Megpróbálkozom a szinte lehetetlennel: olvasható terjedelemben rittyentek egy beszámolót az Ultrabalatonról, bár a két napnak egy jó része nem annyira megfogalmazható és leírható, inkább csak érzések szintjén maradt bennem. Kicsit furcsán hangozhat, de a legkevésbé most az fontos nekem, hogy futottam, mert azt amúgy is szoktam, vagy a fene sem tudja, mindenesetre a futáson kívül annyi minden benne volt ebben a hétvégében, hogy nagyon félek tőle, hogy a beszámolóm semmit nem fog tükrözni abból, amit ez a verseny jelentett most nekem, pláne, hogy nem is versenyeztem, mert nem volt kivel.

Pénteken a becsekkolás, orvosi vizsgálat és miegyéb után kétféleképp próbáltunk felkészülni a másnapi Nagy Versenyre, először a Csak Lazán és a Duzzogi csapattal fél órát autókáztunk és szaladgáltunk a versenyközponttól, míg kiderült, hogy tulajdonképp vissza kell menni a versenyközpontba, mert ott a szállásunk. Ezután Littleyu-val és Steve-vel körbefutottuk még este a Belső tavat, így azt hiszem, mindent megtettünk annak érdekében, hogy megszokjuk, milyen is lehet valahonnan ugyanoda elfutni. Már csak rá kellett pihenni a másnapi versenyre, ahol is Tihanyból Tihanyba kellett futni. Én hihetetlenül alulszerveztem a dolgaimat (szállás, regeli, satöbbi), de biztonságot jelentett Nicol és a többiek közelsége, láttam, hogy bármit elszúrnék, segítenek. Így nem is aggódtam nagyon.

Tulajdonképpen nem is volt min aggódnom, hiszen kvázi versenyen kívül kellett teljesítenem a 212 kilométert, hiszen az egyéniek egyben futották, én ugye két részletben, a váltók pedig minimum két fősek voltak, vagyis esélyem sem nagyon volt, hogy egyedül felvegyem a versenyt bárkivel is - így aztán nyugodtan készülhettem egy nagyon hosszú laza futásra.

1. nap

Rajt

Nem akarom nagyon túlragozni, a lényeg, hogy 10-kor elindultunk, s innentől fogva semmi egyéb dolgom nem volt, csak futni kellett. Picit talán gyorsan indultam, 5:30 alatt is voltam néha, de utólag nem bánom, mert nem fáradtam el nagyon, pusztán a lábam gyengélkedett, szóval ha lassabban indulok, akkor is ugyanúgy értem volna be a célba, csak később.

Littleyu és Tkria biciklivel kísértek, vigyáztak rám és figyelték, mire lehet szükségem, s azt hiszem, elmondhatom, hogy a lehető legtöbbet megtették azért, hogy ne szenvedjek semmiben hiányt. Judit kapta a nehezebb terepet, ami sokszor ki is fogott rajta, s így az első napon bizony volt olyan szakasz, hogy jó óráig nem is láttam, de amint lehetett, utolért, nyújtotta az ételt, italt, segítette minden lépésemet, olyannyira, hogy néha sikerült bemutatnia néhány felezővonalon-menős-autós-ijesztgetős számot is. Szegényt nagyon sajnáltam, amikor az erdőben kellett a felmálházott bringával csörtetnie árkon és bokron keresztül, de megoldotta ezt is és pár perc múlva már ott vigyorgott mellettem és kérdezgette, kérek-e szendvicset, csokit, bármit. Szinte percenként figyelmeztetett, mint Steve autójában a GPS-es női hang, "Andrea", hogy "túl gyorsan mész, túl gyorsan mész..." De persze lehetett is nekem beszélni!

