11 hozzászólásLassan csak nekiállok ennek a beszámolónak, bár az igazság szerint nagyon sokáig el voltam kenődve az almádi szereplésem miatt. Mint egy csiga az M 7-esen. De inkább kettő. Ennél jobban talán csak akkor kenődtem volna el, ha Kónya Ákos a bajnoki cím helyett az utolsó Fila táskát nyúlja le az orrom elől a Tesco-ban. A többi hét ember meg, aki még előttem végzett, ők meg az akciós csirke farhátat. DE azt hiszem, hogy jelen esetben, ha folytatni akarom ezt az analógiát, akkor azt mondhatnám, hogy a bolt már be is zárt, mire én odaértem. Teccettem volna jobban sietni, ugye!
De mindig minden nem sikerülhet, akkor túl egyszerű volna az élet. Lubics Szilvi is elmondta nekem a verseny után, hogy ha most is nyerek, akkor talán nem fejlődnék tovább. Így meg muszáj. Most mit mondjak: hála az égnek megint találtam egy sebezhető pontot magamon. De erről később.
Kezdem avval, hogy Álmos néha itthon a nyakába akaszttatja az érmeimet, egyiket, másikat, mikor melyik tetszik neki, befutóérem, bármi. A verseny után is mutogatta, melyik kell neki… ez se jó, az se jó. Megígértem neki, hogy hozok újat. Szóval fel is mentem vigyorogva, hogy melyiket vegyem le neki, ezt a szép porcelánt, vagy a tavalyi bajnokit, az üvegeset, mert hogy idén már nincs újabb, s nevettünk, mire Noémi szintén nevetve mondta neki, hogy b.meg fiam, az idei bajnoki érmet Kecskeméten keresd… ezen még a kissrác is kacagott. Mert tényleg: annyira komikus az egész így, utólag. Hogy csak rajtam múlott, s hogy senkire nem kenhetem, mint egy marék kenőmájast. Elszabtam, de nem gyengén. És akkor most megragadom az alkalmat, s az igazi eposzok mintájára ókori istenek híján Hofi segítségét kérem a történet megírására, hátha néha segít majd néhány mondattal. Kezdjük is!
Tavaly decemberben elhatároztam, hogy az idei évben kihozom magamból a legtöbbet. Edzeni kezdtem, igaz, kicsit furcsa módszerrel, rengeteg egyre gyorsabb iramú rövid futással, s viszonylag kevés hosszúval. Úgy látszott, bejön ez a módszer, a tesztfutások jól sikerültek, 3:42-es ötven már januárban, négyes alatti kényelmes futások reggelente, aztán Sárvár, ahol tudtam, hogy bennem volt a 250 kilométer, csak hibáztam egy párat. A Balatonon már kiküszöböltem a hibát, ha ott van még négy órám, még több is összejön 24 óra alatt, mint 250 kilométer. Sárváron 133-at, a Balcsin 136 kilométert futottam 12 óra alatt. Bizakodva vártam tehát a 12 órás OB-t, megvallom, 140 kili felett akartam futni, de nem kevéssel. És természetesen biztosra vettem, hogy megvédem a bajnoki címemet. Benne volt a lábamban, ezt most is biztosan mondom, benne volt. Csak… Hogy is mondta Hofi? Az ő pár mondata teljesen jól illik ide.
”Víz van a csapban!
Most nem érdekes, tényleg? Úgy, ahogy mondom: a csapban VÍZ VAN!...
De nem jön ki az Úristennek se’!”
Nincs hosszú története a dolognak, Farkassal jó hangulatban utaztunk, ő navigált, én vezettem. Egyszer mondtam én, hogy merre kell menni, azon nyomban egy patak partján találtuk magunkat, orral a víz felé. De aztán megérkeztünk, nem volt hiba. Hamar lefeküdtünk, hamar felébredtünk, minden olajozottan ment. Piros rajtszámot kaptam, ez a tavalyi bajnoknak járt – nekem. Jólesett, nem szerénykedek. És idén is nyerni jöttem. A taktika az volt, ami a Balcsin: menni az elején, de ha valaki buta módon gyors, azt hagyni, rohanja szét magát. Viszont arra azért figyelni akartam, hogy ha csak lehet, mégiscsak én vezessek, miután már a potenciális bukott sprinterek elfogytak előlem. Evvel nem is volt baj, egy srác meg is indult, két körig mentem vele, aztán láttam, hogy ez a tempó irreálisan gyors, hát hagytam, menjen. Másfél óra múlva már sétált. Én pedig mentem a szándékosan erős tempóban, 75 felett akartam futni az első hat órában. Két órán keresztül úgy tűnt, minden megy a papírforma szerint. Aztán a harmadik órában furcsán kezdtem érezni magam, mintha a lábam remegne, erőtlen volna. A mindenit, sok van még hátra – gyorsan végiggondoltam, eszek-e rendesen, jól csinálok-e mindent, majd arra jutottam, hogy igen. Biztos valami rémkép volt, fantomérzet.
