Ma önkényesen beiktattam egy pihenőnapot magamnak - persze csak annyira önkényesen, mint ahogyan az edzéseket csináltam mostanság. Tehát pihenőnap volt, az elmúlt nyolc napban magamhoz képest hirtelen nagyon sokat futottam, s kellett. Persze kíváncsiságból azért most is felhúztam a futócipőt, s bár éreztem, hogy ma már minden nyelven segítségért kiabálnak az izmaim, elindultam. De persze tényleg csak egy laza három kilométerest terveztem, holnap akarok egy cseppet hosszabbat, picit gyorsulgatva, de csak moderáltan. Esetleg a legvégét meghúzom - a múlt hét amolyan állapotfelmérő lett nekem (siralmas eredménnyel; igazából nem tudom, miért hiszem minden évben, hogy ha keveset edzek, akkor is szinten maradok).

No, szóval elindultam, lazán, lassan. Kifutottam az erdőbe (200 méter), s akkor virgonckodni kezdett bennem a kisördög: "nohát egy-egy gyors százméterest megengedhetek magamnak, nem?" - és belelendültem. A lábaim azonnal kétségbeesetten nyüszítettek, nem a fáradtság, nem az izomláz, nem is az ízületek, hanem úgy, egyben, a lábaim. Gyakorlatilag és konkrétan összeakadtak. Hehe. Az első sprint véget ért, mielőtt elkezdődött volna.

Második felvonás. Biztos túl hirtelen kezdtem... lassan gyorsulni kezdtem, én azt gondoltam, hogy lazán, de ahogy egyre gyorsabb lettem, úgy kötődtek össze a cipőfűzőim, vagy tudom is én, olyan volt, mint ha marionettbábu volnék összeakadt madzagokkal. Ej-ej, gondoltam, de béna vagyok. No még egy utolsó próbát! Megint kezdtem belelendülni, annyira figyeltem, hogy egyenletesen és lassan gyorsuljak, hogy végül úgy jártam, mint aki el akarja magyarázni, hogyan kell menni, s végül orra bukik. Csak én nem buktam orra, hanem hirtelen bepánikoltam, hogy jajj, mindjárt összekeverem a lábaimat. A cipőim is mintha szuszogva nyöszörögtek volna a nedves füvön, a térdem felől velőtrázó sikolyt hallottam valami béna nyilallás formájában, a bokám halkan hörögte, hogy disszidál, ha nem hagyom abba, a futónadrágomat valaki összevarrta a szárainál fogva, ráadásul a bitument is valaki elkezdte hullámoztatni alattam...  Minden összeesküdött ellenem. Kénytelen voltam végül meghátrálni és a maradék két kilométeremet lassan végigkocogni, szemben az égen a naplemente vöröslő nyomával, hátamban a hűsítő szellővel, az orromban az eső utáni mező illatával.

A lábaim hálásan megköszönték, hogy nem szadizom őket, hirtelen nagyon jó lett minden. Hazakocogtam és nincs semmi baj, csak úgy tűnik, kicsit sztrájkoltak a dolgozók, de csak figyelmeztető sztrájk volt. Nagyon jól érzem magam most - elvégre ez a pihenőnapom! :)  

Namost az van, hogy vége a pihenésnek, azt hiszem, kicsit talán túlzásba is vittem. A Balaton után a pihegésből játszófutás lett, aztán "nyaralás-alatti-épp-csak-annyit-amennyi-nem-nagyon-kényelmetlen", utána a sok munka miatt megint kicsit kevesebb, végül a több mint egy hét túrázás alatt Manóval, Gergővel meg a többiekkel, hát... no szóval az ember, ha egész nap egy bazi nagy zsákot cipel a hátán a hegyen, ne akarjon még pluszban sokat futni. Pláne akkor ne, ha amúgy egy hónapja megvész az emberiség normálisabb hányada a dögmelegtől. Így aztán csak nem gyűltek igazán a kilométerek, ha meg igen, akkor is csak úgy randomszerűen, egyik napról a másikra kitalálva. De most már nincs kecmec, a tulok öklelje fel, munka van.

Namost az is van, hogy bizonyossá vált a BéPoBu-n való indulásom (egye fene, céges pólóm lesz, na), aminek egyfelől örülök is, másfelől meg egyből megugrik a pulzusom, ha csak rágondolok. Mer'ugyeazé' hát na. Az kicsit hosszú, elfáradok, mire végiggondolom az egészet. Ottan bizony futni kell, normálisan, arra össze kell szedni a gondolataimat - persze akar a fene ott a relativitáselméletről vagy a francia festőkről társalogni eszperantóul a rokonokkal odakünn, s valószínűleg verset mondani sem akarok majd, bár ezt azt hiszem, hogy a Balaton körön is megtettem, szóval ki tudhassa aztat... Viszont el kell dönteni idejekorán, mit is akarok ott, s ezt a mit hogyan akarom. Erre van két hónapom. Nem fogok úgy járni, mint Sárváron, ahol nem csináltam B-tervet.

No és hát az is van, hogy már most sejtem, hogy a fentiekben leírtak alapján a mai napon elképzelhetetlen lett volna egy olyan futás, mint amit Zilaci csinált például. Háromszor ötven felett, egek! A futófórumon csak azt mondjuk erre: ááááálllat. De mégsem emberfeletti dolog ez, télen-tavasszal nekem is ment, csak most egy kicsit leeresztettem, kicsit takarékra vettem a kompresszort és öszepunnyadt a lufi. Leginkább onnan tudom ezt, hogy a héten százhetvenen felül futottam, s be kell vallani, hogy most egy élő hulla vagyok, pedig "csak" egy maraton volt benne és utána ma egy huszonnégy kilométeres teszt. És belehaltam, de nem adom fel, holnap is futok, muszáj. Utána pihenek.

Fél éve a Téli Mátra 42 után minden gond nélkül ment a YT 50, no ezt a formámat akarom visszanyerni. Tavaly ilyentájt a gyorsítóedzések, résztávok estek rosszul - hát most egyelőre a távok. De nem lesz ez mindig így, persze, elkezdtem az edzést - s ami a fő: a gondolást. Most már semmi nem lebeg a szemem előtt, csak ez. Na jó, a szemem előtt lebeg, de ha nagyon kalimpál, félrehajtom... Mindenesetre jó volna végre valamit normálisan csinálni. Oszt' ha a BéPoBu az, a valami, akkor azt.

És persze egy maraton is van a jövő héten, no azt megpróbálom azért tisztességgel lefutni, nem úgy, mint a tegnapit, aminél úgy döntöttem, hogy edzés van. De egy jó maraton most nem lesz más nekem, mint egy jó ezés. :)