Három dolgot írtam a címben. Az első, amin meglepődtem hazafelé, hogy a Mázsa téri masszív, vasból készült villamosmegálló-bódét mókás kedvű emberkék egyszerűen kidöntötték. Komolyan azt gondolom, hogy az ilyen erős emberekben van a hazai sportélet rejtett reménysége, csak valahogy meg kellene őket szólítani, bánom is én, legyenek amatőr ökölvívók vagy súlyemelők, csak kamatoztassák valahol fenenagy energiájukat! Akár egy uszodában, ahol feszíthetnék két kézzel naphosszat a feszített víztükröt.

A második, amin - megint - meglepődtem, hogy a sarkam a tegnapi 50 kilométer után nem fáj jobban, mint egy 10...25 kilométer után szokott. ezen mindig meglepődöm, pedig léassan 8 hónapja együtt élek ezzel a fájással a sarkamban, mint ahogyan a másik lábam dudorával is. Bár holnap után a dolog megszüntetésére/kezelésére tett lépéseim az ortopédiára vezetnek, hadd tudjam meg végre, mitől nyilallik a bokám, mitől dudorodik a bütyköm és miért lejtek félnótás indián módjára ónoseső táncot minden reggel, mikor nem tudok ráállni felébredés után a sarkamra. (Az már csak bónusz vizsgálat lesz, ami a bordámban megbúvó alienkezdemény mibenlétére próbál meg frappáns magyarázatot adni).

A harmadik dolog... Hm. Hát hogy nem tudok számolni, mert csak kettő van. Mert cseppet sem lepődtem meg a tegnapi, vékonyan, de 4 órán belül futott 50 kilométeren. Azon inkább, hogy azért a végére jobban elfáradtam, mint gondoltam, de - sajnos, és megint csak sajnos - most talán először vallottam be magamnak futás közben, hogy bizony a fentebb említett lábfájások miatt futok máshogyan, s ezek miatt terhelem sokkalta jobban bizonyos izmaimat, tehermentesítendő a sarkam és a nagyujjam bütykét. Tehát elfáradtam. De annyira jólesett futni! Sok ismerős arcot láttam - már amúgy szemüveg nélkül, na jó, szóval sejtettem, hogy ott vannak, nem láttam. És élveztem a dolgot, a lábaim repítettek, pont, ahogy megbeszéltem velük. Mert a BéPoBu óta mindent megbeszélünk, úgy ám! A hétre szabadságot kértek, ezt is aláírtam nekik, csak néhány rutinmelót kell elvégezniük... És akkor a sztrájkjog és hasonlók szóba sem kerülnek!

Előszó

Az írás két részből áll, a második része a hétvégi vicces sárdagasztó futásunk krónikája a K100 vonalán, ahol is természetes futópadtól maratoni tacskóig minden meg lett énekelve - arról szól, hogy kell sétatempóban futni a nyakig érő sárban egész nap. Lehet azzal is kezdeni az olvasást... mert az írás eleje csak morfondír. Megpróbálom magamnak elmagyarázni a frankót...

Morfondír

Azon jár az agyam, hogy vajon mikor mi motiválja a futóembert, mi ösztökéli a futásra. Mi mozgat, mikor el kell indulni és mi hajt tovább, mikor már fut. És mi vezeti az ember fiát, amikor már nem esik jól a mozgás sem, de nyomja. Persze nem jutottam eddig sehová sem, csak megint morfondírozok... Nyuszival Bányahegynél ültönk egy nagy fa tövében a minap, már megbeszéltük, hogy a tervezett táv felét tesszük csak meg, mert lehetetlen végigfutni a sárban. És nyuszi mondta, hogy süt az arcomról a csalódottság, s ez neki is elrontja a kedvét.

Bevallom, csalódott voltam. Utána, igaz, beszélgettünk arról, hogy alapvetően én magamnak való ember vagyok, ha futok, nem tudok alkalmazkodni máshoz, azt viszont elvárom, hogy más megpróbáljon alkalmazkodni hozzám. Igen, ezt aláírom, tényleg. Jobbára egyedül futok nagy távokat, úgy, olyan tempóban, ahogy én akarom, néha csatlakozom másokhoz, aztán ha meguntam a dolgot, leválok a többiekről, előre futok vagy lemaradok. A szemem előtt majdnem mindig a végcél lebeg, akármit is találtam ki, s ehhez képest másodlagos a társaság. akárhogy szépítem, ez így van, hiszen ahogy végiggondoltam az elmúlt pár évet, mindig így tettem. Szeretek magam megküzdeni a távval vagy idővel, s szeretném mindig magamnak a pontot. Ehhez persze nagyon sok segítséget nyújt a társaság, méghozzá több szinten is, hiszen futás közben is segít kizökkenni egy-egy holtpontból, a társaság, a barátok jelenléte inspirál, teljesítményre ösztökél, erőt ad... De nem végcél a társaság maga. Ezt valamikor régen írtam valami főrumon, hogy én a futásért futok, van, hogy átlényegülök és a monotóniát élvezem, a lépések üteme zenél bennem, van, hogy dudorászok a lépés ritmusára valami bugyuta dallamot... ez az alapfelállás. Persze minden futásnak külön megvan a szépsége, a természet gyönyörű, a versenyek hangulata szenzációs, előtte-utána a bulik hihetetlen jók, de mindezeket csak a futás mellett élvezem. Mindez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy elgondolkodtam, vajon mi volt a jó a BéPoBu-ban, amikor fájt végig, őrülten fájt. És arra jöttem rá, hogy a teljesítés.

