7 hozzászólásA másik dolog személyesebb… Zsolt, a kísérőm egy olyasvalaki volt, akit nem nagyon ismertem korábban. Manó kollégája, Manó „fogadta fel”, én alig-alig találkoztam vele… De amikor találkoztunk, hamar megértettük egymást, elég volt alapvető dolgokról beszélni, s mindig ott kötöttünk ki, hogy oké, megoldunk mindent. Így jött el a Nap, amikor is elkezdtük róni a kilométereket, s az első percektől úgy éreztem, tökéletes társat találtam a megpróbáltatáshoz. Bár nem írom le minden sorban külön-külön, mégis hatalmas szerepe volt Zsoltnak abban, hogy sikerült életemben először körbefutnom a Balatont. Röviden: figyelt és gondolkodott is helyettem sokszor, ha kellett, erőszekosan, de mondta, mit tegyek, ha én nem tudtam. Ennyi. Köszönöm neki is és nektek is, mindenkinek!
És akkor olvassátok, hogy egyszuszra mi jutott eszembe erről az egészről!
---
Hogy élvezd a feltámadás örömét, ahhoz kicsit meg kell halni – Ultrabalaton 2008
Idén befizettem egy balatoni körutazásra, egész ócccó volt, tartalmazott két napot és egy éjszakát, teljes ellátással. Mármint elláttam mondjuk Szántódtól Tihanyig teljesen. Egy ismerősöm szóhasználatával élve én úgymond magam alatt vágom a csatabárdot. Pedig jóféle csatabárd az, lesz belőle a végén fogpiszkáló, ha el nem cseszem.
Érzem, hogy egyre jobban teljesítem az efféle futásokat, mint most legutóbb az UB, s most igazából nincs más dolgom, mint a sebeimet nyalogatni, de csodák csodájára nincsenek sebeim. Csak tegnap lett egy majdnem, mikor a fejemet a falba kezdtem volna verni, mert rájöttem, hogy mit szúrtam el... Ugye a magvas gondolatok általában a csendes magányban, többnyire vagy erdőben, vagy kicsiny, zárt fülkékben törnek az ember agyába be, ez utóbbi kis fülke vagy az anyagcserével, vagy valamilyen választásokkal függ össze, egy a közös csak bennük: mindkettőhöz kell papír. Node mellébeszélek megint, hiszen a lényeg az, hogy olyan alapvető hibát követtem el megint, mint mondjuk Hamilton a múltkor, mikor a boxutcában figyelmetlenségből torpedósat játszott Raikönennel. Nos, én meg pénteken elfelejtettem enni. IGEN, elfelejtettem. Persze, hogy másnap csak szenvedés volt a futás! De hogy erre a retyón kelljen rájönnöm...?! Mindegy. Most annyi bajom van csak, hogy nem kentem le magam napégés ellen, s kövezzetek meg érte, de egy PICIT hámlik az orrom... Semmi egyéb leégés, node persze az etiópoknál ez nem divat, bár elképzelem, hogy most irigyek vagytok, s legszívesebben azt látnátok, hogy mindenem leesik lassanként a leégéstől, szétszóródok nagy területe mint tereptárgy. De neeeeem, bibibiiiii, szép csokibarna lettem. Mogyorós csoki!
No, akkor mesélek.
Pénteken szabi... kilenc után jókedvűen, még kisgatyában kimentem a kertbe, annyira szép reggel volt. Ettem pár marék málnát, s úgy tűnik, az agyam le is tudta a reggeli elfogyasztásának folyamatát, az én gondolataim is másfelé jártak már: le kellett szedni a cukkinit, mielőtt odarohad. Ezután a lelkes pakolászás jött, evvel el is ment az ebédidő is, pár falat tortával elcsaptam a hasamat, az időt nem is néztem, annyira mással voltam elfoglalva. Rakosgattam a cumókat a táskámba, elmélyülten, ahogy csak a szőke nő porszívózik a sivatagban. Aztán elindultam, vártak Pitziék Mártival és Fussanyival, velük jutottam el Tihanyba. Persze a biztonság kedvéért megettem egy kiflit előtte. Kell az a kalória!
Tihany, rajt, meghalás, Vonyarcvashegy - egyedül
Odaérés után egyből ott voltunk. Túl sok mondanivaló erről a napról még nincs, becsekkoltunk, megvolt az orvosi vizsgálat, mindenki örült mindenkinek. Készültünk. Tésztaparty, beszélgetések... Manó szervezkedett, keveset tudtam vele beszélni, másfelé járt az ő agya is. Készült a másnapra ő is. Nyuszi helyretette a hátam, levágta a hajam, végül, jó későn ágyba kerültünk - azonnal elaludtam, de hajnaltájt már nyugtalan voltam. Keljünk fel, induljunk! Ááááá, még 6 óra!
Reggeli. Ideges voltam, türelmetlen. Mint sokan mások is. Elrajtolt a mezőny 10-kor, a váltók és a lányok, én háromszor voltam vécén... Induljunk már! Mindennel kész vagyok, mire várjak még? Akkor még nem tudtam.
A slusszpoént már lelőttem, így nem nagyon ragozom az első napot... Rajt után 15 kilométerrel egy bokortúra után azt éreztem: nem tudok felmenni az emelkedőn. Lüktetett a fejemben a vér, gyenge voltam. Farkassal addig jól elbeszélgettünk, de akkor otthagyott. Zilaci is... Sokan. Aztán Lacit beértem, de 20 kilométer környékén már az egekben volt a pulzusom, igazából elképzelni nem tudtam, mi lehet a gond. Sétálni kezdtem azzal, hogy majd csak lesz valami. A meleg kicsinált? Nem hiszem el, én bírom a meleget! Igen, csak akkor még nem jutott eszembe, hogy előző nap nem ettem... Mert bizony egy barom vagyok. Vártam a holtpont végét, de az csak egyre távolabb került... ilyen erővel a négyes metrót is várhattam volna. Harminc környékén már nagyon pocsékul voltam. Pumchi ugyan korábban már mondta, mielőtt végleg lehagyott, hogy lila a fejem, de nem hittem, mondom, én bírom a meleget! Bár lassanként én sem hittem... Igyekeztem szedni a lábam. Hihi, így fut a leprás is: a lábát szedi. De szar poén. Ott sem röhögtem rajta... Zilaci is megborult, leelőztem, de nem nagyon. Valahol egész hátul lehettem már, de nem érdekelt, pánikszerűen zakatolt az agyam, hogy mit kéne tenni, de nem volt ötletem. Próbáltam enni, de nem nagyon ment, azért tisztességgel tuszkoltam a kaját befele. Ki kell mászni, ki kell mászni, zakatolt az agyam. De nem ment. 35 körül egy temető kútjánál megfürödtem, itt ért utol Kerékgyártó Peti. Látta, hogy jövök ki a temetőből... kérdezte is: toljunk rád földet?