Mivel relatív gyors iramban kezdtem, néhány váltócsapat közelében voltam az első nap szinte végig, a Jómenők és a Bébielefántok csapattagával kellemesen faltuk a kilométereket, időlegesen akkor hagytam ott őket, amikor kezdtem érezni, hogy fáradok testben és lélekben (holtpont, holtpont!!) és így a lejtőket lazításképpen tempósan futottam; szem elől tévesztettük egymást.  Judit adta a szendvicset és mindent, amit csak kívántam, s közeledvén a második váltóponthoz előrement, hogy a cuccomat átpakolja Kriszta szekerére. Egyedül a kulacsom és a telefonom maradt nálam az övemben, úgy közeledtem a váltóponthoz, ahol a megbeszéltek szerint Krisztánál egy nagy darab pizza várta, hogy a nap végéig elfogyasszam.

Átadás-átvétel

Krisztára szakadt a két nap során a nehezebb meló: míg Juditnak általában a tereppel és a szintekkel kellett küzdenie egy aránylag még pihent futó mellet, addig Kriszta már egy fáradt embert kellett, hogy istápoljon, de hősiesen küzdött a hisztimmel, s gyakorlatilag hajcsárt játszott, mert egyéb esetben nem voltam hajlandó futni vagy épp enni. A gyomrom szerencsére jól működött, de ahogy fáradtam, már nem volt kedvem enni, inkább csak ittam volna, de Kriszta ezt nem mindig hagyta, morcosan szólt rám, mikor evés nélkül akartam tovább indulni a pontokról, s hihetetlen odafigyeléssel még olyanokra is figyelmeztetett, hogy túl feszesen tartom magam, vagy épp a derekam már merev egy ideje, legyek szíves kezdeni vele valamit.  Ő mondta azt is, hogy a vádlim már alig hasonlít arra, amit a futás kezdetén hordtam a lábszáramon, így alakult tehát, hogy gyorsan hívtam Nyuszit, akivel  pár perce, 60 kilométer környékén találkoztunk, mikor ott szurkoltak nekünk és az utánunk jövőknek. Nyuszi pedig mint a tapsifülű sárga angyal, jött is az épp arra motorozó Ispivel robogón utánam, s meggyúrta a lábamat - még szerencse, hogy mindenki a közelben volt, Kriszta, Nyuszi, Ispi...

Farkasék mellett picit korábban futottunk el, egy ideig még egymás közelében voltunk, akkor például, mikor görcsölni éreztem az izmaimat, s a nagy puszta közepén kétségbeesetten nyújtogattam mindenemet - no ekkor Ursi jött a segítségemre: látva tornamutatványaimat utánam tekert és adott magnéziumot. Elsőre el sem hittem, de úgy tűnik, ő is beletartozik a segítők elitcsapatába és azt is tudja, amit a futók magukról nem... Kriszta elpakolt pár szem magnéziumos tablettát és mentünk tovább. A Bébielefántok lehagytak egy váltóponttal később,  a Jómenők is egy idő után, s bizony én elkezdtem fáradni, talán a második, most igazán nagy holtpontomat kezdtem érezni Keszthelynél, alig-alig tudtam kivánszorogni belőle, szerintem Krisztának az agyára mentem. A lábam ment volna, én nem annyira akartam... Nem nagyon sétafikáltam, csak csüggedni kezdtem, olyanokra kellett figyelmeztetni, hogy vizezzem a sapkámat, ne igyak annyit, egyek többet, tartsam magam egyenesen, mert begörcsöl megint a vállam... Én meg hisztiztem. Nem akarok enni, nem megy a futás... Kriszta szigora mindenesetre mindig helyre tett, néha égett is a pofámon a bőr, mikor rám pirított. Annyi bizonyos, hogy innentől már csak hatosokban mentem előre, ennyi volt bennem és kész.

Balatonmáriafürdőtől aztán...

