Gyorsan az elején valamit, míg el nem felejtem! Ma kaptam egy levelet valamelyik kedvezményes-kuponos honlaptól, a tárgyában az állt, hogy „siklóernyőoktatás/szőrtelenítés”… Elgondolkodtatott. Hogy most vagy olyan olcsó a siklóernyőzés a kuponnal, hogy a hajam ledobom (de véglegesen ám!), vagy egyszerűen fapados az okítás, azt például nem mondják el, hogy hogyan ne landoljak az akácosban… így aztán vádliszőrtől hónaljmókusig minden a tüsökön marad, ha nem ügyelek.

De nem erről akartam, írni. Inkább egy vicces hülyeségről a SPAR-ban (miközben igen, készülök rendesen, futok, edzek, havonta javítok a 21 kilométeres rekordomon :-D), meg arról, hogy majdnem elfelejtettem, hogy néha pihenni is kell. Szóval Vettem ma kávét. Főzőset. (Igen, még kávézom, bár nagyjából 80 százalékkal csökkentettem a napi adagot Sárvár óta). Odaoldalgok a polchoz, s egy tábla fogad egy fajta kávénál, nagyjából avval a szöveggel, hogy "bocsi, de az akciós újságban fel volt ugyan tüntetve, de nekünk ilyenünk nincsen, nem is veheted meg, te ló"... A tábla mögött meg ott a kávé, ami nincsen. Azon ne töprengjünk, hogy vajon a kávét pakolták-e ki a tábla elé, amin az áll, hogy nincsen is, vagy kitették a kávé elé, hogy hülye vagy, nem árulunk ilyent. A lényeg az, hogy kaptam a telefonomat és lefotóztam. Nem nagy ügy, íme:

A lényeg ezután jött. Illetve nem a lényeg, hanem a biztiőr... ahogy KAP a kabaréban már megénekelte, "kornak, nemnek megfelelően megszólított, napszaknak megfelelően köszönt": Heeeló, ugye a képet kitörlöd ugye. Ugye.

Mondom neki, látván, hogy mind a két IQ pontját feltette erre a kérdésre, s így nem maradt neki semmi egyebe, mint a jelvénye, meg a hat számmal nagyobb nadrágja, szóval mondom neki, hogy áááááá, nem lett jó, kitöröltem. Azért megnézhetné-e, ugye, kérdezte. Hát, mondom, nézzed, barátom, s kinyitottam a telefonomat, megmutattam neki két képet magamról, amin cellux-szal felragasztottam a szemöldökömet a homlokomra, hármat, amit Álmos csinált a fülem csücskéről, egyet a zsebem belsejéről, majd megállapodtam a képen, amin a kávé van, meg a tábla. Nézi, nézi a hülye, majd elmosolyodik, mint a részeg, akinek sikerül végre betakaróznia az árokparton egy biciklivel, s azt mondja: oké, heeeelló. S elmegy. Eszembe jutott egy régi történet, mamikor is diákjeggyel akartam bemenni az Állatkertbe. Kérdezte a néni, aki a jegyekkel üzletelt az ablak mögött, hogy "oszt diákigazolványa van-e", mondtam, hogy igen. Na nem úgy van az, PECSÉTJE van-e benne! Mondom: persze, nézze csak. És mutattam neki a töküres, pecsét nélküli lapot... És adott egy diákjegyet.

Szóval az ember két csatornán kommunikál a többiekkel minimum: a szavak szintjén és egy másikon. És ha a másikon valamit meggyőzően állít (nincs fénykép, esetleg van pecsét), akkor szavakkal teljesen mindegy, mit mond. Az áldozat nem fogja saját magának elhinni, hogy amit ő gondol, az nem is igaz. Vagy csak ilyen egyszerűek az emberek és az effajta dilemmák elől kitérnek és a belenyugvásba menekülnek? Mert milyen ciki már azt mondani egy ismeretlennek, hogy uram, ön hazudik. Hamisat állít! Hiszen itt a fénykép a telefonjában. Na ezt nem vállalta be az egyszeri biztonsági őr...

Mindehhez egy futós dolog kapcsolódik csupán, amit igazából le akartam írni.

Mostanában edzek rendesen, tavaly ilyenkor csak álmodtam ilyen edzésekről... (Bezony, szarrá égni a Dunakanyarban, vagy oxigénmolekulákat hajkurászni a Ligetben.) Elégedett vagyok a futásokkal, gyorsak, érzem az erőt, az elszántságot, vannak céljaim idénre is és jövőre is. És amikor úgy érzem, nincs erőm, nincs kedvem elindulni, akkor is elmondom magamnak, hogy "de van, de van". És aztán elhiszem, mint a néni az Állatkertben, s mint a srác a SPAR-ban. De tegnap már nem tudtam semmilyen csatornán elhitetni magammal, hogy élvezem a futást. Az elmúlt három hétben kihoztam mindent magamból, jókat edzettem, tegnap reggel még "lazán" ment a reggeli gyors, de estére elfogytam. Egy órámba telt, míg felhúztam a futócipőt, s a kínkeserves 12 kilométer alatt egyszer sem éreztem, hogy nekem ez most jó, a lábaim nem vittek, a szívem sem, csak lihegtem és küszködtem. Percenként gondoltam a Balcsira, a 24 órásra, a szeptemberi 12 órásra, nem segített. Ötösre jött ki az átlag, de vért izzadtam 12 kilométeren, így végül mára pihenőnapot iktattam be. Elfáradtam.

No ezt hamar elhittem magamnak. Nem is tudom, miért írtam ezt le, talán azért, mert eddig még nagyon ritkán volt olyan, hogy nem esett jól a futás, legalább a végére. Volt, hogy harminc kilométernél kezdtem élvezni a dolgot. Volt, hogy laza húszasnak indult, s félmaratoni PB lett belőle. Mert eddig mindig meg tudtam győzni magamat, hogy ez jó, s a végén ki is derült, hogy csak lustaságból hittem, hogy nem okés a dolog. Tegnap aztán rájöttem, hogy elfelejtettem pihenni az elmúlt hetekben, amelyik nap nem futottam, aznap nem is aludtam túl sokat, s a szervezetem úgy döntött, hogy most már elég a hazudozásból, leállítja a motort, a futóműveket. Így is tett. Úgy tűnik, azért a testem okosabb, mint egy átlagos biztonsági őr a SPAR-ban. Mondjuk, volt alkalma kiismerni a stiklijeimet... :)

Még három hét Almádiig. Ott jót szeretnék futni. Addig viszont őszintének kell lennem magammal. Aztán, ha az lement, új terv van: gyorsulni. Ma nézegettem Tergatot, Gebrselassie-t meg a többieket, hogy futnak, olvasgattam ilyen-olyan cikkeket és rájöttem: tök szarul futok. Már bocs. A testtartásom idióta, a karmunkám nulla, elrugaszkodási fázisom gyakorlatilag nincs, leginkább "húzom" magam előre (oké, ez utóbbin már javítottam), tehát a téli alapozó időszakra megvan a sok tennivaló. Már csak téli futócuccot kell vennem. :-D