No ezt megkaptam, azt hiszem, revans volt a BéPoBu-s beszólásért. De megérdemeltem. Elhagytak, én meg azt vettem észre a szembenapban, hogy nem bírom nyitva tartani a szememet sem, álmos vagyok, le akarok feküdni. Egek, hiszen egy maratont sem mentem még, hé! De hiába volt a kiabálás önmagammal, nem segített semmit. Badacsonytördemicen nem éltem már, nem válaszoltam a hölgynek, aki kérdezett, mit kérek, mi baj van, csak lerogytam az asztal mellé, majd behúztam magam az árnyékba... és elaludtam. 46,5 kilométer, ennyit bírtam. Szar érzés volt.
Mindösszesen 2 perc múlva arra ébredtem, hogy egy futó kérdi:
-Mi van a sráccal?
-Elaludt. Nem tudom, mit kell vele csinálni...
A nő kétségbe volt esve, tényleg pocsékul nézhettem ki... De a két perc hunyás segített, magamhoz tértem és onnantól már jobb volt egy kicsit. Végre rátérhettünk a bringaútra, ahol persze megint a nap sütött, s arra gondoltam, verjem csak át magamat, kezdjek el futni, hátha az agyam elhiszi, hogy megy ez. És tényleg ment! Ilyenek jutottak eszembe, mint hogy az ejtőernyősnek azért jó, mert nem ázik az esőben... Én nem akartam ejtőernyős lenni... Forró volt a testem, s nem tuddom, mi hajtott. Szerintem semmi, csak biztos hátulról fújt a szél... Balatonedericsig, ahol Nyusziék belém tuszkoltak némi igazi kaját végre. Hiába, Nyuszi mindig tudja, mire van szükségem, úgy emlékszem, nem is nagyon kérdezett semmit, vállamon-lábamon matatott, adta a kaját és tovább parancsolt. És én mentem. Mint aki dolgozni megy hétfőn... Kell menni, de nagyon nem akaródzik...
Balatongyörökön azért vicces volt Pen és Sepi meglepetés-frissítőpontja a hidegvízzel, az jólesett. nomeg a tudat is, hogy mindjárt Zsolt is ott lesz valahol. Nem tudom, miért, de a találkozástól sokat vártam. szarul voltam, de abban bíztam, ketten majd csak kiötölünk valamit, ja, s nem utolsósorban nála már van rendes kaja is! Szóval Vonyarcvashegyen a megbeszélteknek megfelelően Zsolt vár. És tényleg: jó későn befutottam, ettem levest, ittam kávét, később pizzát is, közben legyúrta a harmadszorra görcsölő vállamat, lassan majdnem jóléreztem magam. Kicsit - végre - gyorsítani is tudtunk a tempón. Ittam egy kis magnéziumot is, míg a hátamat varázsolta, igencsak görcsöltek már a lábaim. De ugye valamit valamiért: elkezdett végül kotyogni a hasam... vicces volt, de tojtunk rá. Jó volt végre beszélgetni, másra figyelni, nem csak a futásra, tehát mentünk. Volt még hova menni...
Keszthely - Balatonmáriafürdő
A nap már lement, bár szerintem látván a szerencsétlenkedésemet csak elbújt röhögni. Jól tette, Én látni sem akartam a pofáját. Kínomban magamban valami hülyeséget kántáltam, amit egy kabaréban hallottam... "Napsugár, napsugár, süss nékem kalácsot, kalácsból csinál majd asztalos farácsot"... Szerencsére Zsolt nem hallotta, biztos mentőt hívott volna. Persze mentünk szépen, nagyjából jól éreztem magam, a Vonyarcon elfogyasztott leves és kávé, majd a később betolt pizza és a káliumos-magnéziumos trutymó némi kis hiánypótlást végzett a szervezetemben, igaz, a gyomrom nagyjából úgy nézhetett ki, mint egy rosszabb fajta dögtemető: mindenféle felismerhetetlen dolog mozgott benne, ám ekkor erre még nem gondoltam. A keszthelyi pont a korábbiakhoz képest fullosnak volt mondható, enni épp nem akartam semmit, de azt kisírtuk magunknak, hogy egy üres Gatorade-es flaskában elvihessünk egy csomó levest, mert a leves nagyon jól nézett ki.
Editke ott sertepertélt körülöttünk valahol, kemény csaj, még mindig nyomta, mintha akkor indult volna. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki valamennyire összekapta végre magát, a szintidőből nem tudom, mennyi volt hátra, mindenesetre már elég későre járt, tényleg menni kellett most már. Pár embert utolértünk, Editet lehagytuk, beszélgettünk... Mondtam Zsoltnak, hogy kotyog a hasam, kicsit óvatosan kell most bánni a folyadékkal, nehogy baj legyen. Egyébként a másik nevem Gyurcsók "Etióp" József, a látnok... Történt ugyanis, hogy egy ficakban épp Lenkeanyuékkal futottunk össze, akik elmélyülten habzsolták a nemtudommit, ami tésztából és különféle szószokból állt, s elkövették azt a hibát, hogy megkínáltak kólával. Hahaha, mondom, azt akarjátok, hogy hányjak? De annyira jól nézett ki a jéghideg flakon oldalára kicsapódott pára, hogy nem bírtam ellenállni, jól is esett pár korty a hűvös nedűből. Megköszöntem és futottunk tovább. Kicsit szúrt a bal oldalam, de más gond nem volt. Jó száz méterrel később szóltam Zsoltnak, hogy lassítsunk, vendég érkezik, majd vigyorogva, mint egy ceremóniamester be akartam jelenteni egy orbitális bagy böfögést. El is kezdtem mondani hangosan röhögve, hogy "És most köszöntsük nagy szeretettel a körünkbe hamarosan megérkező hatalmas bü...BÜÜÜÜÜŐŐŐŐŐ. BŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ... BOAAAAAAAAAAAAAAAAA!..." De ezt már nem Zsoltnak mondtam, hanem a susnyásnak, és a benne lakozó csodálkozó erdei manóknak akiknek annyira megtetszett a kígyó neve, hogy többször is meg kellett ismételnem az általam rögtönzött előadást, amúgy a capella - s örömmel láttam viszont a már régen elfeledett tésztákat, pizzadarabokat, paradicsomot... Nem sorolom. Editke megértően tipegett el mögöttem.
