Jó kis időnek nézünk elébe mostanában, a legjobb előrejelzés is minimum havasesőt jósol. A legrosszabb is havasesőt, de sokat! Én a sorsot kísértettem mostanában, s azt gondolom, hogy meg is érdemeltem, hogy megint megfáztam (ráfáztam!), esetlen talán nem kellett volna a múlt héten rövidgatyában futkosni, s akkor nincsen gond. Node eső után köpönyeg. Mehetek a kuruzslóhoz, hogy vegye le rólam a rántást. Izé… rontást. :)

Jó lett volna még az év utolsó napjaiban futkosni egy-egy jót a haverokkal, de úgy látom, idén már csak a hármashatárhegyi futás marad – ha arra el tudok menni egyáltalán. Mert úgy áll a dolog, hogy lehet, hogy aznap délelőtt is dolgozom. Majd leteszek pár melót a földre és átfutom őket. Tortúrára holnap (sem) nem megyek. Bele is halnék. Nyuszi meg Cucu születésnapi futása meg idén nem rendeződik meg; ha igen, akkor bár ez utóbbi talán. Mindegy, majd ha a takonykór múlóban és nem látok zöldbe borult tájakat, akkor végre futok egy hosszabbat, esetleg megnézem privátban, hogy mennyi is az az Újpalota – Hármashatárhegy táv oda-vissza. Talán vasárnap, remélem, addigra azért ez az eső is elmúlik. Az már csak plusz öröm volna, ha hó váltaná fel. Szóval ez van most. Némi megfázás, időhíja a karácsony miatt és a munkahely miatt, s persze „futáshíja”. A szilveszter azért nem volna jó, ha elmaradna, futás, buli… Aztán jöhetnek a hétköznapok, jöhet a HTMV. Ahol csak a gáton kell futni, de én bizony ott is eltévedek! :)

És akkor jó kereseti lehetőség leszek. Aki utánam nyomoz, sokat keres majd..

Most hallottam:
”-Jön nyomozó.
-És mit csinál?
-Kutat.
-Az jó. Legalább lesz víz.”

:)

Azt hiszem, végre kezdem megint beilleszteni a futkosást a maga helyére. A Balatonkör óta látszólag csak úgy ímmel-ámmal futogattam, de tehettem, hiszen nem kellett semmit komolyan vennem. Szerencsére. És jó volt ez is! Bizony, jól éreztem magam, hogy végre nem KELL valamit lefutnom, csak mert egy gyenge pillanatomban kitaláltam. Semmi nem kötelező, a világ változik, nyugodtan megengedhetem magamnak a luxust, hogy én i változtassak a terveimen.

azonban mostanában kezdett hiányozni egy-két terv. Olyanok, amik tavaly, tavalyelőtt ilyenkorra már legalábbis megfogalmazódtak - persze azt nem hagyom, hogy szegény "terv" a megfogalmazódása után birtokba vegye az én csodajó életemet, no nem! De azért lassanként elkezdtem ábrándozni, emlékezni, miket is csináltam én idén, egy éve, régebben. És jöttek az emlékek, a hóviharos futás a Kékesen, egy se vége, se hossza gát... A Kinizsi. A kör a vár körül, egy másik egy csodaszép tó körül. A kedvencem, a Dunakanyar, csak úgy egyedül, ráérősen. Igen. Hogy mi lesz, azt nem tudom, de a sok újra és újra felidézhető mitöbb: újra élhető emlék közül egyre már kivetettem a hálómat, a nevem ott vigyorog a listán. Gandi a minap kérdezte, hogy döntöttem-e. Összesen ennyit kérdezett, s én egyből tudtam, mit is akar tudni. Hát igen, ebből is rájöttem, hogy mit kell válaszolni. Két nap múlva, ahogy megbeszéltük, beneveztünk. :)

Yoyoonak mondtam nemrég, hogy a Budai Hegyek Távoli Csúcsaira (éjjeli rohadt hosszú túra január elején) elkísérném. Alighanem azonban teli lett a gatyám, mert egyre-másra jutnak eszembe a kifogások. hogy nincsen fejlámpám. Persze ma majdnem vettem egyet, magam sem tudom, miért nem vettem, mikor a kezemben volt, olcsó is volt, az eladó meg hülyének nézett, mikor bebújtam az asztal alá és világítani kezdtem a dobozokat, hogy megnézzem, működik-e.). Meg az is felötlött bennem, hogy meg fogok fagyni. Semmiből nem állna persze, hogy felhívjam Yoyoot, hogy mondja már el, hogy mint sokszoros teljesítő, mit ajánl, milyen felszereléssel menjek. Meg hogy szétszakadt a táskám... na és? Venni kell vagy megvarrni. Persze, tudom, hogy mindez csak kifogás, úgyis elmegyek, mert nagyon kíváncsi vagyok. No és a társaság sem lesz rossz. Hát ez van. ez is egy pici cél... :)

