Bizony, péntek este 11 óra van, főzök, rotyog a fokhagymás oldalas... ezt ma még megcsinálom, hogy ne a hétvégén kelljen. A hétvége ugyanis más a pihenésé... Kicsit narcisztikusnak tűnik ugyan, de közben elolvastam a saját tavalyi beszámolómat az Ultrabalatonról, mintegy erőnyerésként, vagy hogy tudjam, mire vállalkozok egy hét múlva. Nem is tudom.

Ha minden úgy ment volna Sárváron, ahogy a hasmenéses affér előtt terveztem, most nem izgulnék. De mivel nem jött minden úgy össze, ahogy akartam, így igenis nyugtalan vagyok. Hiszen soha életemben nem futottam még 212 kilométert egyben, csak akartam. És hét nap múlva megpróbálom, s tudom, hogy sikerülni fog. Álmomban már azt is tudtam, hogy hogyan sikerül majd... Igen, többször álmodtam már róla, s bizony nem voltak rémálmok azok az álmok. Elindulok, zombimód menetelek, kényszerítem magamat, hogy ne foglalkozzak semmivel, csak legyek én magam a Ritmus, vegyem fel a lépteim ütemét az agyammal és fásuljak bele a monoton kopogásba, amit minden méteren ott hagyok a környezetemnek. Koncentráljak csak az ütemre, mozgásom mindig legyen szimmetrikus és szabályos, érezzem, hogy haladok, érezzem, hogy minden porcikám tudja a dolgát és tervszerűen, pontosan végzi a mozdulatot... Érezzem, hogy  amit teszek, az maga a Futás, hogy amit teszek, az én vagyok, s a Futás is én vagyok.  Nincs semmi és senki, aki megzavarhat, egy célom van: körbeérni a Balatonon.

24 órán belül.

Meg tudom csinálni, effelől semmi kétségem nincsen. Ha valaki megakadályozhatja, az csak én vagyok. A türelmetlenségem. A hülyeségem. ezt kell legyőznöm, s sikerülni fog.  Hosszú tíz-húsz perceket futok fejben, elképzelem a különböző szakaszokat, odaképzelem magam minden körülmnények közt a pályára, magamban előre végigélem az egészet... És... álmaimban és álmodozásaim során a végén... a barátaimra mosolyogva... beérek a célba.

BEÉREK A CÉLBA!