És így itt a másik dolog: a futásaimnak mindig van egy célja. Ennyi meg annyi kilométer. Vagy ennyi meg annyi idő. Hogy egy 24 óráson végig a pályán maradok. hogy adott idő alatt lefutom a T100-at. Sokszor talán baromságnak tűnik ész nélkül ragaszkodni a kitűzött célokhoz, de engem többnyire ez motivál: amit elterveztem, azt megcsinálni, bármi áron. Oké, ez utóbbi dologból igyekszem engedni, hiszen a "bármi ár" eddig jobbára a testi épségem volt, ezt fizettem a célbaérésekért. De hiszem, hogy a helyesen megválasztott célok kompromisszumok nélkül elérhetőek.

Nálam a futás maga adja az erőt a futáshoz (bár ez paradoxon szagú), a célok pedig a lendületet. A teljesítés a motivációt az új célokra való felkészüléshez, barátok pedig minden mást, hangulatot, biztatást, s a kedvet. A barátok nagyon fontosak, a legfontosabbak, mert ha nem futok, akkor is ott vannak, s olyankor teljesen kitöltik a maradék helyeket a lelkemben, ki jobban, ki kevésbé... S mindemellett van, aki az egész életemnek motivációt, erőt és lendületet és célt ad, mintegy másik dimenzióban átfogva az életemet, s a fent említettek körében történhet akármi, ő mindentől függetlenül meghatározó.

Nem tudom, másnál ez hogy van. Hallok ezt, azt. Mindenki megtalálja a maga motivációját, van, akinél eszköz a futás, van, akinél cél. Ezért is gondoltunk máshogyan a hétvégi futásra Nyuszival, nagyon máshogy. Nyúlnak ez a 34 kilométer az együtt töltött idő miatt volt értékes, nálam pedig Nyuszi volt az az ember, akivel végig akartuk futni azt a távot, de nem sikerült, vagyis: kudarcot vallottunk. Talán a cél volt nem megfelelően kiválasztva, talán csak még mindig nem tanultam meg, hogy nem lehet bármi áron egy célt elérni. A körülményeket nem tudom még mindig összefésülni, hogy aztán azok alapján találjam ki, mit akarok. Pedig ha átgondolom, talán eszembe sem jut, hogy aznap mi Szárligetig futunk.

(És az is eszembe jutott, hogy vajon mi motiválhatta a kiskutyát, aki velünk futott Mogyorósbányától Tardosig... Talán otthagyták valahol és ő bennünk a gazdájára ismert, s a ragaszkodás hajtotta. Talán csak társaságot keresett. Talán tényleg azt hitte, hogy ha mi hazaérünk, ő is hazaér velünk, mert érezte a szeretetet, amit éreztünk iránta. Nem tudom, csak azt, hogy 21 kilométeren keresztül trappolt kicsi tacskó-lábain fel és alá körülöttünk. Bár látnám a motivációját! Akkor tudnám azt is, hogy sajnálni kell-e, vagy pedig nála megszokott a kóborlás az erdőben. Mindegy, ugorgyunk!)

 

---

 

Az alábbi írás vasárnap született, tehát előbb, mint az eddig olvasottak. Másról is szól. Ja, és vannak ám képek is, mert azokkal az igazi! Jó szórakozást! :)

Úgy történt, hogy a Dorog és Szárliget közti távolság nagyjából felét, 32 kilométert sikerült a cuppogós-latyakos terepen mindösszesen 6 óra 2 perc alatt letudnunk, így aztán, mivel szerettünk volna még ma hazakerülni, úgy döntöttünk, hogy a táv második felét hagyjuk a csudába, mert a hegy egyszerűen futhatatlan. Ezt nyuszi úgy ítélte meg, hogy tök jót futottunk így is, s örült - nála a pohár félig teli volt. Én azonban rosszkedvű voltam, mert a pohár nálam félig üresen maradt. A nézetkülönbségeket Bányahegyről lefelé Tardosig pont addigra sikerült átbeszélnünk, amikor is újdonsült kutyánkat elütötte egy autó a bitumenúton.