És így, hogy már fogalmazódnak a kisebb-nagyobb célok, mostanában máshogyan futok. Álmodozom közben nagyokat. Ma is monotonul dobogott a lábam a csömöri erdőben, sötét volt, hideg... Én pedig magam mellé képzeltem néhány társat meg pár nagy hegyet. No igen. így, vagy úgy, de futni jó dolog! ;-)

Nagyerdő legutóbbi történetének közhírré tevése előtt most akkor írok a Mézeskalács térről is, ha már ott lakom. Most már futok is, szóval már szabad! :)

Végre eljutottam oda, hogy elkezdtem „belakni” a környéket. Kezdtem egy jópofa eltévedéssel, ugyanis... hm... elfelejtettem, hogy egy felüljárón most épp átmentem az M3-as felett, s miután ez az apró, de annál fontosabb részlet kimaradt, így hiába hittem mindig azt, hogy na már mindjárt otthon vagyok, az bizony még hátrébb volt, vagyis odébb. De azt hiszem, nem lesz baj. Egész jó helyen lakom. Jó 10 percnyi laza kocogás után az eredeti csömöri futóhelyemen vagyok, másik irányba szintén 10 percre saccolom a Városligetet, nagyjából fél óra a Margitsziget. Igazából így még a HHH sincs messze, Szilveszterkor majd kipróbálom.

No persze mostanában nem akarok túl sokat futni, vagyis inkább azt hiszem, hogy nem tudnék. Tényleg ott tartok, hogy Elekkel épp ma versenyt indítottunk, hogy ki pihen többet, lévén mindkettőnknek igencsak szellős az edzésnaplója, oda kisebb rinocérosztelepeket vagy kiterjedt lakóparkokat lehetne telepíteni egy-egy edzés közé. Így aztán épp beleillik a naplómba a tervezett hétvégi esemény, a fürdőruhás Mikuláskocogás. Valahogy már akkor úgy éreztem, hogy ez a marhaság nekem való, mikor még nehéz gipsz lakott a jobb lábamon és épp járni sem tudtam – pedig akkoriban még senkit sem ismertem sem innen, sem a fórumról, sem a Futóbolondoktól. Csak azt láttam, hogy keveset kell futni, azt is a belvárosban félmeztelenül, énekelni kell és csokit osztani, jó buli az egész. Hát nehogy már ne próbáljam ki! És így ez már a negyedik alkalom lesz, amikor részt veszek rajta. Kell ennyi őrültség, különben igen unalmas volna az élet...

A Nagyerdőben azonban sosem unalmas az élet, legújabban Fehérgérné asszonyság sütött ki valamit, de hogy mit, azt mint rendesen, megint nem tudta meg senki. Íme a hiteles történet!

A sajtlikőr titka

Pont úgy állt el az eső, mint a legkisebb fehéregér füle: hirtelen és nagyon. No és nem volt benne köszönet (bár mi köszönet lehet egy fülben), mert az egész Nagyerdő szinte egyetlen hatalmas tanmedencévé változott, csak az úszómester hiányzott mellőle.
-Hová akasszam a kabátomat? – kérdezte hangosan Egérpapa Egérmamát. Épp hazaért a zuhé végére.
-Ez a fogas kérdés – hümmögött Egér Bertalan, a legnagyobbik gyerek. Egérmama közben a legújabb állatság, a Kecske vagyok, ments ki innen-nek a Mekkapó Mekkmenekülés című epizódját bambulta a tévében – eddig. Most hirtelen fölriadt és visítva kiszaladt a konyhába. A konyhaajtó nyílása kinyitás után okádni kezdte a sűrű, fekete füstöt, gyerekből pedig kibuggyant a röhögés. Vihogva masíroztak ki a fekete fellegeket eregető Egérlakból, mint azt megannyiszor tették már, mikor anyjuk sütött.
Legtöbbször oroszlánkrémtortát akart csinálni mindig új és új receptből. Az oroszlánnak csak a szaga maradt meg a produktumból, meg a kölkök által az éppen ilyen alkalomra fabrikált és gonoszul a konyhaasztalon hagyott receptkönyv, melynek fejlécére faszénnel volt írva: TORTA-DIOXIDOK és egyéb finomságok TITKOS RECEPTJEI EGÉRMAMA MÓDRA, benne pedig Egérmama összes eddig odaégetett és elrontott süteményének és kotyvasztmányának receptje épp úgy, ahogy Egérmama elrontotta – pontosan úgy mint egy igazi receptkönyvben! Épp csak kicsit tunningolták fel a vicc kedvéért pár szelet filézett biciklikülsővel meg mondjuk némi szappanreszelékkel és efélékkel...