Elhatároztuk, hogy most egy kicsit nem iszom-eszem semmit, azt már tudtuk, hogy a szilárd táplálék mind kijött belőlem (az utolsó pizza és tésztadarabok egy orrfújás alkalmával a nózimból), de azt is éreztem, hogy végre magamnál vagyok és az izmaim sem görcsölnek már, tehát ha más nem is, de a koffein, a kálium és a magnézium már felszívódott. A körülöttünk futó futóktól és kísérőiktől megtudtuk az aktuális focimeccs aktuális eredményét, s ennek örömére majdnem hatos tempóban futni kezdtünk, élvezve az egyre sötétedő tájat, az illatokat, s nem utolsósorban a szánkba repülő kíváncsi rovarokat. A hasfalam baloldala már nem szúrt, de hogy ne kámpicsorodjak el teljesen, elkezdett jobboldalt szúrni, de ügyet sem vetettem rá. Jó tempót mentünk két pontnál is csak picit időztünk, volt nálunk minden. Egyelőre könnyű volt a gyomrom, nem akartam megint telipakolni, így csak ittam, s robogtunk tovább egészen Balatonberényig, ahová Zsolt előrement átöltözni és előkotorni a lámpákat, mert közben töksötét lett. Én pedig dél óta először előzgetni kezdtem, kicsit meghúztam a tempót, hamar be is futottam a pontra, ahol megálltam, s hirtelen összeomlott minden. Az agyamat ezer tű szúrta, szédültem, hányingerem volt, nem tudtam felállni, remegett mindenem. Hát persze: Keszthelyen sem ettem semmit már, s aztán kijött az is, ami bennem volt, azóta pedig nulla utántöltés történt... Eddig már azt hittem, jól vagyok, de most újra rámtört a pánik, mint a kisgyerekre, aki századszorra nézi az Egri csillagokat és még mindig izgul, nehogy a törökök nyerjenek! Úgy berezeltem, mint a bukott színesfémkereskedő. (ÉÉÉÉRTEEED: be REZEL! Ééérteeed!
) Zsolttal közös virtuális GPS-ünk vészjelzésre kapcsolt: ÚJRATERVEZÉS, ÚJRATERVEZÉS! Gyors megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy megpróbálok enni egy Cerbona szeletet, de ha lehet, akkor kettőt, s a következő ponton nagyjavításba fogunk, leülök, lefekszem, enni fogok és megvárjuk, míg a gyomromból valami tápanyagféle a szervezetembe kerül. Addig tilos tovább indulni. Az igazat megvallva akkor és ott egy fillért nem tettem volna arra, hogy én tovább fogok menni, de ahogyan mondtuk, ez egy helyzet, amit meg kell oldani. Valahogy tehát feltápászkodtam és beállítottam magam egy nagyon biztonsági tempóra, ami valahol a hetes, hét és feles és a benyugtatzott lajhár közt volt. Zsolt rendületlenül próbált rávenni, hogy egyek még valami szilárdot, de ha rágondoltam, már jött a boa. Nos, valahogyan így értünk el Máriafürdőig, s csak abban bíztam, hogy itt valami csoda fog történni, de olyan csoda, hogy attól kiegyenesedik Uri Geller kanala is. Különben innentől a gyorsulásunkat maximum majd csak naptárral lehet mérni.
Balatonmáriafürdő, az újjászületés
Máriafürdőn leültem egy padkára, elővettük a levest és egy aprót belekortyintottam. vissza akart jönni. A fejem lüktetett, az arcom-testem égett, szédőltem, pulzusom az egekben. Nem volt mit tenni, pihenni kellett. Épp akkor készültem keresztben hanyatt feküdni a járdán, mikor satufékkel megérkezett a várt csoda hírnöke: Csőre Ernő, aki nem tudom, hogyan és miért, de hatalmas részt vállalt bekövetkező csodában. Hogy mi történt, elmondom, de azt előrebocsátom, hogy Jézus feltámadása hozzám képest álmos hajnali botorkálás volt a harmatos fűben, annyira jól sikerült az újratervezés.
Először is megmasszírozta a vállamat, ami szokás szerint begörcsölt. Utána én hanyatt feküdtem a járdán és feltettem a lábamat a padkára. Zsolt megpróbált belém tankolni némi élelmet, de még roszul voltam, hanyatt fekve még inkább. Közben persze befutottak jópáran, ott is hagytak, végül, ha jól emlékszem, már utolsó voltam, ráadásul mozgásképtelen még mindig. Ala bácsi is csodálkozott, mit keresek én ott, nála kevésbé tényleg csak én értettem a dolgot, mindegy, ez volt és kész. Bíztam erősen a Zsolttal kiötölt B-tervben, a teljes regenerációban és az újrakezdésben. Ernő mindeközben szakavatott mozdulatokkal gyúrni kezdte a lábaimat, én csak feküdtem és haldokoltam. Edit is megjött megint, s mikor fel tudtam állni végre, akkor bezavartak a mosdóba, hogy mossam meg a kidörzsölődött lábamat és kenjem be Edit krémjével. Én engedelmesen tettem, amit mondtak. Zsolt belém nyomott egy csomó levest, zsemlét, úgy emlékszem, egy Cerbonát is ettem, ittam vizet és némi energiaitalt... és közben hosszan néztünk a távolodók után. Igaz, mehetnékem volt, de megbeszéltük, hogy megvárjuk, míg erőre kapok. Utolsóként rohadtul mindegy volt már, nem?
Ernő adott egy decis energiagélt, eltettük, hátha jó lesz valamire. Átöltöztem, vagyis a csatakos sárga pólót egy tiszta fehér hosszúujjúra cseréltem, amit természetesen fordítva vettem fel, de ezt csak akkor vettem észre, mikor levettem... sebaj. Nagyjából egy órát vacakoltunk a ponton, mikor is úgy döntöttünk, hogy nem nézek már ki olyan szarul, mint a harmadnapos vizihulla, akár el is indulhatnánk... Én nyújtózkodtam egy nagyot, mint aki téli álmából ébred, aztán... usgyi!
Futni kezdtem, mintha csak akkor rajtoltunk volna, s nem 70 kilométerrel előbb. És elkezdődött számomra a verseny immáron másodszor, de most már úgy, ahogy én akartam!