Pedig annyira jól indult minden!

Hajnal négykor keltem, a gyomrom elrontása okán végbement három ütközet után (mely ütközetek a toilette fajansza és énközöttem mentek végbe), a 6:10-es vonattal indultam a Nyugatiból. Nyussz később szállt fel, de ez nem volt gond, mert szerencsére nem ugyanott akart később felszállni, ahonnan a vonat korábban elment, hanem odébb. Hehe. Dorogra érvén vigyorogva elindultunk, kis futás (200 méter) után én már baromira elfáradtam, s javasoltam, hogy üljünk be valahová, de aztán ezt leszavaztuk. Dorogról kiérvén nyomultunk felfele a Getére, bár futóút nem volt, s mi kénytelenek voltunk kipróbálni egy új sportot, a felfelé korcsolyázást. Ezt csak kis időre szakítottam meg, hogy emlékezhessek egy kicsit a reggeli ütközeteimre a fürdőszobában... Aránylag közepesen sáros talajon végül felértünk a Getére, s csodálkoztunk nagyokat a kilátáson. Jókat röhögtünk, mikor egyikünk megcsusszant... Akkor még jókat.

Lefele már érdekesebb volt, hiszen sem bobot, sem szánkót nem hoztunk, de a taknyos út legalább annyira csúszott, mint a kisíkosított szánkópálya, mindegy, letudtuk valahogy. A Gete alja, a köves rész száraz volt, akkora szél fújt... ennek örültünk, de nem sokáig, mert a völgyben patakokban folyt a víz, ahol meg nem, ott állt a sár. Meg mi is álltunk. Bokáig.

Fel, fel, serényen: kár volt sietni, mert csak a szántóföld fogadott, út egy szál sem. A szántó meg agyagos, no nem ragozom, valahogy kikecmeregtünk, s csúszkáltunk tovább a Hegyes-kő felé, többet menve oldalra, mint előre. A fennsíkon jobb volt a helyzet, a szél ott is kiszárította az utat, bár voltak meglepetések. Mindenesetre a tokodi pincékig rendben leereszkedtünk, majd onnan elindultunk óvatosan fel a sziklához. Meredek volt, mi meg fáradtak a csúszkálástól, hát csak komótosan baktattunk, gondoltuk, majd lefele a lankás úton futunk. Hahaha! Persze, a lefele menő út megint taknyos-agyagos volt, persze néha futottunk is, de nem volt az igazi. A sziklákról azért lenéztünk.

Mogyorósbánya. Végre elértünk ide is. Vízfeltöltés a bendőbe és a flaskába, majd óvatosan, ne fáradjunk el jobban, elindultunk felfelé... És itt, a falu szélén követtük el a hibát: megjelent a kutya. Drótszőrű kicsi tacskó, farkcsóválva, mosolyogva. Én megsímogattam - és innentől lerázhatatlan volt. De szó szerint! Akármerre zavartuk, ő csak ment szépen előre a kék jelzésen, ha elbújtunk, megtalált, s minden betonúton a szívbajt hozta ránk az autók előtti táncával. No, szóval volt egy kutyánk.

Persze a kutyán kívül feldobott az is, amikor egy csomóan felhívtak minket, mint a fórum ügyeletes vizidisznóit, hogy épp merre dagonyázunk, de sok újat nem tudtunk mondani sosem: mindig csak a sárban. Steve is hívott, Yoyoo is, Vinca is, hazafele Gandi is, szóval nagyon jó volt, egyedül a kutya gazdája nem telefonált, pedig Nyuszi mindenkit megkérdezett, akivel csak találkoztunk, hogy "nem kell egy kiskutya?" De nem kellett.

Nos, haladjunk tovább, szóval elhagytuk Mogyorósbányát, caplattunk szépen lefele a kerítés mellett, azaz caplattunk volna, ha minden lépésnél nem tapadt volna egy-egy centi agyag a cipőnkre, ami által én úgy három méterre, Nyuszi olyan két és fél méterre nőtt. Na jó, túlzok. De 15 centis talpunk tuti lett, darabonként két-két kilós cipővel...

Pélifőldszentkeresztre így csoszogtunk hát be (ahol újabb sikertelen kutyaelhagyási kísérletet is tettünk). Itt egy néni megörült a kutyának, mondta is, hogy ismeri látásból, s ha figyelünk, hallhatjuk, hogy hívja az anyja. És valóban, kutyaugatás hallatszott, meg is örültünk, míg meg nem láttuk, hogy a kutyaugatás két lehetséges anyajelölttől jöhet. A kis tacskó anyja ezek szerint vagy egy hatalmas skótjuhász volt, vagy egy még bengább komondor. Hát ez nem jött be.