3:15 körüli maratonom volt, pár perccel jobb csak, mint tavaly. Szuper, gondoltam, viszont ekkorra újra meg újra rámtörtek a lábremegős érzések. Megijedtem, s azt hiszem, innentől úszott el minden. Még vezettem talán, ezért gondoltam úgy, hogy gyorsan leguggolok, nyújtok egyet, hiszen a fene tudja, mi van velem, de rendbe kell jönnie. Közben az agyam zakatolt, hogy mi a frász történik most velem. Még pár kör, s az egyik kanyarban összecsuklott egy pillanatra az egyik lában. Hoppá. Itt valami nagy gáz van. Lassítottam, valaki megelőzött. Hofisan szólva: ő játszotta azt a játékot, amit én szerettem volna. A futást. A pulzusom 140 környékén volt, teljesen rendben, hát igazán nem értettem, mi történik. A negyedik órára aztán beütött a ménkő.
Azon kaptam magam ugyanis, hogy az egyik körben az állomásnál önkéntelenül megállok. De miért? Hogy jött ez? Futás tovább, mondtam magamnak, s mentem is, de a frissítőnél megint megálltam. Meg kellett állnom, úgy éreztem magam, mint a friss félmaratonista, akit már csak az hajt, hogy nem sokára vége, addig meg valahogy elvonszolja magát a célig. De könyörgöm: ez 12 órás futás és még 8 óra hátra van! Na jól van, nincs hiszti, Béla, tovább!
Nagyon nem értettem, hogy mi történik, próbáltam összpontosítani, próbáltam lelkesítő gondolatokat magam elé pakolni, láttam az érmet, amiért jöttem, láttam magam a dobogón, de kevés volt. Nem kis káoszt okozott ez a fejemben, hiszen akármit csináltam, ami eddig bevált, hatástalan volt. Nem sokáára már két kört sem tudtam lefutni egyben, valami mindig megállásra késztetett. Agyaltam, mit kéne tenni, mert valahogy nagyon nem ment, s jött a nagyszerű mentőötlet: eszem egy kiadósat, aztán – nem röhögni! – elbújok a vécében pihenni. Ja, elbújok, hogy Ákos meg a többiek ne lássák, hogy kezdek elfogyni, mint a fizetés hó végén, higgyék csak azt, hogy minden oké, féljenek, meg se próbáljanak legyőzni. 4:22 volt az órámon, mikor bementem a vécére, nem volt kagyló, csak egy betonplacc, ott magamra zártam az ajtót és leültem. Lehajtottam a fejemet és meditáltam öt percig. A hirtelen támadt káosztól a fejemben a sírás határán voltam, sosem voltam még ilyen helyzetben, hogy egyszerűen nem jutott eszembe, mit kéne tennem. Szedd össze magad, Béla, szedd össze magad, mintha csak szotyi volnál szétszórva a szőnyegre! Szedd össze magad!
Mérhetetlen elkeseredés vett erőt rajtam, magam sem hittem, hogy ez a kis meditáció segít. Kijöttem a helyiségből, nyújtóztam egyet, azt hiszem, akkor már kaptam egy-egy kört Cserpák Józsitól is meg Ákostól is, s elindultam. Fél körön át tartott a lelkesedésem, s éreztem, megint vészesen fogy az erőm. Na ekkor már a hiszti tört rám belül, mindig is annak a híve voltam, hogy ami energiát befektetek, annak meg kell térülnie. Most viszont valami iszonyatosan szívta az erőmet, nem tudtam pótolni, nem tudtam kinyerni az energiát a szervezetemből. Megszokottá vált, hogy minden körben megállok – nem tudtam többet futni, szusszanni kellett. (Hofi: "ilyenkor meg kell állni, illetve... nem kell megállni, csak nem tudsz tovább menni...")
A következő órák így teltek, nem nagyon ragozom, először arcul csapott a tudat, hogy így aligha lesz meg az arany, ha csak nem találok ki valamit sürgősen, de az agyam össze-vissza csapongott a pánik és a teljes apátia között. Aztán jött a következő pofon, hogy már a dobogó is úszott, ha így folytatom, öt óra futás után pedig még kávét is ittam, ami eddig mindig segített, de most ugyanolyan széttaposott lócitrom volt az agyam helyén, mint korábban. Már a szagát is érezni véltem. És izzadtam, izzadtam, amit máskor nem szoktam. Szakadt rólam a víz. Minden egyes körért küzdeni kellett, s alig vártam, hogy a végén megállhassak.
