Tök jó, hogy a jövő héten megint van valami esemény! Végre!

A Balaton Maratonra kibéreltünk egy egész házat majdnem húszan a Hotel Aranyparttal szemben és ott fogunk majd lakni egymás hegyén-hátán egy napig.

Az már egyre kevésbé érdekel, hogy lehet, addigra úgy döntök, hogy mégsem futok egy métert sem... Tegnap ugyanis léptem egy rosszat a villamoson és kicsit elkenődtem az eredményen: ugyanúgy nem jó a bokám, mint mondjuk egy hete. De sebaj, akkor nem futunk. vagy majd kiderül... Sokkal inkább izgat az a marhaság, amit ugyan tavaly jó mókának fogtunk fel, de idén már köteelező, ha ennyit pattogtam. Nevezetesen: ha esik, ha fúj, ha fagy - mindenképpen bele kell menni a Balatonba, ott fürödni kell, aztán ki kell jönni. Vagyunk már rá egy páran - szegények, még nem tudják, hogy annyira utálom a hideg vizet, hogy valószínűleg halláskárosodást kapnak majd az üvöltésemtől... Hú, beleborzongok, ha eszembe jut. Egy éve legalább az idő kegyes volt, idé... hát majd meglátjuk. De akkor is be köll menni, ha már ennyit mondtam.

Na, gyerekek, ki jön még jövő szombaton délután kettőkor fürödni a Balatonba? Hely van elég, gyertek csak, gyertek! Lombfűrészt hozzatok, lehet, hogy be lesz fagyva. :)

Úgy eltelt ez a két hét, hogy mondhatnám: fél lábon is kibírtam. De majdnem szó szerint!

Arról van szó, hogy igencsak értelmet nyert számomra az a kifejezés, miszerint valakinek kötött izmai vannak, ugyanis a Bécs-Pozsony-Budapest után a bal lábam általános sztrájkot, előbb munkabeszüntetést, utóbb forgalomlassító demonstrációt hirdetett. Visszatérve a különféle horgolási, kötési és makramé-jellegű kézimunkákhoz elmondhatom, hogy valaki szorgos nagymama módjára elnyeste a sípcsontom melletti izmot, majd mikor látá, hogy ez nem jó, gyorsan összecsomózta a szabadon figyelő végeket - ami által egészen jól sikerült azt a hatást produkálnia a lábikómnak, mintha az izom helyén legalábbis egy szálkás-merev függönygurtni volna az én jól bejáratott rugalmas husim helyett... De már folynak a tárgyalások, a mozgásom előbb középkorú agyérgörcsös brontoszauruszéra, utóbb pedig részeg portáséra emlékeztetővé vált, de néhány napja már elég meggyőzően tudom utánozni a feltételezett embert egy, a Földénél sokkalta nagyobb gravitációs térrel rendelkező bolygó mocsarában... De spongyát reá. Nóri és Nyuszi úgyis letolt, hogy leszek szíves nem megmondani a lábamnak, hogy meddig javítják a kismanók az alkatrészeket... Oké, rájuk hagyom, hadd csinálják. Hátha még garanciális. :)

Nórival voltunk Tatán pár napig egy egymásnak ajándékozott hosszú hétvége keretében (nálam másodlagos cél a rehab-kezelés is volt, hogy a pondrómozgásom két hét után végre emberiesedjen), s az első dolog, ami fetűnt a városban, a futók hihetetlen száma volt. Reggel-délben-este. Mintha kergetnék őket valami belső hangok, úgy futkostak szanaszerteszéjjel... Persze tehették, hiszen a környék gyönyörű, van két tó, mindkettő parkos-ligetes parttal rendelkezik, szinte hisztizik az ember futócipője, hogy vigyék kocogni! A másik dolog meg persze az volt, hogy a tatai Öreg-tó gyakorlatilag félig kiszáradt... Mondhatnám, hogy száraz lábbal gyalogoltam a parttól 50 méterre bent, de nem mondom, mert lehet, hogy kicsit izzadt, az meg már nem teljesen száraz. Viszont a büdös biztos, hogy nem onnan eredt, hanem a felszínre került iszap ontotta magából... De mégis: nagyon sokan futottak. Irigyeltem is őket!

Sebaj, azt hiszem, épp ma javítom meg az idei rekordomat: eddig 13 nap volt a legtöbb, amit nem futottam, holnap már 14-nél járok! De legalább van időm cipőtesztet írni! Van is miből, majd' 500 kilométer van a tesztcipőben. Hát akkor munkára!