Boglárig
Manócskának mondtam, hogy 11 körül érek 106 kilométerhez, de ne aggódjon, ha még éjfélkor sem vagyok ott. Nomost fel kellett hívnom, mert háromra értem oda, s nem akartam, hogy aggódjon. Kicsit tehát le voltam maradva, mint féllábú tacskó az agárversenyen. Volt nagyjából 5 órám a szintidőből, s ezalatt majd' negyven kilométert kellett megtenni. Lehet, hogy csak harmincötöt. Ha necces nem is volt, de nyugodtságra sem adott okot a helyzet, s akkor még nem tudtam, mire volt elég a kényszerpihenő. Előrebocsátom már most: mindenre!
Hatos, hatfeles tempót mentünk innentől, óvatosan negyedóránként ettem valamit kevés vízzel, nehogy felboruljak. Fel kellett töltenem magamat. Cerbona, falat pizza, Smack üvegből, minden volt. És közben egyre biztosabban éreztem, éreztük: a csoda megtörtént, a gonosz szellemek feladták a harcot és odébb álltak, most már senki és semmi nem akadályoz meg abban, hogy beérjek. Azt is megbeszéltük, hogy éjjel, ha már így elcsesztem eddig, minél többet kell futni, mert másnap a kánikula nagyon kemény lesz. Ehhez tartottuk magunkat tehát. az idő kellemes volt, én egy rövidgatyában voltam csupán, jól éreztem magamat. A pontokon nem voltunk túl sokat, igyekeztem mindenhol enni, s bár szilárd ennivaló, ami sós vot és nem ropi, nos, az nem nagyon volt, azért megoldottuk... Vagy az asztalról csipegettem a fonnyadt sültkrumplidarabokat, amiket átitatott a közelgő hajnal párája, vagy pogácsába gyömöszölt olajbogyókkal szórakoztattam magam és a tiszteletünkre felsereglett pontőröket. Mindeközben énekeltünk nagyokat, beszélgettünk, Zsolt valami ősmagyar énekeket kezdett zengeni öblös, mély hangon, mire válaszul én csak Hobót tudtam nyikorogni, hogyaszongya: "zsiráf, meg a vizilóka, s a többi kis állatocska tévét néznek, szájuk tátott, tanulják az állatságot..."
A tempónk már hosszú ideje stabil 6...6,5 volt, s az összátlagunk is kezdett (a megállásokat nem számolva) a 7,5 perces kiliktől elmozdulni. Egyszer hirtelen elhatározással azt találtam mondani Zsoltnak: aggyadide aztat a gélt, olyan rég hánytam! Ő meg odaadta... Én meg csak néztem a piros flaskát, ami olyan volt, mint a békebeli ablakpucoló, csak néztem, néztem, majd azt mondtam: te, én ezt nem merem megkóstolni! Erre kibuggyant belőlünk a röhögés, mert ő is mesélt már valami hasonló sztorit egy Red Bullról, amit egy hónapig nem mert meginni... De aztán csak benyomtam egy nagy slukkot belőle, Zsolti vigyorogva, mert nem akart ő sem lemaradni, szintén belekortyintott, majd röhögve öklendeztünk, hogy ez nagyonszaaaaaaar! Lemostuk gyorsan vízzel és mentünk tovább. Megint utolértünk pár embert, Ala és Zilaci már megint mögöttünk voltak, mikor elmentünk mellettük, próbáltam valami lelkesítőt énekelni nekik. Szerintem Ala bácsi meg akart ölni, mikor lesből támadva kántálni kezdtem mögötte, hogy ALAlalalalong, ALAlalalalong...
Hamarosan aztán egy hangszer is bekapcsolódott a zenemuzsikába, méghozzá egy fúvós, ami nekünk inkább szívós volt: a kora középkori kerékpárgyártó mesterek által fabrikált és mostanra néhány millimikronnyi vékonyságúra kopott kerékpárkülső felmondta a szolgálatot és kidurrant a belső egy kavicstól... az igazat megvallva az a gumi szerintem már egy közepesen rohadt mackósajt támadásába is belerokkant volna. Énekünket tehát egy hangos SSSSSSSSSS...Sssssszzz...SSSSSS... szakította meg, amitől pár percre azért bennünk is megállt az ütő, hiszen még Balatonfenyvesen sem voltunk. Belső ugyan volt tartalékban, de ahogy az a külső kinézett, hááááát...
Fenyvesig Zsolt tolta a bringát, futott mellette. Igazából csak annyi párbeszéd hangzott el erről, hogy
-Van belsőd?
-Van.
-Szar a külső is...
-Az.
-Meg tudod oldani?
-Meg.
-Akkor jó. Ideadod a kulacsomat, eszek Fenyvesen, aztán majd jössz...
És így történt. Zsolt benne hagyta a rossz belsőt a külsőben, levágva a szelepet persze, majd betette a másik belsőt, félig felfújta, majd a hibás részeken ragtapasszal körbetekerte az egészet, s pár perc múlva már újra együtt dalolásztunk. Egy ponton megtudtam, hogy 67. vagyok, Farkas 75 perccel jár előttem, egy másik ponton megtudtam, hogy Farkas jó órányira van és teljesen jól van... Kérdezgettem én indig, hogy mikor járt erre egy bajszoss ember, de nem mindig tudták. Én meg bíztam benne, hogy nem érem utol, mert már tudtam biztosan, hogy nálam már nem lehet baj, s ha marad a különbség, akkor az azt jelenti, hogy neki is jól megy. Mentünk tehát, mint a gép, igaz, kicsit barkácsolt és kicsit zötykölődős, de gép! Ja, s el ne felejtsem, hogy amikor lerohadt a ragtapasz a bringáról, Zsolt képes volt útjelző narancsszínű szalaggal meggyógyítani. Szóval jól néztünk ki, azt meg kell hagyni! Azon viccelődtünk, hogy "namost itt egy kurvahosszú utca és a végén egy frissítő" - ez egy univerzális mondat volt ugyanis, mert az egész déli part nagyjából hosszú utcákból áll és semmi másból. A bringa kereke néha szörcsögött egy picit, a pontokon meg-megnézték a furcsa szerzetet, pedig ha tudták volna, mit alkot ez a Zsolt majd az utolsó harminc kilométeren, biztosan csak legyintettek volna még arra, amit éjjel láttak! De nem megyek a dolgok elibe.
