HTMV 90, 2009

Arra gondoltam, hogy írok egy szép nekrológot szegény néhai tapsifül barátunkról, aki százzal nekiszaladt Szeged határában a lökhárítónak – esély sem volt fékezni már -, de miután nem ismertem a családját és nem nagyon tudok igazán semmit sem szegény páráról, így ez most kimarad. Úgysem történt semmi érdemleges az elindulástól a Szegedre való megérkezésig, hacsak azt nem számoljuk, hogy 19:22-kor, még a Keleti parkolójában egykedvűen bejelentette,: Szegeden valami esik. Társaim csak lestek, hogy ezt most így hogy, nomeg honnan, de sietve megmagyaráztam: Gandiékkal beszéltem, s ők már ott vannak. Lassan mi is elindultunk, öten kucorogva a Mi Autónkban, nem írok az útról – hosszú volt és sötét -, nem írok az aznap estéről sem, mozgalmas volt és beszélgetős, elég legyen annyi, hogy megdobbant a szívem, mikor a pálya mellett balra elterülő ködös, szottyos feketeségre pillantottam odaérkezésünk előtt. No igen. Azok már Szeged fényei voltak, ott leszek legény a gáton, ha nagyon csúszik, akkor mellette. Holnap. Ha nem találnak meg, akkor holnapután is.

Viszonylag eseménytelen éjszaka volt, s mint az ilyenek általában, ez is épp egy kicsivel ért előbb véget, mint az ideális lett volna. Négykézláb másztam ki a szállásadónk konyhájába, ha kicsit kihúzom magam, még a szekrény alá is belátok… Mindezen egy hatalmas kávé segített, így öltözködés és felcihelődés után kiviharzottam a fagyba, hogy már az úton fogyaszam szerény reggelimet.

Manó – és kisebb hadserege – csak délben fognak indulni Makóról ha addigra az égi lepkehálónak sikerül ugyanabba a buszmegállóba összevadászni a had minden tagját. Én a nehezített útvonalon megyek: körbe. Hat és fél hét közt csak öltözködtem, ráérek, úgy döntöttem. 6:35-kor végre nyomtam egyet a telefonom óráján és eltettem a táskámba. Vicces lesz majd a végén, hogy mi derül ki, mennyi ideig bohóckodtam a gáton… Annyi kötöttség volt, hogy dél körül szerettem volna, ha Makón vagyok, mikor Manóék is – de ennél több izgalom nem esett a nap során.

Be kell, hogy valljam, sokkal rövidebbnek tűnt összességében az egész túra, mint két éve a rövidebb, hatvanas etap. Mára már elég hosszút futottam ahhoz, hogy ne rettenjek meg a távtól, ami aggasztott, az inkább az volt, hogy nyár óta nem futottam hosszúkat, s nem tudtam, mit szól majd hozzá egyik-másik alkatrészem. Mindenesetre az elején semmi gond nem volt, kényelmes tempóban haladtam előre, az eseménytelen úton alig-alig zökkentett ki valami. Ami feltűnt, az persze az volt, hogy a két éve látott fehér kutyusoknak se híre, se hamva nem volt, talán megették őket, de én mégis inkább arra gyanakszom, hogy valamelyikük megtanult olvasni, s most elmesélte a többieknek, hogy miket írtam róluk én két éve – és most engem keresnek, hogy igazságtételként seggbeharapjanak. No hiszen: ha megérkeznek, úgyis mindent letagadok!

Node vissza a gátra, ami a várakozásaimnak megfelelően keményrefagyott volt, s a hajnali derengésben plusz hangulatelemként egy centis, ropogós hóval volt borítva, hogy az embernek véletlen se legyen túl rossz kedve. Én pedig ezen haladtam egyre csak előre, s jobb híján az előttem egyre fogyatkozó lábnyomok alapján próbáltam kitalálni, hogy hányan lehetnek még előttem, s vajon kik. Az algyői ház után (na jó, itt azért még volt egy méltóságában és bundájában erősen megkopott fehér kutya) már csak futók voltak előttem, a bakancsmintákat felváltották a hóban a futócipőnyomok, lassanként el tudtam különíteni a nyomokat. Kíváncsi voltam, vajon melyik lehetett azé a fószeré, aki az elején hagyott ott, s mint utóbb kiderült: 8 óra és egy kicsi lett a végső ideje. (Aáááááálllllat.)

A Tisza-hídon megálltam kicsit bambulni a befagyott folyót, csodálatos volt, de aztán menni kellett tovább. Mégsem állhatok ott olvadásig! Kicsit később kisütött a nap is, s elérkezettnek láttam az időt egy jó reggelihez. Kocogva-majszolva közeledtem két, távolban imbolygó alakhoz, akikről hamar kiderült, hogy Vajonmerre és SC. Kicsit beszélgettünk, de miután ezen a ponton elbújt a nap és én nem akartam, hogy ezt a jelenséget váratlan felbukkanásomhoz kössék, inkább tovább mentem. Addigra már biztosan tudtam, hogy Gandi, Ala és Csike, valamint Rushboy és a gyorslábú srác milyen cipőben fut, s ezt a hamar utolért Gandiéknak is elmeséltem. Gondolták szerintem, hogy engem megsütött a nap, pedig az nem is én voltam, hanem a gát, ami később persze jól fel is olvadt, de most még azért havas volt. Pár tízpercet Gandiékkal futottuk. A ponton, a kettes számún keveset időztünk, a harmadik pontra már előbb odaértem, valahogy egy kicsit tempósabb futás esett jól, s eleve arra készültem hogy jórészt magamban leszek.

