáltam levest enni. Nem ment. És már vécére kellett menni. Leültem benn, és zúgott a fejem, szédültem. Nem bírtam felállni. Kimentem még egy körre, de miután képtelen voltam végigfutni, a kocsiig elérve berogytam az ülésbe, és remegni kezdtem. Elfogyott a benzin, elromlott a tank, az adagoló, a motor. Fáztam, félig aludtam, hallucináltam a sok koffeintől, és nem mertem mondani hajnal fél ötkor Noéminek, hogy vége van. Gyáván rábíztam a döntést. 18 és fél óra... 164 kilométer. Mondjuk 165, mert mentem még egy kört, csak a chipkapuig nem értem el.

Vége volt.

Otthon megbeszéltünk mindent. Illetve én hallgattam csak. Nem volt mivel vitatkozni, mindenben igaza volt. És én döntöttem. Nem voltam felkészült, noha a lehetőség, a teljes támogatás mindenhonnan megvolt, elszórakoztam, rossz dolgokra helyeztem a hangsúlyt. Tartozom avval mindenkinek, hogy ezen túl felelős döntéseket hozok az életben a cél érdekében. Hogy apa és a legjobb ultrafutó lehessek újra.  Hogy a családom büszke lehessen rám, de a felkészülésre szánt időt ne tőlük kelljen elvennem. Meg fogom oldani, mert meg kel oldanom. És azt is, hogy ne legyek most már gyerek. Túl sok lemondással jár Noéminek és mindenki másnak is, hogy én visszatérhessek. Az ő szembeköpésük, ha nem veszem komolyan a felkészülést. Tehát akkor mostantól komolyan veszem. Mert túlságosan szeretek futni és túlságosan szeretem Noémit ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam azt, amit mond, amit kér. És másnap ugyanezeket megkaptam fedő hangsúllyal minden barátomtól. az edzőtől. Mindenkitől. Akkor hát én megyek a forgalommal szemben. Így neki mindenkinek, úgy meg akár mindenki előtt! Hát így legyen!

Este már vidámak és elszántak voltunk. Másnap elmentünk Kőszegre, ahol futottunk egy kellemeset a Hétforráshoz. Jó volt, erőt nyertem abból is. Mert van bennem. Sok. Csak elpazarolom. Tehát akkor... munkára fel, azt hiszem, el kell kezdeni a felkészülést, de most már komolyan. Reszkessetek, ufók! Jövök! És Pecsenyének szívből gratuláltam, most nem voltam egy súlycsoportban vele, de fejet hajtok a szenzációs sportteljesítmény előtt, mert tudom, hogy nem mindenapi, amit csinált. tudom. De mondtam neki, hogy a pályacsúcsa csak kölcsönben az övé. Jövőre visszaveszem. Nagy  meccs lesz, és remélem, sokan versenyzünk majd a címért! De én nyerek. Ígérem. :)