6 hozzászólásSzokás szerint előrebocsátom: „időrendileg” és „útvonalilag” korrekt beszámolót senki ne várjon tőlem, ugyanis rövid- és középtávú memóriám csapnivaló, mint a szemtelen szunyog. Szóval inkább legendákat fogok itt zengeni, mert amit itten leírok, annak bizony vagy van valóságalapja, vagy nincs. Az idő pedig már meg is szépített mindent, egyedül talán én maradtam olyan, amilyen.(Most még illenék bemutatnom a sereget, meg az istenek segítségét kérni, hogy vezessék pennámat és adjanak erőt felidézni a múltat, de mindnyájunk épülésére ezt most frappánsan kihagyom, helyette annyit írok: hümm-hümm.)
Szóval: hümm-hümm.
De térjünk azonnal vissza egy villanásnyira a Sárvári futóversenyhez, ahol Yoyoo a 24. óra után azt mondta: kizárt dolog a T100. Farkassal nevettünk, mondtuk, hogy majd két nap múlva visszatérünk a témára, mint Colombo, akkor – Cillagomat ismerve – úgyis más lesz a válasz. Addig is legyen nyugodt, mi majd vele leszünk az akkor még hőn nemakart százason. És lőn. Néhány nap múlva már nemcsak az volt tuti, hogy Yoyoo bizony terepszázast akar, de már az is, hogy Steve is velünk tart. Így kész is volt a csapat: a három testőr és Lédi Sajtreszelő, akkor még használható cipő nélkül.
A kitalált célidő nagyon megengedő volt: 18:00... Steve persze máshogy gondolta, de erről majd később. „Kinek-a-cipőjében-nem-futottam-még” Yoyoo úgy döntött, hogy beruház a futásra egy új cipőre, s ha egyáltalán lehetséges ilyen, mi hárman, a túlnyomó kisebbség aggódva néztünk össze a telefonon keresztül. Vadiúj cipőben egy százas terepfutás? Ez még nekem is sok volt.
És akkor ugorgyunk! Farkassal megkaptuk a menekült státuszt Yoyoonál péntek estére, plusz az avval járó kinyitható nagyágyat, mindeközben Böki is bejelentkezett, hogy ha lehet, ő is Nagykovácsiban töltené az éjszakát, onnan mindenesetre hamarabb Pesthidegkúton lehet lenni, mint Debrecenből. Mamba hozta, ő hamar el is ment, de azért örültem neki. Így már ugyan öten voltunk, de nem bántuk, sőt, azt sem, hogy Fehérvárról Mateve, Pecsenye és Vízfutár is jelezte, hogy csatlakozna a „banditákhoz” – én ugyan elképzelni sem tudtam, hogy hogy fogunk együtt lefutni 100 kilométert, amikor mindannyiunknak más tempója, más nyűgjei vannak, de nem foglalkoztam a dologgal. Ugyanis leginkább attól rettegtem, hogy éppen én leszek majd az, akit idegesít, hogy meg kell várni mindenkit, hogy nem haladunk úgy, ahogy szeretném... Hetek óta ez volt a legnagyobb problémám, ugyanis eléggé hisztis vagyok, ezt tudom magamról. Szeretek önfejűen és úgy (és sajnos arra) futni, amerre épp kedvem tartja, szóval jó kis lelki edződésnek néztem elébe. De hogy véletlen se hagyhassam ott a többieket, szándékosan bele sem szagoltam se a térképbe, se az itinerbe, szóval biztosítottam magamat, hogy a többiek nélkül egy tapodtat se legyek képes menni, mivel amúgy is legendás eltévedő vagyok. Elképzelem magam hazajáró szellemként, ahogyan mindenhová bekopogok, hogy bocsika, erre lakott a néhai gyaloggalopp? Nem? Akkor bocsika... Hogy ez Csomor és nem Csömör? Ehmmm...
Péntek este egy privát tésztaparty-t csaptunk Yoyoonál, krumplistésztát ettünk kovászos uborkával (meg villával), ami annyira jó volt, hogy szerintem a helységet át fogom kereszteltetni Nagykovászinak, a Nagy-szénás hegyet meg nagytésztásnak. (Ki tudja, miért, de valahogyan Yoyooéknál mindig csak zabálunk.) Steve is ott volt, győzködte Yoyoo-t, hogy a 15 óra időterv az teljesen helyénvaló, aztán beesteledett és hazament. Mármint Steve. Kicsit még hümmögtünk, hogy mennyivel több lesz a szint, mint tavaly, de aztán hamar le kellett feküdni, szóval iparkodni kellett a bepakolással, én minden tőlem telhetőt megtettem, mégis legutoljára végeztem... Példának okáért még hevedert varrtam a táskámra, illetve atyám is akkor hívott, mikor szenzorai jelezték, hogy éppen elaludt mindenki.