A Marót hegy felé indultunk... Agyag és sár, sár és agyag váltakoztak, a távvezetékek alatt mindehhez még jöttek az iszapos pocsolyák, ahol is Nyuszi úgy döntött, hogy ő már féllábon is kibírja, míg felszárad - ugyanis a cipője a sárban maradt, ő meg tovább ment. No nagy nehezen kievickéltünk innen is, kerülni a tüskék miatt nem tudtunk... Itt találtam meg életem első természetes futópadját, vagyis én futottam, de közben ugyanott maradtam... Hát persze, hogy a jégre folyt iszap volt a ludas! De végül felkecmeregtünk (megdöbbentünk, hogy az erdő egy részét kivágták), s pusztamaróton lecsüccsentünk cseppet pihenni. Hátha a kutya elkóborol... (Haha...)

Pusztamarót után a tavasszal gyönyörű medvehagymás Gerecse-oldalban másztunk felfele, a kutya természetesen velünk, s nagyjából ott, egy-egy pocsolyában meg-megállva döntöttük el: Tardosnál vége a mai kirándulásnak. Erre már a nap is kisütött örömében, kár, hogy a felhőktől nem láttuk. A szokott módon vánszorogtunk tehát egészen Bányahegyig, hol az út mellett a göröngyökön, hol pedig sítalp nélküli óriás-műlesiklást imitálva a hajdani úton, ami mára lóúsztatóvá változott. Bányahegynél leültünk... Enni. Mármint mi leültünk, a kutya meg felzabálta a kajánkat... És akkor elindultunk lefelé...Tovább nem lett volna értelme menni, ha nem lett volna a kutya, még elfuthattunk volna a vértestolnai útig, hogy azon lakott településre jussunk, de a kutyával nem mertünk az úton menni. Szárligetre meg a legoptimistább számítás szerint is este 9-re értünk volna, szóval sehogy sem volt jó. Nyuszi sem hevetrte ki a tegnapelőtti lázát, s én is csüggedt voltam már...

Tardoson a lökött kutya megkoccolt egy satufékező autót, annak a lökhárítóját, de más nem nagyon történt. Nyuszi egész a szívére vette a lökött állat sorsát, ami szemmel láthatóan nem tágított mellőlünk, így érkeztünk el a kocsmáig, ahol valószínűleg a település lakosságának fele tartózkodott, vagy húsz fő. A másik fele otthon ivott. Eleresztett egy kérdést, hogy kell-e valakinek kutya, de hamvába holt ötlet volt. Egy pohár kólával és egy sörrel kiültünk hát a kocsma elé, hogy morfondírozzunk, hogy mi legyen a lökött kitacskóval, mire egyszercsak odacsapódott egy kölyök skótjuhász, s onnantól ő sem volt hajlandó minket otthagyni..

Vicces volt ezután a szitu: a tacsi most már tojt ránk, csak a kiskutya érdekelte, mely kiskutya viszont innentől csak minket követett. Jááááájjj, még egy kutyánk van! De azért kicsit megnyugodtunk, mert már nem volt egyedül a tacsi, s már nem akart minket annyira... A kis fejében talán addig az járt: ez a két ember biztos hazamegy, s ha hazamentek, ő is hazaér velünk... Sajnáltuk szegényt nagyon. Mintha cserben hagytuk volna, olyan volt, mikor felszálltunk a buszra... De a kutyit nem láttuk épp. A kicsivel játszott valamerre a buszmegálló mellett.

Épp elértük a vonatot, ahol meleg volt... és büdös. De aztán visszavettük a cipőnket, s megnézegettük a képeket, amiket csináltunk, s végre megint jókedvünk lett. Nos, hát ennyi volt a mai nap története röviden. 34 kilométer, majd' 6,5 óra alatt. Ennyi jött ki ma belőlünk.

És akkor... KATT A KÉPEKRE, DE ÍZIBE, hogy eljuss a galériába! Egyébként (ha a kattintással baj van) a kordokumentum képei a következő címen találhatóak: http://picasaweb.google.com/mazurbela/DorogTardos20080120

 

 

 

 

(Telefonnal készültek, mielőtt valaki a minőségre megjegyzést tenne!)

Csináltam egy rahedli bundáskenyeret, hozzá elkövettem életem legrosszabb teáját (kevés volt benne a tea és elfogyott a citromlé, cserébe kevés cukrot tettem bele), s lehuppantam a TV elé, amit szökőévben egyszer szoktam csinálni... Idén szökőév van, szóval ez is megvolt. Épp nem a késelő kisfiúról volt szó benne, nem is az egészségügyi reformról, hanem Mirr Murr, a kandúr rázta le Oriza Triznyákot a villanypóznáról, majd elámulva nézték a mosolygó holdat, ami macskaképpel vigyorgott rájuk. Ennyi fért bele a 20 másodpercbe, ami még hátra volt a meséből.