No, kimásztunk a gödörből, a máriafürdői pontig már gyorsulgatni is kezdtem, bár ezért is mindig kaptam a fejemre, persze joggal, s lassan számolgatni kezdtük, mennyi van még hátra a 111,8 kilométerből. Időközben megtudtuk, hogy OJ dokinak problémái akadtak és befejezte a verseny idő előtt, ezt sajnáltam, nem volt jó hír, viszont Judit közben behajózott Boglárra és a minimaratonon szenzációsat futott. Ez már jó hír volt! Tulajdonképpen ismét csak a testem volt fáradt, az viszont egyre inkább, a lelkem pedig örült, mikor beértünk végre az utolsó váltópontra, ahol is hirtelen elhúzott mellettünk Kouros, mögötte nem sokkal pedig Bogár János... Csak tátottam a szájamat. Vinca itt váltotta le Yoyookát a Fut a gömb csapatból, vagyis ez a csapat is utolért végre, s Vincus felajánlotta, hogy fut velem, de én már nem tudtam tartani a tempóját. Mentünk hát tovább a saját tempónkban, s monotonul fogytak a kilométerek innentől, mi pedig áttértünk a frissítőtől frissítőig való futásra. Időközben utolértül Lótifutit, aki szegény begörcsölt és nem tudott futni, őt ott hagytuk végül, mert nem tudtunk segíteni neki - szerencsére beért ő is este. Végigéltünk egy csodálatos naplementét a parton, s hihetetlen, de igaz: az egyik frissítőpontnál egy fiatal lány megkérdezte, hogy mi vagyunk-e az ultramaratonisták, s mikor megtudta, hogy igen, én most körbefutom épp a Balatont, olyan csodálattal vegyes tisztelet csillogott a szemében, hogy nagyon büszke lettem magamra.

Ha jól emlékszem, Fonyód volt az utolsó frissítőpont, s azt sem tudom biztosan, hogy itt-e vagy még a váltóponton találkoztam Gabesszal, aki meglepődött, hogy már ott vagyok és örült nekem, mindenesetre ez a kis közjáték is nagyon boldoggá tett a vége felé. Fonyódon egy picit időznöm kellett, mert bár Krisztával megbeszéltük, hogy nem sokat eszem már és nem is kell sokat innom, a lábam makacskodni kezdett. Mindenesetre valahogy csakcsak elindultunk és sötétedés után végül elértünk Boglárra, ahol Judit elénk jött ujjongva, hogy onnantól ketten kísérjenek be egészen a célba. Elsőre fel sem fogtam, hogy bent vagyok, sírhatnékom volt, fájt a lábam, zavart voltam teljesen és hulla minden szempontból. Álmomban sem gondoltam volna, hogy akik bent vannak, többek közt engem is vártak, hogy megkérdezzék őszintén érdeklődve, hogy hagy vagyok, mit szeretnék. Tudom, hogy én vagyok a hülye, de még mindig nem szoktam meg ezt. Panferik, Steve, Elek, Bocsi, Zsóka, Nicol és a többiek mind ott legyeskedtek körülöttem, míg Nyuszi az arany kezeivel a lábamat gyúrta, s én nem tudtam megszólalni sem egyrészt a fáradtságtól, másrészt a meghatottságtól.

Kicsit elhagytam magam, az az igazság, nem volt erőm enni sem, nem tudtam lenyelni a kedvenc kajámat, a sülkrumplit, amit valaki, nem emlékszem, kicsoda a kezembe nyomott, csak ittam, ittam, s határtalanul örültem a halászlének, amit Bocsi hozott nekem.  Igazából az volt az egyetlen dolog, amit a vízen kívül le tudtam nyelni, bár a szálláson még magamba erőszakoltam egy kis tésztát. Lassan beért mindenki, aki még mögöttem volt, s elindultunk ki-ki a maga szállása felé... Pogreg is pátyolgatott a beérkezésem után, hozta a vizeket és türelmesen várta, hogy olyan állapotba kerüljek, hogy el tudok vele menni a szállásra; neki is és mindenkinek nagyon köszönöm, hogy akkor és ott elviselt.

Végül elbúcsúztunk, tényleg mindenki hazaindult, Krisztától is búcsút vettem, ő is eltekert lassan, a szálláson megpróbáltam magam rendbe szedni, volt egy pici kidörzsölésem, de nem volt vészes, zuhany és evés után bekentem magam Neogranormonnal és Fastum géllel, aztán sokáig hasztalan próbáltam elaludni, de végül sikerült: felpolcolt lábakkal kemény 3,5 órát szunyáltam mozdulatlanul.

2. nap

Zombi vagyok, cillagom!