---
És akkor a T 100-ról... Friss idő volt reggel, mikor elindultunk, a nyolcas csoport hamar összerántódott. No és nagyjából innentől nem tudom, hogy merre jártunk. Általánosan sejtettem, hogy „arrafelé van Nagykovácsi”, s ezzel még Visegrád környékén is nagyon jól elvoltam, bár azon erősen meglepődtem, mikor valamelyik hegyen járva megjelent mellettünk a Duna, miközben én éppen a másik oldalról vártam. De ez nem osztott, nem szorzott, ugyanennyire izgatott volna fel az is, ha mondjuk a Balaton támad fel a balunkon, vagy éppenséggel egy jeti. Nem volt GPS a jelem az oviban, az már biztos, de az iránytűvel is maximum egy szakadt térképet akarnék megvarrni, nem tájolni meg ilyen marhaságok!
Elég az hozzá, hogy elindultunk, s mentünk az orrunk – vagy inkább Steve orra – után. Az én lejtős aszfalton edződött szottyadt testemnek úgy hiányoztak a hegyek, mint egy jól irányzott tökönrúgás, de azért bíztam. A csapat létszáma elejétől a végéig minimum 8, maximum 11 fő volt, a 8 fő tuti volt (Mateve, Yoyoo, Steve, Böki, Farkas, Pecsenye, Vízfutár és én), a kiegészítő tagokat pedig Kardos Józsi, Atom, vagy éppen Gurdon Évi és a párja adták. A tempó nekem túlontúl kényelmes volt, alapesetben gyorsabban mentem volna, s szívem szerint sok emelkedőn felfutottam volna, amin így, együtt nem futottunk. De ha a saját tempómban megyek, akkor bizony vagy Terep-négyezret futok a sok eltévedéssel együtt, vagy pedig kis kézzel-lábbal magyarázkodás után politikai menedékjogot kaptam volna Polinéziában, ahol istenként imádtak volna a vízpúpommal együtt engem, az Embert, Akinek Víz Jön A Hátából. Így inkább igyekeztem nem túlságosan messze menni a többiektől még pipiléskor sem, nehogy a háborús hősök mintájára „akció közben eltűnt”-nek nyilvánítsanak. No persze ez nem mindig jött össze, hisz’ egyszer csak félrefordultam, s a csobogást leszámítva a csodálatos csendet élveztem a hegyoldalban, majd mikor ábrándos orcámat az út felé mutattam ismét, a többieknek se híre, se hamva nem volt, én meg lélekszakadva rohanni kezdtem felfelé, arra, amerre eltűntek. Gondoltam én. Ugyanis az út egyszercsak meredeken ereszkedni kezdett egy helyi Sobrijóska szétmállott erdei tanyájának teteje felé, én pedig elbizonytalanodtam, hogy akkor vajon tényleg jól gondoltam-e másodpercekkel korábban, hogy nekem az ipszilon kereszteződésnél balra kell menni. Valószínűleg nem. Nosza, telefonáltam egyből, vállalva társaim csipkelődő nevetgélését... Persze nem ez volt az egyetlen ilyen kalandom, de arról kicsit később.
