Hihetetlen, de igaz: idézett, hivatkozott ember lettem, jegyzik a nevemet! No ne gondoljatok nagy dologra, sőt, előrebocsátom, a fennálló apróság is tévedés - mindenesetre egy, valamikor régen a neten elhelyezett gagyi dolgozatomat kerestem, s a gugliban értelemszerűen a nevemre kértem a találatokat. Ki is jött sokszáz, s köztük nem is egy helyen a következő, "aranyköpésként":

"Azok a bennszülöttek, akik dobokat ütögetve próbálják elűzni a gonoszt, komplett idiótáknak tűnnek azon okos emberek szemében, akik a dudát tövig nyomva próbálják megszüntetni a közlekedési dugót." (Mazur Béla)


Bocsi a hülye színekért, nem tudom, hogy kéne normálissá tenni, hihi. Hát kérem, ezt egyszer én is beidéztem valami vicces lapra és ezek szerint a nagyokosok meg nekem tulajdonítják... Hja, így születnek a legendák. Mint ahogyan a tegnapelőtti 100-as OB-n Farkas sajgó derekából délutánra már fájó térd lett... (Nem tudom, figyelitek-e ezt a finom átkötést saját fiktív nagyságom és a valódi mondanivaló, a futás közt... Hiába, nem véletlenül jött a minap egy levél, hogy olvasta valaki a túrabeszámolómat és leszek szíves valami újságnak is írni ezután... Bár gyanítom, hogy ilyen levelet mindenkinek küldtek a ttt honlapról, aki legalább két értelmes bővített mondatban le tudta írni, hogy elindult, ment és odaért.)

Nnnna, de miről is akarok én itt írni, ez a kérdés ugye. Persze van időm hülyeségeken agyalni, mert ma sem futottam, de majd holnap... Addig meg fejbenfutok, tervezgetek. Szombaton megvolt a százas OB, írtam róla egy kis beszámolót, utána a sebeimet nyalogatom... Nem végzetesek, annyit ártanak nekem ezek a fájások, mint hegylakónak a szalmonella, de az azért mégiscsak pofátlanság, hogy Pirike már futott tegnap is, Farkas szintén, Balázs már a hétvégi 150 kilométeres ultraszívást tervezi, én meg próbálok egyenesen járni, hogyha látják... Hiába, nem szoktam még meg, hogy annyit futok, amennyire már a vonatjegy is drága volna.

A százas versennyel amúgy még nem is volna bajom, csak egyelőre nem tudom elképzelni, hogy másnap jó Bécs-Pozsony-Budapest-szupermarathonista módjára megint futok ennyit... És persze a türelem sem az erősségem, de van még jópár hónapom mindezt megtanulni. De az bizonyos, hogy ha véletlen októberben is elkezdem javítgatni a marathoni csúcsaimat mintegy résztávként, akkor rám kell uszítani egy sintért, mert kezdek közveszélyes lenni.

Ugye néhány hete egy svájci katonai alakulat véletlenül betévedt Lichtensteinbe egy éjjel, mert eltévedtek, valójában ők maguk sem tudták, hol is vannak, de nem volt baj, mert igazábaól a kutya sem vette őket észre... A helyiek ugyanis aludtak. Valahogyan hasonlóan sértegetem én a saját határaimat, de úgy, hogy azt valamirevaló diplomácia mélyen elítélné: ahogy átlépem a határokat, amiket addig ismertem magamnál, mindig kicsit kijjebb viszem a határjelző bójákat... Vagyis inkább kijjebb rugdalom őket, magam észre sem veszem, csak másnap, mikor itt fáj, ott fáj, amott fáj: a szervezetem jelzi a határsértést és magyarázatot követel... szerencsére a diplomáciai kapcsolataim egyre jobbak a saját testemmel, talán egyszercsak elérem azt az állapotot végre, hogy uniót alakítunk és a testem és én ugyanazt akarjuk. Mondjuk egy Sárvár 24-et jól teljesítve...

Mindegy, a hétvégi határátkelés szerencsére nagyon jól ment, remélem, pozitívan ítélik meg a vízumkérelmemet is, ami a jelenlegi határaimon túlra szól tartósan... Addig viszont kénytelen vagyok elemezgetni azt a pár visszamaradott kis jelentést arról, hogy bizony túl sokáig tartózkodtam az ismeretlen zónában, egészen pontosan 9 óra és 5 másodpercig, az ultrafutók számára fenntartott helyen. A legelső ilyen jelentés épp arról szól, hogy alighanem felfáztam, nem kicsit.

És most megyek pisilni.

Egész helyes kis csapat jött ma össze a Margitszigeten, két kellemes kört futottam, tervezgettünk, kivel ezt, kivel azt... A hétvégi százast, a jövő heti hatórást, a Terep 100-at... Érdekes, a Sárvár most kimaradt. Lehet, hogy jól meguntuk az ettől való félegetést? Tudja fene, mindenesetre a hangulat rég volt ilyen jó, mint ma. Balázs szájharmonikázott, agyaltunk dalszövegeken, persze szigorúan blues stílusban ("amikor a százason a taknyomon csúsztam... Tadaaadadamm... És a frissítőasztal alá beborultam... Tadaaaadadamm..."). Jókat röhögtünk. :)

 Ursiék nem voltak, ők nagyon lelkiismeretesen készülnek a hétvégére. Most jöttem rá, hogy oké, hogy tartok annyira a hétvégi futástól, hogy görcsbe szorult tegnap is a gyomrom, de annyira azért nem, hogy normálisan rápihenjek... Ma futás, holnap talán nem, pénteken még akarok egy tízest. De valószínűleg valamennyit holnap is. OJ doki meg még negyvenet szombatig... Őrült. De egy ami biztos: vasárnap kimegyünk átmozgatni. Mit nekünk egy százas OB? Az edzés az edzés, ez is csak az lesz!