106 kilométeren végre Manó várt minket, nagynagy öleléssel köszöntöttem őt, nagyon örültem neki. Nem akartam nagyon mesélni neki, hogy mit szenvedtem a táv elején, csak utalgattam, gondoltam, majd mesélek a végén... Pumchi már ott pihent, ő eddig akart futni. szerintem hatalmasat futott volna, ha végigcsinálja, de nem akarta; ez volt az ő döntése. Sajnos nem volt túl sok időnk a szintidőből, de azért az egy óra a maradék 5 kilométerre Boglárig megnyugtató volt. Manó megetetett paradicsomos kenyérrel, kiröhögte a bringát, végül jól elzavart minket utunkra. Megcsókoltam és azzal búcsúztam, hogy Tihanyban találkozunk. Ez volt a cél!
Boglárig az a kis táv hamar elment, a fáradtságnak még mindig nem volt nyoma sem, úgy éreztük, rendben van most már minden. Boglárra befelé kanyarogtunk egy cseppet, majd Nagy Peti üdvözölt a pontnál, hellyel és ennivalóval kínált. Ittam magnéziumos-káliumos trutyit is és sót ettem... Kellett. Ernő is ott volt, látta, hogy már nincs gáz, ezért miután eleget ettünk, közös erővel zavartak tovább, s mi is éreztük, hogy nincs most létjogosultsága az ücsörgésnek. Mentünk. Mentünk és kezdetét vette a Nagy Előzgetés.
Boglártól Siófokig, kánikula előtt
Három és fél óra előnyünk volt a váltókkal szemben, gondoltuk, akkor jól felzabáljuk a frissítőpontokat. Hogy ezt melyik filmből vettük, nem tudom, de merő fantázia volt csupán, mert a pontok kopársága sokszor a Jupiter egyik-másik holdjáéhoz volt mérhető, de igazából nem érdekelt minket, kajánk-piánk volt elég. Igazából annyira monotonul és egyenletesen mentünk elég elfogadható tempóval, hogy lassan bele is álmosodtunk. Próbáltuk feldobni a hangulatot sztorizgatással, meg aztán dobott rajtunk az is, hogy újabb és újabb embereket értünk utol, de csakhamar beálmosodtunk. Ezt onnan vettük észre először, hogy egyre többször tűztem ki a célt: ott van egy futó, őt megfogjuk! Aztán jó esetben kiderült, hogy részeg nyaraló a faluszélen, rosszabbik esetben meg vagy betonoszlop volt, vagy közlekedési tábla. Persze ínséges időkben azért annak is lehet örülni, ha az ember leelőz egy stoptáblát, nem?
Szemesen nem bírtam tovább: le kellett mennem a partra, hogy legalább a tenyeremmel megérintsem a vizet. Olyan nincs, hogy itt vagyok és csak a saját izzadtságomat törölgetem!
Szárszón már élet is volt, s úgy emlékszem, ott támadott először a nap szemből. Jött a sokadik "piszokhosszú" utca, a végén meg a nap, nagyjából fejmagasságban. Legalább volna lila, vagy tudomisén, morogtunk, de ez már unalmas! Picit talán rá is kapcsoltunk dühünkben, úgy mentünk Földvár felé. Aztán Földvár felé félúton megtörtént, ami eddig még soha (ahogy a hányás, kidörzsölés, nagyhalál is eddig még soha): elaludtam futás közben. Történt pedig, hogy nem vettem észre, hogy belegyaloglok, de azt sem, hogy közben a napsütéstől becsuktam a szemem. És álmot láttam: két szőke bikinis csaj kérte, hogy menjek már velük lefeküdni, mert álmosak. Én erre felriadtam, hogy ez már milyen hülyeség, majd rádöbbentem, hogy aludtam. Mondtam is Zsoltinak, amire felröhögött, s válaszolt valamit, de azt meg én nem értettem. Hallottam, hogy artikulál valamit, de a szavakat nem értettem. Bármit mondott, csak visszakérdeztem: MIII??? Aztán kitisztult a dolog: ő is bekábult, s ahogy mesélte, ő is álmodott félig alva, s álmában mondott valakinek valamit, azért nem értettem én, mit mond... ezen már nagyot röhögtünk, s kimondtuk a frankót: nem várunk Siófokig, nekünk már Földváron aludni kell, nincs mese, lassan önveszélyesek vagyunk. Olyanok voltunk már, mint a zombik: halvajárók.
Földváron Future átengedte nekem a matracát, amin épp 4 percig döglöttem, amiből 1 perc volt az alvás, mert Attila mester, ez a frankó csávó úgy odavágott valami vascsöveket a fejem mellé a földre, hogy egyből magamhoz tértem - de épp így volt ez jó. Zsoltot nem tudom, mit csinált, mindenesetre jópár percnyi tökölés, evés-ivás után továbbálltunk, pláne, mert páran visszaelőztek minket, az meg már milyen dolog? Indulás előtt még elrágcsáltam valami koffeines tablettát, de csak kíváncsi voltam az ízére... Hát olyan volt, mint a zacskójába belekeményedett kapucsínópor, némi epokitt és hipó keveréke. De úgysem hinnétek el, ha mást mondanék, tehát bevallom: ízlett!
Jó erőben mentünk tovább, az utat ismertem is, szerettem is Szántódnál, igaz, néha ugrott felénk egy-egy kutya innen-onnan, de Zsolt szerint csak azt kérdezték ugatásukkal, hogy mi most tulajdonképpen mi a frászt csinálunk ott... Mert látszani azért látszott, hogy normálisak tuti nem vagyunk. Szántódnál megeresztettem a kötelező poént: hejj, ha most volna pénzünk kompra! Aztán kutyagoltunk tovább... Valami külföldi illetőségű sporttárs ekkortájttól sokáig velünk volt, hol előttünk, hol mögöttünk, láthatóan csak a doboz sörökért futott, amiket ivott. De meglepően jól ment, én egy korty sörtől is kihaltam volna. Zamárdiban zabbantottam egy levest, kellett nagyon, addigra már a pólómat is visszavettem, mert erősen tűzött a nap, s pont szembe. A siófoki Nyuszi-SK-féle pontnál kicsit nagyobbat pihentem, Nyussz meggyúrta a lábam, SK meg az agyamat, szóval jót dumáltunk és ettünk, de menni kellett tovább hamar; ja, és közben utolért az első két váltócsapat. Arra gondoltam, innentől már nem leszek egyedül... Nem is voltam, mert egyre többet előztem a végéig. Nem szaladok előre, de azt el kell mondani, hogy az óránkénti egy ember előzéséből lassan félóránkénti kettő lett, majd a végén még több! Csak hogy dicsekedjek...