Izé... Mondtam, hogy nem tudok lineáris szerkezetű sztorit írni! Nem megmondtam? De. Szóval ott tartottam, hogy elindultunk. Közepesen, illetve háromnegyedrészben csodaszép tájakon kocogtunk, nagyjából biztos voltam benne, hogy „balra van Nagykovácsi, esetleg jobbra”. A természetet csak néhol erőszakolta meg néhány lelkesen betont keverő hétvégiházépítő vagy egy-egy autócsoda. Az első pont hipp-hopp ott volt előttünk, én jól belakmároztam banánnal, s ott el is döntöttem, hogy akkor ma kísérleti napot tartok, megnézem, mit tudok enni és mit nem. Ez persze megér egy külön bekezdést, ugyanis sokáig azt hittem, hogy például a kóla nekem szétcsapja a gyomromat, ugyanis eddig háromszor ittam kólás futás közben, mindháromszor rosszul lettem. Node... ha az ember fél liter kólát lenyom egyben két májkrémes-gulyáskrémes zsemle után, majd egy liter vizet utána dob, persze, hogy rosszul lesz! Ha pedig előtte fél órán keresztül összevissza zabált, akkor pláne... Szóval kiderült, hogy nem a kóla volt eddig a baj, hanem a körítés, ami kolbászból volt, csokissütiből, lekvároskenyérből és megannyi gyomorterhelő mindenféléből. Én hülye meg szegény kólát hibáztattam! Ugyanezért nem ittam sört sem eddig futás közben, mert mindössze két rossz tapasztalatom volt arról, hogy sörrel nem lehet futni. Egyszer négy, egyszer meg öt sört nyomtam le, amitől valahogy nem tudtam már felszabadultan futni, konkrétan majdnem seggrészegre sikerült inni magamat; a T 100-on bizony az egypohárnyi nagyon jólesett... De a táplálkozástudományban újabb utakat is keresgéltem, ettem például mazsolát, kolbászt, rengeteg sajtot, bogyókat... Mindent, ami volt – s megállapíthattam, hogy mindent elbír a gyomrom, salátával még a százas szöget is. Noshát akkor erről ennyit. Yoyooval azért több baj volt, néha alig tudtunk belediktálni némi kaját, mindig a citromosvizéért nyirmogott, mintha abban nukleáris energiák lakoznának titokban, de aztán végre hitt nekem, a tapasztalt eléhezőnek, hogy enni kell. És akkor erről is ennyit.
Öööö... hol is jártunk? Ja! A frissítő! Hát az csodajó volt, tulajdonképpen az összes frissítő csodajó volt, annyi gondoskodást meg kiszolgálást eddig egy versenyen sem kaptam, mint most ezen. Az adottságok okán a Kis Rigó volt a csúcs: egy vendéglő a világ végén (Douglas Adams forog a sírjában, de nem baj, szerelünk rá mágnest meg drótokat és kész a dinamó), ahol Csanya és Chino, meg sok más ember csak azt lesi, hogy mit kérsz. És ha nem kérsz, megkérdezi, miért nem, és ha akkor sem, akkor szalvétát hajtogat neked, levest rendel a pincértől, takarít, ugrál... Az 51. és a 75. kilométer volt ez a pont, itt hatalmasakat depóztunk az árnyas kerthelyiségben. Jórész mindenki ide küldte az összes egyéni cókmókját, én is a kísérleti kolbászt (szarvaskolbászt, Cillagaim!). Innen tudtam jókat telefonálni Manónak is. De persze nem csak ez a pont volt tuti, valamelyik hegy tetejére – hogy miféle varázslattal, az máig nem ismert – hideg, friss vizet jutattak a szervezők, a Dömösi ponton meg még meglepetés-palacsinta is volt, nameg Nyuszi, akit megenni ugyan nem lehetett, de jól meggyúrta az arra éhezőket. Például nekem a vállamat, tepertem is a többiek után, mivel ott hagytak – én meg féltem, hogy sosem látom őket. A frissítők tehát messze túlszárnyalták legmerészebb álmainkat is, és bizony lakmároztunk is rendesen, olyanok voltunk mindenhol, mint egy megyei sáskajárás; no hiszen, tehettük: mi voltunk a mezőny tíz százaléka! Balázs a célban tettetett zordonsággal nekünk is esett, hogy mi vajon zabálni járunk az erdőbe, vagy mi a tök? Pedig ha látta volna Berzsoékat, Szaszáékat, Penéket itt meg ott és a többi lelkes szervezőt, nem kérdezne ilyeneket. Persze ő ezt nem érti. Ő csak szervező. Hihi.