A TV Maci, igen, az eredeti, kedves Mackó kikapcsolta a tévét és lefeküdt aludni. Nekem meg valami nagyon békés hangulatom támadt a régen hallott zeneszó és egyáltalán: az esti mese miatt. Egy cseppet még üldögéltem, s a fene tudja, jól, éreztem magam. Ma az egész napom ilyen volt egyébként, de ez volt a korona.

Reggel ugyan nehezen indult, aludtam minden járművön, amin lehetett, de délelőttől vigyorogva gondoltam mindenre, vagyis konkrétan három dologra, sorrendben Manóra, aztán a hétvégi nagy futásra, ami most jönni fog, végül a Balaton körre. Persze mindenhez hozzágondoltam egy jó adag napsütést is, hogy igazán jó legyen. Nyuszival elbeszélgettünk a Balcsi körről, mondta, hogy Yoyooval akarnak menni éjszaka futni párszor, hogy szokják. Mondtam neki, hogy te mehetsz, gyagyás nyúl, én alszom inkább. Téliszonyom, sötét és hidegiszonyom van idén. (Félek a hétvégi futástól s, de majd túlteszem magam rajta.)

Mindenesetre a munkahelyen fennálló állapotok miatt úgy döntöttem, hogy még világosban elindulok haza - futva. De a hangulatom egyre jobban felpörgött a nap során, s amint nézegettem a lassan egy éve a falamon vigyorgó Balcsi térképet (váltópontokkal, útvonallal, mindennel), belém hasított a mondat: el kell kezdeni a felkészülést - MOST! Így történt, hogy (kitörlendő a péntek éjjeli, munkahelyről való gyalázatos hangulatú hazavánszorgásom emlékét) a mai laza 24 kilométert átírtam magamban fartlecre. Mert azt kívántam, na! És jólesett, végre, a BéPoBu óta először megint tökéletesen jólesett a futás, ami látszik az időn is: 1:59:59... Végtére is 2 órán belül akartam, nem?

Szóval az alapozásnak vége, mostantól edzés van, persze moderáltan.

"Annyi más dolog van..."

No és ahogy kellemesen elfáradva a fent említett rituálékat vélgeztem, majd elmélkedő hangulatban elgondolkodtam az életen, futáson meg miegymáson (persze nem túl mélyen, mert fél perc erre kevés!),egy pillanatra eszembe ötlött a Nagy Hold még, amit Mirr Murr és barátja néztek. A Mosolygó Hold. És röhögni kezdtem magamban... Nagyjából egy éve nem ültem bringán (ugye a második elcsapatásom óta), s a minap a bringa, ami a ház mellett van, a Holdhoz hasonlatosan vigyorgott a képembe, hogy "na mi van, vazzeg, fosol még? Pattanj már fel, tekerj, ne nyámnyiláskodj!"... És én pedig elgondolkodtam akkor, hogy vennem kell egy pedáltengelyt és egy külső gumit, s akkor mehetünk. Hát negyogy már...!

Nekem ne szóóóóójjon be egy rohadt bringa!
A fene ezekbe a vigyorgó dolgokba, az ember egészen meghülyül tőlük!
HA HOLNAP BEMEGYEK ÉS A BALCSI TÉRKÉPET RÖHÖGNI HALLOM, ÉN NEM TUDOM MIT CSINÁLOK!

;-)

Veszélyes napokat élünk, hiszen ma reggel majdnem seggrevágtam magam, mikor a busz felé tipegtem a jeges úton... Az út síkosságával még nem volt bajom, hanem aztán hallottam egy hírt, miszerint a Magyar Posta nagyjából 130 - 200 ezer forintos darabáron bringákat vesz a postásoknak, legyen mivel rossz helyre vinni a levelet. Nofene, akkor ezek biztosan hét nyelven beszélnek majd, előttük gravitációs hóeke, terepfokozatú váltó a pedálnál és minimum egy sosem kifogyó unicumos flaska lesz szériatartozék, nomeg persze egy pótülés, hogy a vállalkozó kedvű postásnénik az unatkozó nyugdíjasokat elvigyék egy-egy körre sétabiciklikázni az ingerszegény délelőttökön... De nem így van. 