Az egérgyerekek cincogva-vigyorogva szaladtak ki a Hosszú Tisztás szél járta felső végére, ahol épp Nyúl Géza gyűjtött bogyót. Vigyorogva mutatta a füstölgő Egérlakot:
- Na mi van, anyátok korompörköltet főz?
- Nálunk járt Kozma bácsi! – röhécseltek az egerek, s hülyeségeket kiabáltak. – Ég a papa gyomra!
- Nem vigyázott a tepsi épségére! Füstölt zuzmóból készült instant szénpor!
A nagy hangzavarból Bertalan tudálékos hangja hallatszott:
- Tetszik tudni Géza bácsi, ahogy a közmondás tartja, „sötétben minden süti fekete”. De ezt csak világosban lehet megnézni, de a mamáé akkor is!
- Miért nem rendeltek inkább valami finomságot az Erdei Ételfutártól?
- Á, az lassan ér ide... – ingatta a fejét Bertalan.
- Miért, mit rendeltetek?
- Csigatésztát.

Az öreg kuncogott és odébb bicegett. Közben nem is vették észre, hogy Ragyás Miguel, a patkánykölök bekopog odalenn Egérék ajtaján, majd választ sem várva belép. Ha észrevették volna, biztos eltöprengtek volna azon, hogy vajon mi a tökért jön át a Nagyerdőbe a Kiserdő utálatos figurája – bár hamar rájöttek volna: mint mindig, most is a Sajtlikőr receptjére volt kíváncsi. Kiserdei iparosok, de messzebbről érkezett vándorok is  próbáltak már rájönni a titokra, sokat megadtak volna érte, de a titkos recept évszázadok óta a fehéregerek családjáé volt, sosem árulták el senkinek. Pláne nem Miguelnek, ennek az iskolakerülő kölöknek!
Miguel tulajdonképpen nem volt veszélyesebb vagy rosszabb, mint mondjuk egy zsák krumpli a pincében, de Nagyerdőben nem látták szívesen, mert mindig valami rosszban sántikált. Egyik kedvenc terve az volt, hogy valahogyan mindenképp megszerzi a Sajtlikőr-receptet és akkor azt majd jó drágán eladja és élete végéig eléldegél majd a vagyonból – de miután átlátszó volt, mint egy ablakkeret, általában kudarcot vallott. Azonban ragyáinál még több volt az önbizalma, hát mindig újra próbálkozott... Azt a történetet is mesélték róla, hogy annak idején sikerült odaadnia a töksüket és tökvak Egér nagypapinak egy olvasólámpát azzal, hogy az majd hangosan olvas helyette, ha bekapcsolja, cserébe csak az itóka leírását kérte, ámde a nagypapi ugyan öreg volt, de hülye nem. Emlékezetből lediktálta neki a kedvenc budiillatosítójának öszetételét, s azzal útjára eresztette a kölyköt. Miguel pedig nem az eszéről volt híres, hát elhitte. A Kiserdő két hétig bűzlött a szagtól, mikor megpróbálta otthon elkészíteni a likőrt kenőszappanból, tobozból meg alkoholból... No ez az alak toppant be újra Egérék még mindig füstös konyhájába hangosat rikkantva.