No, szóval az egyre melegedő időben haladtunk előre, általában libasorban, mert egyszemélyesek voltak az ösvények. Így legalább, mikor hasra akartam végre esni, mindjárt három embert is elránthattam. De tényleg vigyázni kellett, hiszen a hosszú út során a természeti akadályok mindegyike elénk vetette magát, kivéve talán a vízeséseket és a meteoritzáport. Sokan próbálták megfejelni az előttük menő cipősarkát, máskor ellenállhatatlan vágyat éreztünk arra, hogy fenekünket rituálisan odaverjük a talajhoz, de nem nyirmogtunk, mentünk szépen egymás mögött, ahogy kell. Ha szét is húzódtunk sokszor, alapvetően együtt maradtunk. Én jórészt Yoyooval és Farkassal hátrébb futottam, Pecsenye, Mateve, meg sokszor Böki is jól elöl voltak, persze Steve-et, aki mindünk közül egyedül ismerte az utat, senki nem merte nagyon elhagyni. Ő pedig szépen bevárt mindig mindenkit, s igazán ez volt a csodajó: hogy az elején nem nagyon hittem benne, de mégis együtt tudtuk tartani ezt a sok, teljesen máshogy futó embert. Yoyoo ugyan végig a 18 órás szintet emlegette, de azt azért már az elején is látni lehetett, hogy annál azért jobbak leszünk.
Az előbb akadályokat emlegettem, de azért persze volt nekem való „terep” is, ugyanis elég sokat kellett bitumenen is futni, s bizony én azt szoktam meg az elmúlt félévben... Visegrádra befele menet gyönyörű patak mentén futhattunk egy jó hosszú szakaszon, majd a patak mellé egy biztumenút is nőtt, amin kényelmesen lehetett ereszkedni, s egyáltalán nem érdekelt senkit, hogy ugyanezt a nagy ereszkedést majd felfele is meg kell tenni. Valahogy úgy volt mindig, hogy minél meredekebb emelkedőt kellett megmászni, annál szebb volt a táj és a kilátás, ami elterelte a figyelmet a lépcsőmászástól. A Pilisnél, a Vadálló köveknél (csodálatosak, sosem jártam még arra, s csak bámultam), a Vár felé Visegrádon, a Pap-rétnél... Mindig volt valami csodálnivaló. Lefelé a lábunk alá néztünk, felfelé mint elszánt harcosok, a távolt kémleltük.
Ez alól nekem esetleg a Lajos forráshoz vezető út volt kivétel.
Arról volt szó, hogy a második Nagy Zabálás után, vagyis a 75. kilométeres Kis Rigó pont után már senki nem tekintett komor képpel a jövőbe, viccelődve kocogtunk ugyanis be, hosszú, lankás ereszkedés végén jutottunk el a pontra éppen tízen (Éviék voltak akkor a kiegészítőemberek, plusz Kata). Ott jókat ettünk-ittunk, s nagyokat pihentünk, aztán „megindult az eleje”, vagyis menni kellett a jól bevált libasorban, de Pecsenyéék, a fehérvári szakasz csak nem indult... Kiderült, hogy Editnek egy pöttyöt odalett a lába. A combját érezte nagyon, igazából lépni sem nagyon bírt, bár én próbáltam szuggerálni, hogy tud ő járni, óvatosan megkockáztattam korábbi kedvenc mondataimat, többek közt olyanokat, hogy „bármilyen fájdalommal lehet futni”, de nem találtam túl befogadó közönséget ehhez... Egy idő után Pecsenye, Peti és Edit úgy döntött, hogy akkor innen már bebicegnek; én pedig elköszöntem tőlük abban a reményben, hogy hamarosan mégis rájön Edit, hogy tud ő futni.
Én pedig elindultam lélekszakadva a többiek után, lelkemben kis rőzsedalként parázslott a Steve-től utoljára hallott mondat: „itt most lecsorgunk a kéken”... Én le is csorogtam a hegynek az alsó részébe, ugyanis a mondat második felét már nem figyeltem: „egészen a kék keresztig, ahol aztán balra fordulunk”... Így történt, hogy csak akkor álltam meg a nagy rohanásban, mikor majd’ negyedóra múlva jöttek velem szemben emberek, hogy bizony ők eltévedtek, menjünk vissza. No ott vettem elő először az itinert, hogy az alapján komplett egyórás ámokfutásomat a hegyoldalban immáron gondosan megtervezve végezzem. Így értem utol csakhamar újra Pecsenyééket, hogy a Lajosforrásnál újra magukra hagyjam őket. Közben próbáltam telefonálni, de a térerő ideiglenesen ismeretlen helyre távozott, mikor pedig előkerült, akkor Steve hangüzenete volt hallható a készülékből, de olyan minőségben, mintha Steve-re rászakadt volna egy dézsa nokedli, s az alól üzengetne. Utána tudtunk beszélni, nagyjából elmondta, merre vannak, s én merre menjek, én pedig már az első kanyarnál elvesztettem a fonalat, de szerencsére a többiek nyilakat raktak minden csúnyább helyre – mint kiderült, már korábban is, csak én úgy rohantam, hogy simán nem vettem őket észre.