  

A bringák luxusfelszerelése egy maximum három sebességes agyváltó, kontrafék ÉS (figyelem!): extra stabil kitámasztó!  Nohát ettől estem seggre majdnem, hiszen én évek óta nem tudok kiizzadni egy feleekkora összeget sem egy elfogadható kétkerekűre (meg igen, amúgy is elütnek! :)), a postánál pedig... De hagyjuk inkább. amúgy is rájár a rúd a bringásokra, ha nem éppen egy kamion, mert ma reggel is mi történt? Egy kamion sikeresen lezuhant a Szegedi hídról, s magával vitte szegény bicajost, most életveszélyes sérülésekkel vannak kórházban. A kamionos megcsúszott ugyanis... szóval még mindig a jég, s megint a jég. A hétvégén kettőt taknyoltam, elég is volt egy hónapra, úgy érzem, s mindeközben pedig még mindig veszélyes a múltkor már megénekelt veszélyes anyag tartalom a levegőben, szóval nem jó semmi... ez a fránya időjárás az oka mindennek. Annak is, hogy a kolléganőm ma be sem tudott jönni a munkahelyre Érdről... (Soroksárra...) Nem akartam nagyon zaklatni, de óvatosan megpedzegettem neki, hogy vajon mi lett volna, hogy ha úgy, ahogy sok másik munkatárs, ő is igénybe vette volna a Nagy Kék Dízelautót, saját sofőrrel, vagyis a buszt. Hebegett, habogott.  

  

Sokaknak eszébe sem jut már, hogy az autón kívül is van élet, hogy nem szükségszerű egyből kocsiba pattanni, ha kell, ha nem.  No mindegy, eddig tartott a kötelező boszankodás... De van ám jó dolog is! 

  Bár a számból lehet, segget csinálok, de mégis esélyessé vált, hogy a továbbra is piszok drágának tartott BSI-féle Balaton szupermaratonon elinduljak a munkahelyem csapatában, a szekszárdiak szervezkednek erősen. Bár a százezret sokallom erősen, azt mondom: ha nem én fizetem, akkor legyen, megyek. Végülis hatalmas buli, plusz még nem árt, ha jól megjegyzem az összes szegletet a parton - hiszen nyáron álmomból felkeltve is... illetve hát álmomban futva is tudnom kell! Nomeg ugye váltó ide vagy oda: nem muszáj CSAK azt a tizenegynéhány kilométert futni, ami ki van írva, lehet menni tovább is! No, csak úgy legyen. Most várom a fejleményeket. 

A hétvége a sport jegyében telt el. Sokat gondoltam rá - és futottam egy cseppet. Meg egy kicsit még csináltam... izé, de nem megyek a dolgok elébe. :)

Szóval szombaton, miután jól elfelejtettem, hogy most van a BÚÉK 20, plusz még ilyenolyan okokból nem mentem el a HTMV-re, elindultam a fődemen futni egy kicsit. Eredetileg 3...4 órát terveztem, de mivel a terep kicsit (nagyon!) jeges volt, végül bő két és fél óra lett belőle, aztán elfáradtam, de azért jólesett. Én is jól estem. Először hasra, kicsit később hanyatt. A csuklóm egy csöppet sajog is, hiába, a hét év kung-fu, úgy látszik, mintha nyomtalanul elmúlt volna, de legalábbis az esések helyes technikája mindenképp... Ugyanis valahogyan sikerült a futótáskám igazgatása közben a szürkéskék eget néznem, s emellett egy jeges útszakaszon tökéletesen eltalálni egy jó kis keréknyomot, ami után a gravitáció ellentmondást nem tűrő módon a hatalmába kerített - komikus taknyolás I.

Ezután még egyet alkottam, nagyjából az előbbi módon (sosem tanulok), csak a második tanyálás után a havas utat szemléltem arccal az út felé, hason fekve. Mindenesetre a többi része a kis futókirándulásnak jó volt, leszámítva a jeges szelet, ami néha az erő pozíciójából próbált visszaparancsolni oda, ahonnan jöttem. Bár küldött volna inkább melegebb éghajlatra... megköszöntem volna neki. Az egész arra volt jó, hogy amíg a szilasligeti szőlőkben sasszéztam a jéggel kombinált havas úton, a HTMV-sekre gondoltam, s egyenként mindegyik egy-egy fejjel megnőtt a szememben (vigyázat, srácok, lassan akkorák lesztek, hogy el sem fértek a látóteremben). De a futásom megvolt, s közben volt idő gondolkodni is, a végén fel is hívtam Nyuszit... Ugyanis volt egy 25 perces szakasz, amikor csak a lovasok által kikapált, amúgy futhatónak csak részegen vagy belőve nevezhető szakaszon próbáltam egyenes vonalú mozgást végezni. És elgondolkodtam, hogy ha hasonló lesz a terep két hét múlva a Getén vagy a Gerecsében, vajon hogy fogunk mi 60+ kilométer futni? De Nyuszi megnyugtatott, hogy fogunk, nincs gond.