Lassanként kisütött a nap, s a talaj alattomosan változni kezdett. A hó még ugyancsak ott fehérlett mindenhol, de már lehetett érezni, hogy olvadni kezdett. Hujjujj, mi lesz itt! Mindenesetre a fehérségben azt nagyon is jól láttam, hogy az immár csak kétféle futócipő közül az egyik gazdája egyre rövidebbeket lép és néha meg-megáll. Hohó, újabb feladat: ezt a valakit utolérni! A makói templomtornyot most a pára miatt csak egészen közelről láttam meg, így az sem stresszelt nagyon, ellenben kezdtem érezni, hogy a hosszú kihagyás után a lábaim rohamosan fáradnak. Mindegy, gondoltam, a felénél már jóval túl vagyok, nagy gondom nem lehet (dehogynem, csak ekkor ezt még nem tudtam), menni kell. A napsütésnek örültem, bár az olvadásnak annyira nem... De tenni nem lehetett ellene, így hát kettős érzésekkel futottam be a makói pontra – ahol bizony, ahogy sejtettem, Rushboy caplatott épp kifelé. Nohát, megmondtam, hogy valakinek itt kell lenni előttem! :)

Makón kicsit elidőztem. Ettem, kakaóztam, Manóékkal beszélgettem, az időközben befutó Gandiékkal is váltottam pár szót (Gandi, Csike 60-at futott, Ala 90-et tervezett, de bölcsen nem erőltette tovább sajgó achillesét). Egy szó mint száz: vagy fél órám elment arra, hogy pofáztam. Szokás szerint. És közben fáradt lábaim is megmerevedtek, így aztán kezdtem sejteni, hogy a maradék harmincas közel nem lesz olyan vidám, mint az eddigiek voltak. És tényleg: azon a néhány kilométeren, míg a bitumenen kellett menni, érezni kezdtem, hogy itt-ott megmerevedett mindkét lábam, nehezen visz. Hiába: fél év kihagyás az fél év kihagyás. De én azért mentem, pedig kiderült, hogy hiába bújt el a nap ismét, a gát bizony végérvényesen felolvadt és cuppogóssá vált – ahogy sejtettem. Kocogni kezdtem hát tovább, bár egyre fáradtabban. Mondhatni: rohamosan egyre fáradtabban. Vagy valami ilyesmi. No és az eddigi út sem volt valami ingergazdag, de innentől már tényleg semmi más nem volt, mint bal- és jobbívű ficakok, hullámok és sár, sár minden mennyiségben. Én pedig mentem, valamennyire becsuktam az agyamat és futottam. Mikor éhes lettem, sétáltam, ahhoz már túl fáradt voltam, hogy futva élvezzem az aszalt párizsiszsemlét; a séta alatt pedig magamhoz tértem legalább, hála talán a puszedlinek is, a lényeg az, hogy futni kezdtem párszáz méter séta után.

Kicsit odébb utolértem Rushboy-t. Neki a térde fájt, már jóideje gyalogolt. Én elcsábultam, én is gyalogolni kezdtem, beszélgettünk erről-arról, közben határozottan nem tudtuk, épp hol is vagyunk. Fura, de ismerem ezt az embert régóta, mégsem beszélgettünk még sosem. Hát most bepótoltuk, bár csak addig, míg fázni nem kezdtem – mondtam neki, hogy én inkább futok tovább. Így is tettem – talán ha 15 kilométer volt még hátra.

Az utolsó ponton elvigyorodtam a vendégmarasztaló ágyak láttán – én leülni sem mertem, féltem, hogy akkor ott fogok maradni és nem lesz az a mezei földmunkagép, ami kivontathatna onnan. Akik viszont odafekszenek, hát... no azok bizonyosan elvesztek! Petami jutott eszembe két évvel korábbról. A közben beeső Rushboynak szintén. szóval vicces volt, de nem volt időm nagyon ott várakozni, ideje volt elindulni... És, bár kimerítő beszámolót terveztem írni, most mégiscsak azt kell írnom, hogy továbbra is eseménytelenül telt az idő, ahogy egyre nehezülő lábammal haladtam a cél felé. Találkoztam sok kutyával, kicsit kevesebb gazdival, előbbiektől utóbbiak híján kissé megijedtem néha, de mindezeket leszámítva tényleg nem sokminden történt. A gát egész nap alig mutatott valamit a szép arcából, kicsit ragyás volt, kicsit sáros, de végül csak ráfordultam a szegedi hídra, a túloldalt meg lefordultam, már csak egy íves majdnem-egyenes volt hátra és megérkeztem. Viszonylag könnyen tudtam mozogni, bár a combhajlítóm már sajogtak. Így aztán a lépcsőn lefele slattyogván előkaptam a telefonomat, hogy lenyomjam: 9:37 lett a vége. Jót futottam, de ez most sok volt, úgy érzem. Nem kicsit: nagyon. Persze mindez nem fogott vissza abban, hogy miután húsz percig áztattam magam a zuhany forró vize alatt, ittam egy jó kávét és bevacsoráltam gulyással, vissza ne induljak immáron civilben a többiek elé, akik a közben besötétedett gáton csúszkáltak Szeged felé órák óta. A Tescoban még felhívtam Manót, hogy sorolják, mit kérnek, majd mikor a rendelésen túl voltunk, megindultam a Híd felé, táskámban sok sörrel. Megérdemelték.