A lényeg az, hogy úgy hagytam ott Editéket, hogy bíztam benne, hogy magukra találnak majd, nagyképűsködök most egy cseppet, de... ismerem én már az efféle lelki nyomorúsággal megterhelt lábfájásokat: van egy olyan tulajdonságuk, hogy ha az elszenvedő egyén jobb kedvre derül, akkor múlnak a fájdalmak is. És igazam lett.
85-nél értem utol a csapatot, Farkas megvárt egy cseppet feljebb, úgy tűnik, tényleg nem bíztak már abban, hogy felügyelet nélkül lehet engem hagyni a hetedhét rengetegben, de a lényeg: megörültem neki. A ponton – Gandiéknál – csatlakoztam a többiekhez, ettünk, ittunk, söröztünk... hatalmas banzájt csaptunk... volna. De Steve kiadta a parancsot: megyünk. Nomármost én cseppet szétfutottam magamat az elmúlt egy órában, így egy kicsit többet akartam pihenni, plusz még láttam ám, hogy az új életre kelt fehérvári csapat is befut... mondom: FUT! Szóval igazam volt, mondtam is Editnek, hogy mostantól nincs nyirmogás. És nem is volt. Azzal hagytam őket magukra, hogy hamarosan utalálkozunk.
Yoyooék után roncsoltam, Csobánka előtt utol is értem őket. Bevetettük magunkat a csobánkai szitibe, ahol népes, egy fős közönség nézett utánunk, hogy mit akarunk mi ott táskával, futócuccban... legalább futnánk, vagy mi a szösz... Hamar bevetettük magunkat a sötét erdőbe, ahonnantól a magunk gerjesztette fotonok visszaverődése alapján tájékozódtunk, azaz bekapcsoltuk a fejlámpáinkat. Én úgy nagyjából már dejtettem, merre járunk – végre –, JOBBRA volt nagykovácsi, de rohadt messze. Yoyoonaqk egyre jobban fájt a lábujja, de szerencsére csak lefelémenetben, s mi szerencsére épp felfelé mentünk. És ahogy így felemelkedésünket igyekeztük minél elegánsabban elérni (keveset bukdácsolni, nem eltévedni), lábak dobogását hallottuk magunk mögül; végre együtt volt a csapat: Vízfutár, Pecsenye és Edit utolértek. A kedvem egy nagyságrenddel megint jobb lett. Felvettük a szokásos libasor-koreográfiát, mi Yoyooval és Farkassal hátul futottunk, majd aztán már csak Farkassal, ugyanis meg kellett állnunk egy kicsit eljátszani a közlekedési forgalomirányítót... Történt ugyanis, hogy Amat egy velünk párhuzamos úton futott épp ellenkező irányba, hogy hogy került oda, csak találgatni tudtuk. Valószínűleg elfelejtett bemenni Csobánkára, helyette megkerülte a Kevélyt, majd az amúgy helyes úton, de visszafelé elkezdett futni. Szó szót követett, majd Amat el a rossz irányba, mi meg tepertünk a többiek után... amat magával csábított még két futót, Őket közösen nagyon sajnáltuk, de azért végül mindenki beért rendben, tehát utólag csak egy kis malőr volt a legendákban ezt az eset, nem pedig a világtörténelmet befolyásoló szörnyű tévedés. Farkas még telefonüzenetet is hagyott a kódorgóknak, de aztán mégiscsak magunkkal kellett foglalkozni...