- Jó napot Egérné asszonyság!
- Szent Hócipő! – visított az asszony ijedtében – Mit keresel már megint az én konyhámban?
- Hááááát, na tecciktudni, csak erre jártam, s a füstöt látva arra gondoltam, talán a gyerekek felhőkarcolót építettek, Kiskegyed meg gyártja hozzá a felhőt, szóval arra gondoltam, ööö… izé, nahát…
- Megint a sajtlikőrt szeretnéd, mi?
-Á, dehogy, csak egészen meg vagyok zavarodva... Teccik tudni nálam már tegnap járt a Mikulás és ez teljesen felkavart.
Egérné rosszat sejtett, a Mikulást ugyanis hétvégére várták, sosem volt rá példa, hogy előbb jött volna, node kíváncsi volt Miguel legújabb meséjére.
- Szóval volt a Mikulás. No és mit hagyott a cipődben, ha szabad tudni?
- Baktériumot – felelt tudálékos arccal Miguel, mint aki tudja, mi az – Baktériumot, tecciktudni az olyan anyag, hogy nincs neki feje, csak sok keze, hogy azzal összefirkálja az edőszéli plakátokat, meg kicsavarja a sást a tóparton – hablatyolta. Egérmama belement a játékba.
- Édes gyerekem, azt nem úgy hívják, hogy „baktérium”, hanem úgy, hogy „transzformátorállomás”, érted? – No ezen meghökkent Miguel. Bár esze nem volt sok, azt azért érezte, hogy most talán esélye van megkapni azt, amiért jött.
- Transzformátorállomás? Hát ezt nem is tudtam! Jó is, hogy teccik mondani, tecciktudni, mert épp most van a születésnapom és a Mikulás azt mondta, hogy elviszi ezt a… transzformátorállomást a cipőmből és hoz helyette igazi ajándékot a születésnapomra, ha megteszek neki valamit.
- Szóval születésnapod van. És hány éves vagy? – Miguel belevörösödött, ahogy gondolkodni kezdett.
- Ööö… három-négy…tíz… TIZENHÉT! – vágta ki végül.
- No és mi lett volna, ha egy évvel később születsz, mint ahogy várt a jóanyád?
- Öööö… tizenhat? – próbálkozott a patkány
- Nem – mosolygott Egérmama, mert roppantul mulattatta az idióta patkánykölök.
- Akkor mi lett volna? Mi lett volna, ha egy évvel később születek, mint ahogy megszülettem?
- Szegény anyád egy évig baromira kereste volna, hogy hol vagy.
- He…? – ennyire futotta Migueltől, nem nagyon értette a dolgot, Egérné asszonyság meg alig tudta már visszafojtani a röhögését. De azért feltette a nagy kérdést:
- No és mit akart tőled a Mikulás, hogy kapj ajándékot, te kölök?
- Hááát... én igazán nem azért, de... nos… a… sajtlikőr receptjét kérte cserébe. Azt mondta, hogy elviszi a transzformálós állomást.
- Sajtlikőrt.
- Azt.

Egérné asszonyság a fejét ingatta: igazán benőhetne már a feje lágya ennek a Miguelnek. De ha játszunk, akkor játszunk, gondolta, s pillantása a gyerekek által gyártott, magában az első méreg után csak Szenes Szakácskönyvként nevezett receptgyűjteményre esett, ami még mindig ott volt, ahova a kölkök az előbb tették. Csak azóta belelapozott és jókat röhögött fiai marhaágán. Hatalmas sóhajjal kinyitotta valahol középen, lapozgatta a könyvet, majd megállapodott egy izgalmas receptparódiánál. Jól emlékezett, épp tavaly nyáron próbálkozott a fenyőmagvas sajttortával, amit persze jól elrontott és a gyerekek napokig vihogva dobálóztak a Tisztáson a sűrű, ragacsos trutyival, ami sikeredett belőle... Miguel szeme felcsillant, ahogy Egérmama olvasni kezdett a Titkos Könyvből, diktálva a patkánynak az áhított receptet. Magában már azon gondolkodott, hogy honnan vesz majd kétszer égetett kéménytéglaport és gépolajos szardíniát, de egyet biztosan tudott: ha hazaér, sajtlikőrt fog főzni, amíg jóanyja a Kiserdei Rágcsálóklubban römizik a barátnőivel!

Később, Miguel elmentével sokáig csend volt a házban, Egérpapa tévét nézett, a gyerekek meg csak estefelé tértek haza a Tisztásról, addig játszottak. Egérmama rozmaringos-gombás sajtos tésztával várta őket – ha sütni nem is tudott, főzni annál finomabbakat szokott! Vacsora közben minden gyerek mindenféléről mesélt, egy dolgot azonban mindegyik megemlített: a Kiserdő felől késő délután felemelkedő hatalmas füstfellegeket. Persze egyik sem merészelte semmilyen kapcsolatba hozni Egérmamát semmiféle „konyhából kitóduló füstfelhő”-vel éagy hasonlókkal, pedig most az egyszer nem is álltak volna túl messze a valóságtól. Egérmama pedig csak mosolygott, s elképzelt Miguel füsttől fekete fejét. Megölelte sok cincogó kölkét, s feltette a szakácskönyvét a polcra, ahol a többi is volt. Épp oda illett. A különbség csak annyi volt az új és a régi könyvek közt, hogy azokkal ellentétben ennek már legalább egyszer hasznát vette.