Reggel meglepve tapasztaltam, hogy mozog a lábam, noha éjjel már lemondtam róla.  Felkeltem és jártam, de a rövid éjszaka kevés volt arra, hogy a lelkierőmet is összekaparjam. Nem akartam futni és kész - szerencsére számítottam erre az érzésre, így nem lepett meg az sem, hogy enni sem akarok, semmit nem akarok. Nagy nehezen magamba gömöszöltem két csokis croissant-t egy fél liter gyümölcslével (előző nap gazdagon megparadicsomozott szalámis-sajtos szendvicset ettem, ami egy bokortúra keretében hamar távozott is, így hát visszatértem ehhez a kevésbé ingergazdag, de legalább bevált menühöz), valahogy összekaptuk magunkat Judittal, bepakoltuk a kaját és az innivalót, s kicaplattunk a rajthoz, ő bringával, én Bocsiékkal, akik értem jöttek. A rajtnál tudtuk meg, hogy időközben pont beért a két győztes, akik voltaképp egy son-stop fogócskát játszottak 18,5 órán keresztül, s a jobbik győzött mindösszesen vagy 250 méterrel a másik előtt, vagyis a sorrend Bogár János, utána Yiannis Kouros... a többiek még futottak. A mezőny örült a magyar sikernek, tulajdonképp én is, de haza akartam jönni, aludni akartam, röviden: borzalmas lelki állapotban voltam.

A rajt rendben ment, csodálkoztam, hogy minden nehézség nélkül tudok futni, csak szegény Judit volt az, aki megtapasztalta, amit előző nap nem: egy csüggedt, fáradt futót kellett kísérnie, aki eleve egy holtponttal kezdett... Enni sem akartam, futni sem, beszélgetni sem... Éppen csak annyira voltam észnél, hogy megparancsoljam magamnak, hogy minden pontnál egyek bőségesen, hát küzdöttem is rendesen a kekszekkel! Judit is percenként kérdezte, eszek-e, iszok-e, nem hagyott békén, s becsületére legyen mondva, végül ennem kellett, ha akartam, ha nem. Pedig a gyomrom továbbra is jól szuperált, csak szimplán depressziós lettem, s ennyi. Egy óránál is több kellett ahhoz, hogy kimásszak ebből a gödörből, s addig morogtam, Juditot lehordtam egyszer, alaptalanul vagdalkoztam, elviselhetetlen voltam, de őszintén. Judit viszont magasról tett a hülye fejemre, neki egy dolga volt: segíteni engem. És ezt jó tette, hiába voltam mufurc... De aztán magamhoz tértem végre, lassan megtetszett az is, hogy Ursit mindig utolértem, hogy aztán a pontokon megint otthagyjon, Nórikával is jót futottam nem sokkal Vinca mögött, míg le nem váltotta Fruzsi, Vincát pedig Nyuszi, hogy aztán végül voltaképp vele fussak egy kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított maratont, ugyanis szegénynek nem volt jó a gyomra, mindig problémái adódtak, ki-kiállt, hogy aztán utolérjen.

Judit bőségesen ellátott enni-innivalóval és szorgalmazta, hogy most már mondjam meg, mit szerezzen be Kriszta, mire találkozunk, mert pizzát nem tudott keríteni, mire nagy nehezen a párizsis kenyér mellett döntöttem, amit később nem bántam meg, egész jókat zabáltam a későbbiekben. Hármasban futottunk tovább tehát az első váltóponttól, Nyuszi, Judit és én - Ursinak problémái adódtak és gyalogolnia kellett, míg a második ponton Farkas le nem váltotta, kerülgettük egy kicsit egymást a Jászkarik csapatával, de utóbb ők otthagytak minket. Utolértük Fazekas Janit egy frissítőnél (ekkor még, úgy emlékszem, Urs is a közelben volt), neki is gondja volt, de vidáman viselte, csakhát el kellett jutnia a váltópontig neki is... Ezután maradtunk hárman, s ez így is maradt egészen Keneséig, ahol Nyuszit leváltotta Yoyoo - ja, s közben Juditból aligán újra Kriszta lett.