Teljesen besötétedett, s úgy tűnik, Yoyoo lábujja a sötétben még jobban nyirmogni akart, szegénynek lefelemenet már nagyon fájt, s minden egyes kilégzéskor hallottam a hangján, hogy szinte nyűszít. MÉg nagyjából 10 kilométer volt háátra, ezzel biztattuk őt is és egymást is, mikor megkerültük Pilisborosjenőt. Hátranézve láttam sok fejlámpát az Amat által kipróbált rossz útvonalon, nekik jelezni kezdtem, s egy idő után siker koronázta szánalmas villogtatásomat: a kis csapat a hegytetőről elindult felénk... És ekkor a telefonom megszólalt, amit gondosan egy előző nap még hordott zokniba rejtettem a gonosz karcolómanók elől... Gondoltam, mit bíbelődjek vele, találomra megnyomtam a gombot és beszélni kezdtem a zokniba. Mind kiderült, Gandinak véltem Mamba hangját, aki aziránt érdeklődött, hogy kell-e pizza a befutónál, s ha igen, mennyi. Azt már nem hallottam, hogy a zokni veszettül kiabál, hogy „mambavagyokmambavagyok”, mert a kérdést megismételtem hangosan is... Node kiderült a turpisság, s mivel a leányzó Bökivel is tárgyalni akart, így kicsusszantottam a fuszeklicsomagból a telefont és ártatlan képpel Böki arcához nyomtam. És másztunk tovább felfele.
Az utolsó ponton olyan kiszolgálást kaptunk, amit csak a Forma 1-hez mérhetek: hátamon a púpon, azt tankolják, közben eszem-iszom, a dugókához odajön a csipogó, semmit nem kell tennem... Persze az út odáig vicces volt, hiszen Yoyoo-t sikerült rávenni, hogy a bitumenen a karunkba kapaszkodjon és háttal, mint egy hegymászó ereszkedjen le a pontig... Farkassal jót derültünk a dolgon; ámbár ezt még gyakorolni kell majd. A pontot hamar elhagytuk, már csak egy nekifutás és kész van, mondtuk.
EMe utolsó etapban történt meg az, amiről az elején szó sem volt: Bökivel megbeszéltük annak mikéntjét és hogyanját, hogy ő a Balcsikörön kísérni fog majd bringával. Hiába: gyenge voltam, nem mertem elvállalni egyedül a táávot, s így kaptam Böki ajánlatán, amit még délelőtt említett, s én egész nap rágtam magam rajta. Most is csak egy-egy mondatot tudtunk ugyan beszélni erről, mert a terep – pláne így, éjjel – igencsak sunyivá vált, s nem lett volna jó mondjuk 95-nél betörni egymás vagy a saját fejünket egy arra kószáló faággal. De azért nagyjából megegyeztünk, s ez jó volt. Mindannyian fellélegeztünk, mikor az utolsó kaptató után beértünk Pesthidehkútra, s lámpafényben végre én is megint tudtam, hogy hol vagyunk... Meg is örültem, mikor rámutathattam, hogy „jé, ott a repülőtér” – és örömömet nem lombozta le az sem, hogy Steve kijelentette, „nem, Béla, a repülőtér rohadtul nem ott van”...
A minotauruszt kereső herceg nem kanyargott annyit a labirintusban, mint mi az utolsó egy kilométeren, de megérte, hiszen nemsokára ott voltunk a célegyenesben, s csatárláncot alkotva megindultunk a célkapu felé, ahool tapsikolva várt a sok, még ébren levő szervező... Majdnem elkiáltottam magam, hogy „adj, király, katonát”, de letettem róla, mert benn voltunk végre, Yoyoo le is rogyott egy székbe, s úgy tűnt, fel sem akar állni többet. Mi pedig bevonszoltuk a testünket – és az övét -, hogy utána jólesően terpeszkedjünk minden létező alkalmatosságon, ahol csak lehet. Örültünk egymásnak, hogy sikerült, hogy együtt sikerült... Óvatosan kérdezgettük: Jövőre...? A Balatonnál...? Legközelebb...? Mindenki örült mindenkinek, ott volt végre újra Atom, Józsi is, Éviék, a masszőrasztalnál Krisz vigyorgott és mutatta büszkén a láda sört, amiből bizony még egy kortyot sem ivott! Szegény... Mi bezzeg...! Ettünk, ittunk, átbeszéltük a nap történéseit, ki mennyit fogyott, hogy érezte magát a 15 óra és 55 perc alatt. És rájöttünk hogy bármennyit is fogytunk (mert ugye volt mérlegelés reggel és este), akármi is távozott a szervezetünkből, annak helyét az élmények, a látvány, az illatok és a jókedv foglalta el. És a gyönyörű tájak emléke, amikből – lássuk be – sokkal több volt, mint az „eredeti” T 100 vonalán. Csodálatos volt a tájék és kész, nincs mit erről áradozni többet.
Lassanként elköszöntünk... És nagyjából mindig úgy búcsúztunk: a Balcsin találkozunk.