Halihó! De jó újra a mozgolódásban lenni! A két hét kihagyás után igaz, hogyPécsről Harkányba elég nyögősen futkorásztam át, s utána is még pár napig csak kerestem a futómozdulatokat, de azt hiszem, lassan újra teljesen jól érzem magam, mikor futócipőt öltök. Oké, egy hete még masszív izomlázam volt, de az már a múlté... Vagyis azért nem egészen, mert a négy napos hétvégén úgy döntöttem, hogy keresztedzek kicsit, s túrázok, kirándulok, úgyis rég csináltam ilyesmit.

Háááát... no... szóval tényleg rég csináltam ilyesmit, mert akkora izomlázam lett, mintha csak dézsából öntenék, plusz a bokám is azt mondta, hogy leszek szíves megálljt parancsolni fékeveszett mozgolódási vágyamnak, s figyelmeztetésképpen picit bedagadt. Oké, vettem az adást, nyugton vagyok. "csak" futok így hát. :) 

Ma hazafelé morfondíroztam. (Igen, vittem magammal hordozható morfondírt! :D)

---

5 nap múlva lesz a Sárvári 24 órás móka egyik főpróbája, nem mondom, hogy nem csokiztam össze tőle az alsógatyámat: a 100 kilométeres OB egy olyasvalami, amit nem nagyon csináltam eddig még. Persze mindent el kell kezdeni, de konkrétan most attól rettegek, hogy mi lesz, ha még ezt a "pici" távot sem tudom halál nélkül megfutni, mi lesz akkor 24 óra alatt? Mindegy, a lényeg az, hogy csak ezután fogok nevezni Sárvárra, még az is lehet, hogy ha belehalok, de amúgy jól megy, csak nem marad több erőm, akkor Sárváron 12 órázni fogok. Möglássuk.

Persze nem ez a legfontosabb, ez csak nekem fontos, de bármerre nézek mostanában a környezetemben a futók közt, mindenkinek megvan ugyanígy a maga kis álma a közeljövőre.

Van, aki elszántan futogatja a Kinizsi szakaszait és tudom, hogy ugyanígy számolgat, kiveri a víz olykor és összeszorul a gyomra, ha arra gondol: akkor is megcsinálja, életében először - és sikerülnie kell! Más sosem futott egyszerre 10 kilométernél többet, egyetlen egyszer volt versenyen, de most konokul készül a Vivicittára, hogy átlépje a 12 kilométeres álomhatárt, gyűjti a kilométereket és csillog a szeme, mikor újra meg újra azt érzi, hogy bőven a szintidőn belüli tempóval tud futni, holott ez pár hónapja elképzelhetetlen volt neki. Megint más egyre gyorsabb és gyorsabb, számomra egy ideje elképzelhetetlen tempóban fut, de még gyorsulni akar, ki tudja, meddig... és így tovább. Bőszen készülünk marathonjainkra, az Ironman-re (húúúú!), a Spartathlonra (megint húúú!), néha külön, máskor együtt, s ami a szép az egészben, az az, hogy bár mindenkinek megvan a maga álma, valahogyan egy cseppet mégis egy nagy közös álomba olvad bele mind, ha hagyjuk, s így együtt tudunk feszült aggyal és tekintettel figyelni a másikra, vigyázni rá, óvni, biztatni, ha kell, s a végén, ha sikerül, örülni, ha meg nem sikerül valami, akkor vígasztalni. Egymást. Egymással.

No, nem akartam közhelyes lenni, valójában arra gondolok, hogy mindenki erőt tud meríteni a mások küzdelmeiből, eredményeiből, örömeiből... ha akar, persze. Olyan ez, mint egy fájlcserélő, adok is meg kapok is. És a végén azok a fájlok, eredmények lesznek meg nekem, amiket én akarok. És minden jó. Ezért örülök, hogy ennyien vagyunk errefelé, meg a fórumokon itt meg ott meg amott: létrejön egy nagy energia, amiből mindenki profitál.

Uff.

Hihihi, ha már második hete nem is futok, legalább profitálok abból a fránya lábkimenős futásból, ami bucira vágta a bokámat: a sors kegyes, az ég igazságos, nyertem egy pólót. Nohát, most már jó a kedvem is. :)

Jahaaaajj, nagy dilemma van, bizony, nagy... Futni vagy nem futni? Ez itt a kérdés. Mármint a Pécs-Harkányon... Mert ugye a bokámon a gumó még mindig kétszer akkora, viszont betonon lazán tünetmentesen tudok futni, nade hát mégis, a dokinak elkerekedett a szeme, mikor meglátta a lábam. Mindegy, egyelőre vigyázok még, fásli és nemfutás, nameg a kencék és bogyók az orvosságom...

 ...ellenben két és fél hét múlva 100 kilométeres OB, egyhéttel később 6 órás... Sárvári felkészülés van (volna), nem hagyhatok ki két hétnél többet, ha lassan és óvatosan is, de muszáj futni - ha a terepfutások most már bizonyosan  ki is maradnak májusig... Hát nem tudom.

A többiek biztosan megpróbálnak lelőni Pécsett, ha futócipőt látnak rajtam... Hm. De ahogy így elnézem, épp megértem már egy kis akcióhősködésre! ;-)