Aligától a célig

Aligán mondtam Krisztának, hogy testi és lelki állapotom messze alulmúlja a tegnapit, szóval ne legyen olyan szigorú, de ő erre csak azt mondta, hogy látja énrajtam azt, induljak és fussak. Erről ennyit, gondoltam, s elbúcsúztam a pontőr SK-tól. :)

Farkas, aki Ursit váltotta, itt futott el mellettem, Gandi, aki Fazekas Jani helyett ugrott be, már korábban lehagyott, egészen pontosan ott, ahol Kalotai Levi a kezembe nyomott egy jégkrémet, hogy nesze, ezt egyed. Meg persze Andiéba. Nyuszival jólesően szopogattuk futás közben a jégkrémet, az aligai nagy emelkedőn pedig szépen odaadtuk a papírját Ursnak és Janinak, akik immár együtt, autóval követték váltótársaikat, lévén mindkét ember már sérült volt. Nos, és így jutottunk el Aligára, ahol Judit átadott Krisztának, aki mindenek előtt megetetett párizsival és elzavart futni.

Nagyjából Nyuszi mellett voltam végig immár, s az utolsó pár kilométert meg is húztuk együtt Keneséisg, bár én már nagyon, de nagyon merevnek éreztem mindenemet. El is döntöttem, hogy Kenesén leszakadok a Gömb csapatáról és felfekszem a masszőrasztalra, mert különben nem tudok továbbmenni... Nicol és Bocsi, meg a többiek ott is kitettek magukért, egyszercsak gőzölgő húsleves várt a vendéglőben, amit ugyan nem ettem meg, de Nyuszi befejezte helyettem, s engem csodamód feldobott, de persze előbb a kínok kínját kellett kiállnom, hiszen a masszőr szétcincálta a lábamat, de úgy, hogy nyüszítettem, haraptam a műanyag ételhordó tetejét, amiben a párizsis zsömlék voltak. (Persze, mert Kriszta szépen elém rakta, hogy enni kell...) Innen hívtam fel Manót, hogy helyzetjelentést adjak, de annyira fájtam, hogy inkább elbúcsúztam és letettem a telefont.

Keneséről tehát már utolsó "csapat"-ként indultam tovább, de nagyon nehezen ment a futás, jött, nagyon jött a holtpont, emellett pedig először azt éreztem, hogy a frissen gyúrt lábam mégsem lett jobb, utána pedig azt vettem észre, hogy a jobb bokám hasonlóképp kezd rendetlenkedni, mint Sárváron. Egyelőre kivártam, mert úgy éreztem, ez még működik, de rohamosan rosszabbodott. Pár kilométerrel arrébb már nagyon fájt minden lépésnél, de akkorra már tudtam, hogy ez nem ugyanaz a fájdalom, mint ami miatt Sárváron már menni sem tudtam, hanem egy másik fajta, ami ugyan fáj, de ha lassan és lágyan (Lágyan, hahaha, beton izmaim voltak már!), szóval valamennyire puhán próbálok lépni, akkor nem fáj.  Sejtem, hogy a Kenese előtti rohangálás tett be a bokámnak végképp... Kriszta mindebből csak annyit láthatott, hogy belassultam, de nagyon, már hetesekben futottam, amit ugyan innentől a célig tartottam, de a kedvemet a fájdalom nagyon elvette és 30 kilométerrel a vége előtt újra behisztiztem, 100 méterenként megálltam mindenféle alibivel, szegény Kriszta már nem győzött rám szólni, mint anya a hülye gyerekére...