Kiderült, hogy elhagytuk a sapkámat az éjjel, amit nem bántam, mert baromi kényelmetlen volt. Amúgy is pótsapka volt, mert az eredetit már egy hete elhagytam. A siófoki váltóponton viszont az is kiderült, hogy Zsolt összeolajozta a kendőmet, s csak valami fatális véletlen miatt nem néztem ki úgy a fejemen levő olajtól, mint a szerecsengyerekek a chichagoi utcákon. (A fatálisról jut eszembe: ha deszkatányéron lazacot hoztak volna nekem frissítőként, mondhattam volna, hogy halat nem kértem, de a fatál is tévedés. Haha.
) A váltóponton végre nagyon sok ismerős volt, kérdezgették, hogy vagyok, szeretgettek, satöbbi, végre megint több értelmét láttam az egésznek, s előre örültem annak, hogy velük mostantól végig találkozhatok. OJ dokival beszéltem, picit felidéztem magamban a BéPoBu-t, megöleltük egymást, jó volt. Ispyvel is tudtam beszélni, ettől valahogy megnyugodtam, kezdem érteni, Nyuszi miért tekint rá félistenként... Aztán... menni kellett. Többen akartak sapkát adni, miután jól kiröhögték a csuromvizes-olajos kendőmet, de zsolt előkotorta a saját rongyos piros kendőjét, azt felcsatoltam és mentünk. És innentől kezdetét vette - kicsit talán Vernét idézve - az Utazás a NAP középpontja felé. Síma menet: hatvan kilométer a katlanban
Arra nem vesztegetek már sok szót, hogy árnyék csak elvétve volt valamerre. Olyan szerencsétlen időpontban futottunk mindenhol, hogy mindig ránk sütött a nap. Balatonvilágos környékén volt egy árnyékosabb rész, előtte azonban az igazi embert próbáló szakasz: ezer fokban megállni a frissítőnél, ahol gyönyörű bikinis lányok etetnek-itatnak, majd pár méterrel odébb futni kezdeni a szabadstrand mellett 10 méterrel... Talán a legnehezebb rész volt! De komolyan! Így aztán úgy döntöttünk, hogy megállunk egy percre, s odaképzeljük magunkat, hogy attól felfrissüljünk. Ez nem vicc, gyakran csinálok hasonló gyakorlatokat, s mint megtudtam, Zsolt is. Testemet átjárta a Balaton hűvösen kellemes vize, arcomat lögybölték az apró hullámok, s a fáradtság kiszállt az izmaimból, amint gondolatban a térdig érő vízben feküdtem. Zsolt ezalatt úszott egy gyors százast, ahogy mesélte... Mosolyogtunk és mentünk tovább.
A balatonvilágosi árnyékosban sétáltunk egy kicsit, Enni is kellett és az árnyék is jólesett. Másfél órája a napon főttünk... a ponthoz előreküldtem Zsoltot, hogy készítsen kálciumos italt, s a vasúti átjáróig a meredeken sétálni kezdtem. Választhattam: vagy odaérek az épp pirosan villogó lámpához és akkor kapok időjóváírást, vagy megállok 20 méterrel lejjebb és hűsölök. Találjátok ki, mit tettem! Gyors felfrissülés után aztán igazából már Aligán futottunk tovább, nem vagyok biztos benne, hogy hol van a határa a két településnek. De nem is ezzel foglalkoztam, hanem azzal, hogy mind több és több ismerős jött arra, ki futva, ki kísérve, kérdezgettek, biztattak minket, nagyon hálás voltam miattuk. És elkezdtem előzgetni az egyénieket... Egy lány nagyon rosszul volt, de mosolygott, őt is ott hagytuk, aztán még egy fickó mellett elmentem, közben persze a gyorslábú váltósok sorra hagytak el minket.
Ki akartunk találni magunknak egy-két jó dolgot, lelkesítőt, hogy jobban menjen a haladás... Ki is találtuk, hogy jéghideg tonikot innánk, aaaaaaaaz volna a jó! Már a gondolattól is felfrissültünk. A gyakorlati része a dolognak még hátra volt, mert ugye én futok, ő meg mit csináljon a bringával, míg boltban van, de ez nem "folyásolt be minket" abban, hogy jól érezzük magunkat, annál is inkább, mert lassan kikanyarodtunk a szembenapból végre. Itt, Aligán mondtam Zsoltnak azt is, hogy lesz egy vendégmarasztaló alagút... Utóbb ő azt mondta rá, hogy csapda, ugyanis nem tudtunk kimenni belőle, annyira jó hűvös volt bent. De tényleg nem akartunk sokat tökölni, csak jólesett a dolog... Fent azonban már újra csak a napsütés várt minket, ja és Korányi Balázs a frissítőponton. Kérdeztem tőle, hogy miért nem fut, miért döntött végül így, s erre csak azt válaszolta: mert van esze.
Igazat adtam neki.
Pogreg itt ért utol, s picit vele is beszélgettünk, ennek is nagyon örültem. Már épp elmenőben volt, mikor utánakiáltottam, hogy Kenesén szerezzen már nekünk hideg tonikot! Két tonik rendel, kiáltotta és vigyorogva elszelelt. Mi meg utána. Most egy kis árnyék is a segítségünkre volt végre, s nem sokkal később új kísérőink akadtak: Kókusz és Elek. Picit ők is jöttek velünk, s együtt konstatáltuk, hogy az útvonal nem is arra megy, amerre tavaly. Én jókedvűen meséltem, hogy ez tök jó, mert ahogy én arra emlékszem, az egy árnyas út, nagyon jó kis futás lesz az... Igen ám, csak azt felejtettem ki, hogy amikor utoljára arra jártam, délután négy volt, most meg 11 óra. Így árnyék továbbra is nuku. Így jártunk. Ádám ért utol, majd otthagyott... Már csak egy kicsi Keneséig, már csak egy kicsi! Hoppsz, egy nagy emelkedő, aztán egy hoszú lejtő, még annál is hosszabb, aztán... hipphopp: itt egy Kerékgyártó Peti. Ül a kerékpárúton. Jól vagy, koma? Nem. látom, fel a fejjel... aztán futottunk tovább. Ahogy még visszarikkantottam: ez is csak egy alibimegállás volt a részemről, ezen még Peti is elvigyorodott...