Ma pedig elmerültem az emlékekben... amikor pár kilóval könnyebb voltam - és nem utolsó sorban 300 fekvőtámaszt meg tudtam csinálni. Meg mondjuk egy spárgát... Nem a szőlőkötözőt, hanem amolyan lábkitáró hereszaggatót. Akkoriban, mikor még kung fut is csináltam ÉS lovagoltam is, a lábam közé simán befért egy ló... Manapság nem tudom annyira kinyitni a lábam, a ló maximum egy papírra rajzolva férne el... És a sajtreszelőforma hasizmom is eltűnt egy kicsi, ámde masszív párnácska alatt, hogy a hátizmaim markáns HIÁNYÁRÓL már ne is beszéljek (úszni kéne, de nem csak a boldogságban). Szóval döntöttem: addig nem nyugszom, míg újra le nem megyek spárgába - és hasam újra nem lesz kockásfüzethez hasonló (hogy mindig lehessen rám számítani... Kockásfüzet - számítani... ÉÉÉÉRTEEEEED! :))

Miután ma Manótól hazafelé jövet megállapítottam, hogy Pest-megye helyére korcsolyapályát telepítettek, a futást elnapoltam, ujjé, gondoltam, helyette itt az idő a szobában edzeni! Szét is rugdaltam egy fekvő embernyi helyen a cuccokat, s elkezdtem... Belelkesültem a futófórumos lányok "norbikártya"-őrületén... Nyújtás, nagyon nyújtás, utána durr bele. A hajdanvolt háromszáz helyett épp húszat ki tudtam nyomni, ezt háromszor ismételtem meg, közben némi hasizomgyakorlatot (az azért jobban ment), s a végén úgy elfáradtam, mint az utolsó övvizsgámon se... Hiába, van hova pótolni az eltűnt izmokat. eszembe jutott Maksa mondása: "olyan izmos szeretnék lenni, mint a Norbi, nade olyan kicsi...?!"

Most egy hektóliter tésztát zabálok, s az előbb megbeszéltük Manóval, hogy mindennap edzünk. Egy napobn sajtot akarok reszelni a hasamon neki, addig nem nyugszom.

Nem tudtok valami jó lágy sajtot? :)

 

Tegnap jól elfelejtettem futógatyát vinni a munkahelyre, így aztán nem futottam haza. Talán szerencsémre. Aznap délutáni hír volt ugyanis, hogy a hóesés csak kismértékben javított Budapest légszennyezettségén, a másfél napra csökkentett módban futó autós közlekedőállat hétfő estére sikeresen visszaállította a határérték feletti "szálló por" szennyezettséget (ami, mint Manókám elmondta, nem a hétköznapi "por"-t jelenti, hanem a "részecskét"), s ez az arra érzékenyeknél, például időseknél, gyerekeknél gondokat okozhat. Meg - tegyük hozzá - a belvárosban kocogóknál, persze, akik teli tüdővel szívják-fújják a tüdőrákosok dalát, mígnem egyszercsak a dartvéder hanghasonmás verseny győzteseként végleg kilehelik lelküket.

 

No nem írok több szemléletesnek szánt marhaságot, csak azzal (azokkal) a dolgokkal van bajom, amiket a fenti hír környezetében, szintén a rádióból hallottam. Először is: szmogriadót akkor lehet csak elrendelni, ha a szálló por ÉS a kén dioxid (asszem...) koncentrációja EGYIDEJŰLEG három egymást követő órában meghalad egy határértéket. Vagyis soha, mert a fosszilis tüzelőanyagok kora rég lejárt, a benzinből is hiányzik az a kén, ami húsz éve még vígan égett bele emberek ezreinek tüdejébe. Dehát a hörgők azért vannak, hogy hörögjenek, nem igaz?

 

No aztán más... az "illetékes" szerint amíg nem jön egy nagyobb szél, a helyzet így marad, nincs mit tenni. Valóban nincs? A szarva közt nem találnánk meg a tőgyit, ha történetesen kevesebbet autóznánk? Szintén tegnapi hír szerint a hazai újautó-értékesítés csökkenő tendenciát mutat a kereskedők nem kis bánatára, évi 170 ezerről 140 ezerre csökkent az eladások száma... De még ez is a lengyel adatok és a cseh adatok (lakosságszámhoz viszonyított) kétszerese (meg talán a szlovákokénál is sokkal több), a többit nem tudom, de közép-kelet-Európában magasan mi vezetünk... De a szám csökken. Úgy tűnik, lassan minden házörző kutyának van kocsija, betelt a piac, vagy a fene tudja. Rohadtul nem érdekel a dolog, engem az érdekel, hogy az én tüdőmet fossa teli minden évben egy 80-100 kilométernyi autósorral nagyobb géptömeg, olyan emberekkel megpakolva, akik esernyőként és öltönyvédő huzatként hasznosítják kicsi kocsijukat. És engem akarnak kitiltani a városból, a futót, a biciklistát. (Bár egy év óta nem bringázok - nem merek, egy éve ugyanis elütöttek, nem először.)

