Véget ért a nyaralás. Lehetne akár csak ennyi is a blog, ez az egy mondat magában foglal mindent. Balatont, elhagyós-vonatonmégsokáignézős síró szmájlit, satöbbit. Node nem én volnék, ugye... :)

Szóval az a helyzet, hogy ugyan pihenni mentem, mégis sikerült az elmúlt idők legmozgalmasabb hetét végigélni, túráztunk, sétáltunk, úsztunk, futottunk eleget Manóval, szép tarka is lett az edzésnaplóm a múlt hétre (ráadásul az úszásokat - komolytalanság okán - be sem írtam). Csináltam viszont olyant, amit az elmúlt harmincegy évben sosem: sikerült hólyagosra égnem a napon egy jó kis (oké, akkor nagy) futás alkalmával. A Badacsony-kör háromszor már egymás után uncsi volt, hát kaptam magam, s elindultam Badacsonytomajból Keszthelyre, ahol Bökivel találkoztunk,  együtt futottunk visszafelé egy darabig... ez nem is volt rossz program, néhol depóztunk egy picit, én például Keszthelyen egy büfében, utána egy kicsit a parton mosakodva, megint később az elhagyott pólómat keresgélve, végül egy légkondis benzinkúton ülve, szóval lazára vettük. Aztán, miután kibeszélgettük magunkat, elváltunk.

Jó volt, azt leszámítva persze, hogy nagyjából úgy éreztem magam a Balaton-kör után egy hónappal, alig másfél hete újra kezdve a futást, ahogy Kirk kapitány érezte magát a Csillagösvény című filmben, amikor a nagy bevetések után még csak félig volt készen az Enterprise űrhajó, ő meg mindent csúcsra akart járatni. Persze, hogy csak rángatózott szegény hajó, nem ment. Akárcsak én. Valahogy el nem tudtam képzelni negyven kilométer futás után, hogy egy hónapja 212 is ment... meleg volt, égetett a nap (az övemről csak addig vettem le a napégés elen felvenni szándékozott pólót, amíg törölköztem bele, vagy amikor elhagytam épp), a lábaim hangos nyávogással jelezték elmacskásodottságuk fokát, az izmaim meg sztrájkoltak, de görcsösen. De azért megvolt a táv. Igaz, hogy hat óra alatt, igaz, hogy Badacsonyban hazafelé már a villanyoszlop árnyékában is elbújtam a nap elől délután, de megvolt. Jól el is fáradtam, s életemben először ropogósra sültem.

Még szerencse, hogy megbeszéltük Bökivel, hogy ha jövőre ő fut, én bizony kísérem. Fusson, akit már megsütött a nap! De akor nem lesz kecmec, ütöm, rúgom, ha állni mer!

A CSÜCSÖK ÉS A HAGYMA

Lejárt a két hét, nincs mese, futni kell. Pedig mese az volt, bizony, hogy volt! Hallga’ csak!

Volt egyszer, hol nem volt, a visszaváltható síküveghegyen is túl, túl az Egybesült Majonéz Emírségeken is és még az Óperenciásrendszeren is túl, annyira messze, hogy még a Google Earth-ról is lelógott az odavezető út, nos, ott élt valamikor régen a csücsök meg a hagyma.

A csücsök kicsit beszédhibás volt, szegény, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egész évben, minden nap és minden órában muzsikáljon. Muzsikált éjjel, muzsikált nappal, mit törődött ő a világ bajaival! Álla alá kapta zongoráját és átszellemülten csapott bele minden mulatságban kedvenc nótáiba... mígnem aztán lassan beköszöntött a hideg tél, s ő ott állt a hideg hóban étlen, szomjan és dideregve, kezében egy idézéssel, amit az Adó és Pénzügyi Ellenőrző Hatóságtól kapott, s melyben azt firtatták, hogy a rengeteg vidéki hakni tiszteletdíja utáni adót vajh’ mikor szándékszik befizetni. Mikor még hidegebbre fordult az idő, akkor a csücsök gondolt egy merészet, s utolsó erejével megdöngette a Hivatal ajtaját, ami lassan kinyílt.

A hagyma mindeközben szorgalmasan növekedett a föld alatt, s képzeletében már gyönyörűszép jövőjét építgette, ami oly csodálatos volt, akárcsak a Kreml csodálatos tornyai, de egyszer csak bekövetkezett a szerencsétlenség: izmos asszonykezek rántották ki a földből, éles kések szaggatták nagy gonddal növesztett hagymarétegeit s erejéből már csak pici sóhajra futotta, mikor párolni kezdték néhány gomba, répa és karalábédarabbal együtt.

Egyikükről sincs hír azóta sem, így a mese véget ért. Nincs mese.

Szóval tegnap hivatalosan is véget vetettem a pihenésnek, bár a futás végére nem épp úgy éreztem, hogy amúgy alkalmas volnék lábaim egymás mögé rakosgatására. Éppen elrontottam a gyomrom, éppen nagyon kialvatlan voltam, éppen a pokolba kívántam minden sportot, miközben szánalmas vánszorgással haza... izé... kocogtam. 15 kilométer, de nagyon régen éreztem már ilyen pocsékul magam, hazatérvén húzódtak az izmaim (egek, két hét alatt kijöttem a gyakorlatból!), s ami a szorongásomat most előidézte: az achillesem megint szórakozik. Úgy tűnik, a Balcsi most sok volt neki. Volt már máskor is ilyen, de két hét eddig elég volt a regenerálódáshoz; hát most nem. Mindegy, ráérek, nem kerget a töröktanár – várok még egy kicsit. Amíg ropog, nyikorog az a fránya ín. Meg egy cseppet fájdogál.

Szerencsére azért ismerős ez a dolog, tavaly, tavaly előtt is nehezen találtam magamra a Balaton után. Tavaly fél évembe telt... Idén azért nem lesz annyi. Szerencsére jön a nyár, lehetőségek sora a sportra. Nem fogok unatkozni. Meg most már végre meg kell tanulni idegennyelvül is.