No most bevallom: itt gondoltam arra, hogy vége, feladom, nem csinálom végig. Később Kriszta is mondta, hogy azt gondolta, hogy ezt már így nem kéne erőltetni, de ugyanazon ok miatt nem beszéltünk erről, vagyis: 180 kilométer után ITT és ÍGY ciki volna feladni. Ez járt az eszemben, miközben bele-belegyalogoltam, s miután célba érni nagyon akartam, csak futni nem, agyaltam azon, hogy mit kéne csinálnom... És akkor jött a mentő ötlet: KÁVÉ!!! Alsóőrsön Gátiék voltak a frissítőpontnál, akikkel, míg elmarháskodtunk, már amennyire tőlem tellett, Kriszta szerzett egy dupla kávét, felöntöték vízzel, így lett belőle 3 deci langyos moslék, amit lenyomtam egyben, utána még egy magnézium pezsgőtablettát - s csodák csodája: 20 perc múlva magamhoz tértem, már viccet is meséltem és hülytettem a potőrlányokat. Szóval a gödörből sikeresen kimásztunk. :)

Innen szinte megállás nélkül hetes körüli tempóval szaggattunk, na jó, néha egy-egy rövid megálló volt, például Füred előtt a pataknál, amihez lementem mosakodni, de olyan is volt, hogy észre sem vettem és belegyalogoltam, bár ezeket 2 lépés után gyorsan futássá visszaváltoztattam... Tihanyig még Gátiékkal találkoztunk, akik "csak úgy" egy sarkon ott voltak, utána Biat is ott termett egy ponton, s lassan integetni kezdtünk a félszigetnek. Füredről kifele még jól ránk dudált egy nyanya a terepjáróból a bicikliúton (!) azzal, hogy ez főút, fussak jobban, de felidegesíteni már nem tudott, hiszen közeledett a cél, ami Krisztát is és engem is motivált, de nagyon. Picit talán gyorsítottunk is, főleg az utolsó pont után, ahol Végh Atti várt...

A félszigetre kanyarodva már viccelődtünk, mikor is tapsikolás fogadott a szabadstrandról; csak sejtem, hogy egy csapat lehetett, akik már beértek, mindenesetre egy perc múlva dörgő hang szólalt meg mögülem: "JÓ A TEMPÓ"... Hát Adi futott velem fürdőgatyában és mezítláb. Nagyon megörültem neki, Kriszta is, aki egyszercsak rásózta a bringáját, s innentől Adi tekert, Kriszta futott melletem, hihetetlenül jóleső érzés volt! Eltelt egy perc, s egyszercsak egy újabb sárgapólós közeledett: OJ doki rohant felém vigyorogva, én nem is tudtam mit szólni szinte, csak mondtam neki, hogy mennyire örülök... No és így futottunk fel a félsziget tetejére, ott Ispi rikkantotta, hogy hajrá, s mi befordultunk a célegyenesbe, három sárgapólós, a bemondó bemondta a nevemet, szinte mindenki ott volt és hatalmas éljenzés közepette berohantam a célba, mit sem törődve avval, hogy éppencsak beértem nyolcig és utolsó lettem, mert egyáltalán nem ezért futottam és most pláne nem érdekelt semmi, mert olyant tapasztaltam, mint még sosem, minden barátom odajött és gratulált, én, aki nem szoktam, most mindenkit megöleltem, aki csak ott volt és semmi más nem létezett csak az a hosszúra nyúlt pillanat, az öröm pillanata. Judit a nyakamba ugrott, papucsban rohant le az épülettől, jól megpusziltuk egymást, én pedig mindenkinek megpróbáltam megköszönni mindent, de nem ment, mert majdnem elbőgtem magamat. Kriszta meg odébb állt a bicajával mosolyogva, odamentem, őt is megölelgettem; hihetetlen jó volt az a pár perc, bár úgy érzem, nem tudtam és nem is tudom mindenkinek méltó módon megköszönni, amit tettek értem, hogy teljesíthessem, amit kitűztem magam elé célul. Mert ezt a versenyt nem egyedül teljesítettem, egyedül nem ment volna, hanem mindenki segítségével. Fellengzősen hangzik tán, de akkor is így gondolom:  Fórumosok szeretete segített minden méteren, s ez minden frissítőnél, ételnél, italnál többet ért. Alig vártam, hogy azokkal is beszélhessek, akik a befutásomkor nem voltak ott, s nagyon örültem mindenki eredményének.

Köszönöm nektek, barátaim, hogy életem legnagyobb futását végig tudtam csinálni Veletek!