 

Talán Madridban, vagy hol, most vezettek be dugódíjat, csak fizetve mehetsz be a belvárosba. a légszennyezettség miatt persze. És itt? Tiltsuk meg a futóversenyeket! Persze a magyarállat egzotikus faj, máshol nem nagyon fordulhat elő, hogy se só-se kenyér megszűnik az elővárosi vonatforgalom a télen szokatlan hóesés miatt, szegény utasállatka csak áll a megállóban, mint akinek nincs rendben az élete, mert reggel még az interneten sem lelt semmi infót arról, hogy ma nem jön vonat - és nem jön vonat. És egzotikumunkhoz az is hozzátartozik, hogy talán csak nálunk sikerült a 30+5 napos BKV bérletből 30 naposat csinálni és azt 13 százalékkal még drágábban is árulni, járatokat csökkenteni-ritkítani, buszokat nem fűteni (ó, ezt megszoktuk!), de még le- és ki sem takarítani. Persze, hogy az ember bevágja magát az autóba és pöfög egyet a munkahelyig meg vissza. Hiszen kényelmesebb is, és ha ketten vannak, olcsóbb is már, mint a BKV vagy a vonat, amik vagy járnak épp, vagy nem. A szokásos dugó pedig a szokásos dugó, mindenki eleve belekalkulálja a napjába, fel sem veszi senki, mint ahogy azt sem, hogy a járdán áll, a zebrán parkol... Ha szólok neki, akkor jön mellettem az úton és fenyeget.

 

Mindezek után elgondolkodtam azon, hogy jó lett volna-e nekem tegnap hazafutni a szmogban. És azt mondom, nyertem egy napot, egy nappal kevesebbet szívtam a szmogot. Vagyis ha nyertem egy napot, egy nappal tovább szívhatom. Csömörről nézve szép, tiszta, tavaszi reggeleken Budapest helyett egy sárgásszürke ködfolt látszik. Néha a hegyek sem láthatóak. Kontrollként elnézek ilyenkor Vác felé... gyönyörű még félig elbontva is a hegy. Éles kontúrral vág bele a világoskék égbe. Sajnálom az embereket, hogy ilyen hülyék, de nagyon sajnálom. Budapest levegőjén leginkább már csak képszerkesztővel lehet javítani, az legalább látványos.

 

Mint a viccben: "Uram, a tüdőröntgen felvételén találtunk néhány csúnya elváltozást - de PhotoShoppal kijavítottuk!"

Noshát új év van, új dátum a blog felett. Jól indult az év, nyugisan, havasan, futottam is, aztán ma egy marék homok bekerült a gépezetbe, nem egészen így terveztem, de tulajdonképp mindegy. Szóval annyi volt, hogy itthon felejtettem a futógatyámat, s erre akkor jöttem rá, mikor a szokásos 25 kilométeres hazafutásomat kezdtem volna a munkahelyemen... Ott álltam alsóban, polár felsőben, s még a sapkámat is kiráztam, hátha benne van az a fránya gatya, dehát nem volt.

No mindegy, amúgy is álmos vagyok, de nagyon, szóval igazából ma akkkor pihinap van és pont. Azért a mai nap futás szempontjából jó volt arra, hogy Nyuszival pontosítsunk a két hét múlva esedékes, ám még mindig homályos útvonalú 48...64 kilométeres futásunkon... Ja, és hogy jól belekössek szegénybe, már csak úgy, ahogy amúgy is mindig összeveszünk, ha együtt futunk valamerre. Biztos tudat alatt azt gondoltam, jobb hamar elkezdeni, hátha a futásig lemegy a veszekedés és a békülés is. :)

Nézegettem az előbb, miket futottam pont egy éve, s leesett az állam, hiszen az év fordulóján egy laza 140-es és aztán egy 150-es hetet hoztam össze... Hát azt hiszem, idén óvatosabban indítok - a HTMV például kimarad, amit kicsit sajnálok ugyan, de... hm annyi más dolog van! A TM 42 is kimarad idén, de lesz majd hol behozni, ebben biztos vagyok, nem is agyalok most ezen. Persze egy kicsit igen, mert ahogy Nyuszinak is, úgy nekem is az Ultrabalcsi a célverseny idén, s ahhoz, ha jól hiszem, gyakorlatilag elég lemásolnom a tavalyi edzéseimet, persze kijavítva a hibákat benne. Mert az egészen Sárvárig teljesen jó volt. Ott aztán - és onnantól - jöttek az apróbb döccenők, már messze nem volt olyan homogén a dolog, mint előtte. No, majd meglátjuk. Nyuszival futunk majd sokat - és remélem, mindenkivel. Jóóóó leeeeeeeesz! :)