Kenesén sokan voltak, mindenki a nevemet kiabálta, Gergő hozta a tonikot, OJ a fejemet öntötte vízzel, mindenki csinált valamit, én meg jobb híján lihegtem, hogy én is hozzátegyek egy keveset a nagy egészhez. Zsoltit meg sokadszorra beparancsoltuk az árnyékba. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó nagy pihenő, innentől egy negyvenes van csak, ki kell élvezni, fel kell töltődni, mert innentől ultraszívás jön. Nem mertem belegondolni. Kerékgyártóék utolértek, elhagytak. De csak azért, hogy két kilométerrel odébb megint a földön ülve lássam őket... Piszokul szerencsésnek éreztem magam, hogy bírom a meleget, ha nehezen is. Némi kaja, magnézium, tonik, aztán... egy-egy ölelés és menni kell tovább. Csak remélni mertem azt is, hogy az időközben beérkező Fenyő Pityut OJ tovább tudja rugdalni... Mi mentünk.
A kilométernyi erdős részen megelőztük Petiéket, majd át a fűzfői part oldalára, be a parthoz és menni, menni, zakatolni megint, nem gondolni semmire. Ez az egyetlen járható út... Már a település közepén jártunk... Már csak 32 kili... Jajj, de sok az még!
Fűzfőről kifelé majd' sírógörcsöt kaptam, mert tudtam, mi vár ránk: ezer fok és semmi árnyék. Orsiék pontjánál tehát leülteem és lélekben felkészültem a következő, már csak 30 kilométeres, de piszok nehéz szakaszra. Megittam egy energiaitalt lesz ami lesz alapon, azt mondtam magamnak: ha nem állok fejre tőle, akkor csak segíthet. Segített. Összeszedtem magam fejben, Zsolt is megrázta magát, elindultunk. Az igazi zombimód innentől jött, csak daráltunk és daráltunk, gyakorlatilag a célig. Semmire nem volt szabad figyelni, csak menni, menni, nem hagyni, hogy bármi kizökkentsen, megakasztjon. Almádi felé egy darab árnyék nem volt, s délután egy-két óra lehetett már... Alig vártam a patakot, amibe minden évben belehasalok, mikor arra futok. Most is kellemesen felfrissített, mikor tulajdonképp fejenálltam a hideg vízben a híd alatt, addig Zsolti pedig fenn hűsölt az árnyékban. Természetesen egyedül nem tudtam kimászni a mederből, de ez már nem számított...
A pontokon egyre kevesebb időt töltöttünk, már csak vízivás és mosakodás volt, mígnem aztán a hányatott sorsú hátsókerék másodjára is kidurrant, immáron javíthatatlanul... ez már majdnem sok volt mindkettőnknek, hiszen még épp csak beértünk Almádiba. Persze a megoldás adott volt: kulacsot a kézbe és innentől egyedül tovább... MEG TUDOM CSINÁLNI, éjjel óta jók vagyunk és már nincs hátra harminc! Egymásra néztünk... "Meg tudod oldani? Meg. Akkor szevasz. Tihanyban találkozunk..." Felkaptam egy banánt és mentem összeszorított foggal. Kemény lesz, de megoldjuk. Zsolt is valahogyan felkerül a célba, de én őt most nem várhatom meg, nincs rá idő és értelme sem volna. Felhívtam Manót, hogy mi a helyzet. Épp azt magyaráztam, hogy Zsolt majd megoldja, mikor már láttam is a "megoldást": Zsolt egyszerre csak utolért és tojt rá, hogy lapos a kereke, innentől úgy jött. Ez EGY ÁÁÁÁLLLLAAAAT!!!!!
Maradt tehát minden a régiben, csak az idő lett egyre elviselhetetlenebb és az utolért emberek száma nőtt rendületlenül.
És Almádiban megláttam egy alakor, fekete gatya, fehér felső. Oldalra lépett egyet, majd gyalogolt előre tovább, de ez az oldalra lépés aggasztott, nem illett a képbe, össze is zavart a dolog... azt tudni kell, hogy a szemüvegemen lassanként a legmodernebb titkosszolgálati eszközökkel sem lehetett már átlátni, ezért is ismertem fel olyan későn: FARKAS! Hát teveled mi van? Semmi, mondja, csak elfáradt a lába, gyalogol. Ursi valahol a közelben van, kivan nagyon. Farkas semmit nem kért, nem nézett ki rosszul, legalábbis nem rosszabbul, mint egy ember, aki 180 kilométert futott és most kicsit elege van. Picit beszélgettünk, mutattam a bringát, nevettünk, s én fájó szívvel, de ott hagytam. Én már abban az állapotban voltam, hogy vagy futom a magam 6:30-as tempóját, vagy akár ki is állhatok. Azt megígértem még, hogy Ursira odafigyelek, ha meglátom, csak hát nem láttam meg. Mint utóbb kiderült, kifeküdt valahova pihenni...
Almádi, Káptalanfüred, Alsóőrs. Így sorban, amúgy semmi nem változott. Meleg, meleg és meleg, mi meg csak mentünk. Mondtam Zsoltnak, hogy néha meg kell állni, a lábaim tiltakoznak. Elfogadta, nem csesztetett miatta, cserébe én hordtam le mindig, mikor a napon állt az árnyék helyett. És azt is megbeszéltük, hogy a maradék 20...25 kilométert megoldjuk már csak banánnal, annak elégnek kell lennie. Igazából már a meleget is megszoktuk, nagyon rossz volt, de még rosszabb akkor volt, mikor megálltunk egy frissítőnél és a maradék menetszél is megszűnt. Addig viszont félpercenként adta a kulacsomat, hogy locsolkodjak. Ha lett volna kedvünk, talán locsolóverset is fabrikálunk, de így csak egy poén hagyta el a száját egyszer: "még egy fröccsöt...?" Alsóőrsön hatalmas kiabálás fogadott, ismerősök, barátok, öröm volt befutni, mégis majdnem összeestem, amikor megálltam és megállt a levegő is körülöttem. Betántorodtam a trafóház mellé és csak annyit lihegtem: nagyon meleg van, nagyon meleg van... Kicsit öszezuhantam addigra, mert dacból a napon azt játszottuk, hogy beleerősítünk, s ez kicsinált mindkettőnket. Zsófi egy kanna hideg vizet öntött a nyakamra, azt mondta, jutalmul, mert nem hisztiztem. De mivel én nagyon jó kisfiú voltam, kértem repetát is.