Hat óra…69 kilométer. Háááááát… ez messze van a tervtől, nagyon messze, de még magamra találok, az tuti, máskor is magamra szoktam találni. Hiszen én vagyok a Nagy Magamra találó, evvel biztattam magam. Egy darabig. Aztán azon kaptam magam, hogy megint sétálok a hűvösben. Tényleg próbáltam koncentrálni, de egyre hamarabb és hamarabb fogyott el az erőm, lassan egy csomóan elmentek mellettem. Rohadtul utáltam a világot, már hatodik, hetedik voltam, kétségbe voltam esve és nem találtam még mindig a megoldást. Egy dolgot tudtam csak, kezd az egészből elegem lenni, ez nem futás, amit csinálok, ez egy nagy szar. Pedig ha tudtam volna, hogy lesz még rosszabb is, talán ki is élvezem, hogy „csak” elfáradtam. A homlokom egy falnak támasztottam, vettem pár levegőt és elindultam újra.
Egyre kevésbé figyeltem oda, mikor futok, mikor nem futok, sokszor elkaptam egy oszlopot és melléguggoltam, s néztem kifejezéstelen arccal, értetlenül figyeltem magamat, mint hóember a globális felmelegedést. Valamit ki kell találni, valamit ki kell találni! Ez zúgott bennem. A többiek noszogattak, volt, aki odébb lökött, hogy induljak már, tényleg mindent megpróbáltak. Hét óra futás (Futás? Szart. Agonizálás.) után nagyon csodálkoztam, hogy „csak” öt kilométer a hátrányom Kónya Ákossal szemben, akkor még elhatároztam, hogy eszem egy jót, aztán óránként egy-egy kilométert hozva utolérem. Egy körig bírtam lelkesedéssel, a következő körben már megint azon kaptam magam, hogy megálltam. Három után Farkas hívta Noémit, mondta neki, hogy hetedik vagyok, nem megy, de küzdök – megtudta, otthon semmi változás, Picibaba még a pocakban… aztán Farkas eltűnt. Fél négykor mondta el nekem, mit beszéltek. Akkor is álltam vagy három percet, egyszerűen semmi pénzért nem indultam volna el. Mint egy makacs öszvér, olyan voltam.
Addigra már Lubics Szilvi is a szárnyai alá vett, láthatta, hogy valami nagyon nem oké nálam, engem meg már nem érdekelt se arany, se dobogó, utolsó tervem az volt, hogy legalább 120 kilométert tudjak menni. De azt is tudtam, hogy azt úgy nehéz, hogy most már csak háromnegyed kört tudok megállás nélkül futni, a maradékot semmibe meredő tekintettel, mint egy kósza szellem, úgy vánszorgom végig… De azért megpróbáltam.
Szilvi és még valaki adtak egy-egy gélt. Utolsó esély, gondoltam. Ha ettől sem kapok erőre, akkor akár fel is köthetem magam, a többiek majd maximum azt hiszik, hogy az OB átvedlett akadályversennyé, ahol szélfútta madárijesztőket kell kerülgetni. Benyomtam az egyik gélt, megfelelő idő múlva a másikat is, nehogy összevesszenek, de semmi hatás. Közben pedig, ami sosem történt még velem, görcsölni kezdett a vádlim, a combhajlítóm, de a combhajlatom is. Kurvajó. A következő vonattal megyek haza inkább, nem? Már nyolcadik voltam. Hahaha: megvédem a bajnoki címemet, de meg ám! Újra csak megálltam, s életemben először akkorát hánytam egy fa tövében, mint még soha versenyen. Nem túlzok, több volt egy liternél. A sok kétségbeesetten megevett-megivott mindenféle dolog mind kijött. Nagyjából ebben az órában mellesleg sok gyönyörű család gondolta, hogy délutáni sétáját a gyönyörű sétányon végzi, fotókat készítenek majd a családi albumba, szerintem épp illettem a koraőszi fényképekre, amint kiadom magamból az anyagot, mint egy posztmodern szökőkút.
Egyre többször találtam magam valami kényelmes helyen guggolva, nem is emlékszem, mikor telepedtem oda. Szerencsére valaki mindig rámrivallt, hogy menjek tovább, én pedig mentem. VéZsé, Cserpák Józsi, Mózsik Józsi és a többiek… mindenki. Néha valaki nyomába szegődtem, de fél-egy perc után elfogyott a szusz, s sétába váltottam át. Szilvi mondta is, hogy ha pihenek, legalább sétáljak, az is haladás. Eszembe jutott, hogy jelszavaink valának: haza és haladás… haladás, haza… haza. Menjünk haza, de tényleg!