Zsolt szerzett kávét, Panferik hozott mindent, amit kértem, Bocsi mindenre rákérdezett, ami csak gond lehetett, később már én is tudtam kérdezni, hogy ők hol vannak, hogy vannak... És ott tudtam meg, hogy Ursi nincs sehol, noha én nem előztem meg, de egy órája még előttem volt. Megijedtem, úgy tudtam Lőw Andrissal van, de Andris épp előttem ment el. Sajnos nem volt több időnk ott állni, el kellett indulni, bár nagyon nem szívesen hagytam őket ott... Elmenőben még hallottam Panferik öblös hangját, ahogy utánam kiált: "Bééélaaaaa" Itt van Farkas és Ursiiiii!" Megnyugodtam, Ursi ismét jó kezekben van.
Csopakon két pont is volt, igazából már nem is beszéltünk, csak daráltunk, daráltunk és daráltunk. Nehéz volt kerülgetni a strandolókat a parton, az autókat, kanyarogni az utcákban. Persze azért jó is akadt: egy szénsavas, hideg vizű forrás, ami alá boldogan hasaltam be, hogy teliigyam magam. Lendületet kaptam, de ez majdnem olyan volt, mint amikor egy utolsót lobban egy fadarab lángja.
400 méterrel odébb ugyanis volt az árnyékban egy frissítőpont és ott egyszercsak azt mondtam: ennyi. Lefeküdtem egy percre az útra az árnyékba és semmit nem akartam, a világon semmit. A szemem is becsuktam, s azt mondtam: ennyi volt. Magam sem értem, hogy jött ez. aztán... Látva Zsolt értetlen fejét azonban hirtelen annyira viccesnek tartottam az egészet, az egész rohadt másfél napot, hogy szívatom magam, hogy futok, hogy ennyi már megvan és most játszom meg a halottat, hogy azt mondtam: elég a bohóckodásból, most már menni kell. Csak nehezen indultam... Ernő maradék zseléjét magamba nyomtam, majd nagy levegőt vettem és elindultunk. Túl sok futó volt körülöttem, akiket megelőzhettem, legalább ez motivált. És amikor otthagytam őket, megláttam azt az ominózus Bontovics Timi alakú személyt, akit mindenképp utol akartam érni, annál is inkább, mivel először azt hittem, Lőw Andris az. De mindegy volt, egy volt a cél: utolérni, lehagyni, legyőzni, adni neki, mindenkinek, hiszen itt a cél 10 kilométerre, innen enyém a világ, én vagyok a legjobb, mi vagyunk a legjobbak! Mentünk. Csendben, határozottan. Utolértünk embereket, a kergetett személyről kiderült, hogy Fendrik Laci az, beszélgettünk cseppet, mondta, hogy fáj a lába. Aztán tovább, még, még, még embereket utolérni! Komolyan mondom, a betonon való hanyattfekvés óta behülyültem. Zsolt meg csak tekerte mellettem a lapos kerekű bringát, az szörcsögött, nyikorgott ütemesen, még énekeltünk is a ritmusára és mentünk. Át a sétányon Füreden. végig az út mellett. Újabb két embert hagytunk ott. Tovább, tovább! Tihany, JÖVÜNK!!!! Mindig mutattam Zsoltnak: látod? Oda megyünk, ez már a miénk! Megvan!
Böki jött ki elénk, Füredtől ő is mellettem volt. kérdezgetett, én nem nagyon válaszoltam, próbáltam egyenletesen menni, kicsit játszani akartam előtte is az agyamat, hogy milyen jól mozgok... És még én is elhittem. A taktika az volt már csak, hogy az utolsó ponton két marék szőlőcukorral betankolok, s begyújtván a rakétákat úgy felroncsolunk Tihanyba, mintha délután indultunk volna. Mindent, ami bennemaradt a lábamban, most kihozunk. Magam sem tudom, hogyan, de gyorsulni kezdtem, s előzgetni. ahogy emelkedett az út egyre jobban, én úgy akartam mind feljebb és feljebb rohanni, a meredeken Zsolt lemaradt, valami gondja akadt a bringával, de aztán utolért. Percenként mutattam neki a Balatont. Meg néha Bökinek is."Látod? ez már a miénk! Ez mind a miénk!"
Már nem tekert, tolta a lapos kerekű bringát, lihegett. Én röhögtem: nem bírod? Toljam én? S ketten toltuk tovább... Már vízionáltam, hogy mint a filmben a jamaikai bobcsapat, úgy mi is befutunk a vállunkra vett, immáron használhatatlan bringával, de persze ehhez már túl fáradtak voltunk... A cél előtt hatalmas taps fogadott, Zsolt meg akart állni... Dehogy állsz meg, mondom, gyere csak, gyere... cibáltam a bringát, röhögtünk, majdnem az lett a vége, hogy mindketten hatalmasat taknyoltunk... De aztán vége lett, befutottam, s földdöntúli vigyorral csak arra gondoltam: meleg vaaaaaan, meleg vaaaaan... És jött Manó és onnantól nem nagyon emlékszem sokra egy ideig. Valahogy elmentünk valami pokrócig, Ott volt Sepi és Zahorán Ádám, beszélgettem velük, de nem tudom, miről, fogtam Manó kezét, aztán Zsolt is odatelepedett, dumáltunk, de énnálam megállt az idő, csak bámultam kifele a fejemből, nem nagyon hittem el az egészet. a világ innentől rajtam kívül esett, úgy éreztem, jól megérdemelten pihenek... Örültem a körülöttem levő barátok és ismeretlenek csivitelésének. Azt gondoltam: ez a verseny annyira jó, ezt mindenkinek át kell élni valahogyan! Fontos!
Legalább egy óra eltelhetett így, azt hiszem. Vagy nem tudom. Aztán lezuhanyoztam, aztán beszélgettem mindenkivel... Beértek Farkasék is, Zilaci, Kerékgyártó Peti, Ursiról is kederült, mi történt vele: a legvégén úgy döntött, hogy abbahagyja; sajnáltam. Aztán... úgy ottmaradtam volna még mindenkivel beszélgetni, apróra kikérdezni mindenkit, mi volt, hogy volt, aztán mesélni, de menni kellett. Zsolt is hazament közben, engem is sürgettek Nelliék, tényleg indulni kellett. Akitől lehetett, elbúcsúztam, aztán be a kocsiba... Hazafelé félálomban voltam, néha futottam, néha csak a nagy semmi volt az álomban. De nem is baj... A nagy álom már valósággá vált, s ez a lényeg. Majd álmodunk most már másfélét azzal a tapasztalattal a lelkünkben, hogy a feltámadáshoz bizony meg kell halni... és ez még semmiség... utána ugyanis tovább kell élni! No az mekkora szívás tud lenni! De mégis... nagyon jóóóó!
ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!