Panferik úgy két órával a vége előtt szóba elegyedett velem, s elmondta, hogy Farkassal kitalálták, mi lehet a bajom. És mivel semmilyen más logikus magyarázatom nincsen azóta sem, így azt kell elfogadnom: én lélekben nagyon otthon voltam Anyával, Álmossal és a születendő Picibabával, s nem igazán a versenyen voltam. Igen, sokat dilemmáztam, egyáltalán eljöjjek-e, de Noémi váltig állította, hogy ha annyit edzettem, a legnagyobb baromság volna veszni hagyni azt a sok befektetett energiát. Tulajdonképp elzavart a versenyre, amit, igaz, megnyerni jöttem, de szívesebben vettem volna, ha mondjuk három héttel később van.
Nos, a vége 117 kilométer lett úgy, hogy onnantól, hogy tudatosult, hogy ez a futás az ördögé, különben sem itt vagyok most lélekben, leszartam az egészet. Csak végig a pályán lenni és élvezni, ha még van mit, ez hajtott. Futni nem bírtam csak egy-egy köröket, de legalább a halálvágy eltűnt az arcomról. Állítólag a végére még jól is néztem ki, fene a gusztusukat.
Sokat gondolkodtam, hogy mire fogjam, kire kenjem a dolgot, de arra jutottam, hogy ezt kétségtelenül én szúrtam el. Nem a felkészüléssel, nem a pihenéssel vagy a kajálással, egyszerűen csak avval, hogy túl sokmindent akartam feldolgozni az agyammal, így aztán szétfolyt minden, semmire nem tudtam koncentrálni. Na várjál – mondaná megint Hofi –, kibontom, mert így nem eszed. Noémi nagy pocakjában a pici bérlő akkortájt már erősen kifelé figyelt, s én meg voltam győződve róla, hogy épp azon a hétvégén akar majd megszületni, amikor én futok. Így is indultam el, hogy ha pénteken helyzet van, azonnal megyek haza. Szombaton is. Verseny közben is. Voltaképp lehet, hogy azt vártam, hogy jön a hír: menni kell haza, addig meg majd elfutkosok valahogy… Más esetben egy héttel a verseny előtt már órákat töltök minden nap egyfajta meditációval, mikor minden porcikám és agysejtem a versenyre készül. Ez most valahogy elmaradt, helyette az aggódás volt, a kétségbeesés, hogy hogy oldjam meg, hogy itthon is maradjak meg menjek is. Várakozás. És az is igaz, hogy idén harmadszorra vettek fel ugyanahhoz a céghez, s új munkát kaptam, amivel még mindig nem vagyok túl jóban, az is stresszelt talán. A fene tudja. Egy biztos: igaza van mindenkinek, hogy ez a sportág az elmét is igénybe veszi, s hogy ott is mindent fel kell építeni, kockáról kockára, mint a testben. A testemet felkészítettem egy 140 kilométeres futásra, az agyamat most nem sikerült. Talán az is benne volt, hogy tudtam, hogy le tudom futni, hát minek készüljek rá külön fejben… talán az is befolyásolt, hogy otthon akartam lenni tudat alatt, talán nagyképű voltam (persze belül, mélyen, hogy kifelé ne lássák), talán elaltattam a saját éberségemet, s azt hittem, engem semmi és senki nem állíthat meg. Arra nem gondoltam, hogy egyvalaki képes lehet rá: saját magam. Annyira görcsösen akartam az összeomlás előtt azt a győzelmet, hogy szétestem fejben teljesen, ami nem volt nehéz, mert nem voltam túl erősen összerakva.
117 kilométer, kilencedik hely. Kónya Ákos új pályacsúccsal az idei magyar bajnok. Sérelmeztem ugyan, hogy megdöntötte az én csúcsomat, mire ő avval vágott vissza, hogy ne beszéljek, én meg az övét vettem el Sárváron. Igaz. Gratuláltam neki, s hozzátettem: ez többet ne forduljon elő! Nagyon szépen ment. Most rajtam a sor, hogy kiköszörüljem a csorbát.
Jövőre. Vannak nagyon nagy tervek – nem, Spárta még mindig nem izgat –, s most, hogy Áron baba is ott gőgicsél a közelemben, lassanként a kedvem is megjön a futáshoz, ami, megvallom, az elmúlt hetekben távolabb állt tőlem, mint az amerikai zászló a Holdon. És még egyszer nem követek el ilyen hibát, hogy nem készülök fejben. A verseny az verseny, s amit kitaláltam, végigviszem. Máshogy, mint eddig. Most már hárman kell, hogy büszkék legyenek rám.
Hogy mit találtam ki? Ha mindent leírnék most, akkor mit írnék jövőre? :-D
