Elöljáróban csak annyit, hogy ez bizony nem a beszámoló az Ultrabalaton versenyrôl, mert jelen pillanatban gyakorlatilag testileg és lelkileg csak egy nagy ürességet érzek, nagyon fáradt vagyok és éhes, noha nem esik jól semmilyen kaja, leginkább csak aludnék. Nem esik jól a menés, a lábaim ugyan nem fájnak annyira, csak amennyire kell nekik, de valahogy erôtlennek érzem magam és kedvetlennek. Tuti, hogy egy hatalmas alvás segíteni fog, ebben biztos vagyok, csak most lebegek valahol pár méterre a Föld fölött valami tejfehér masszában, s bámulok ki a fejembôl. 

Node tényleg nem akarok nyirmogni, elvégre sikerült, amit akartam, s egyáltalán nincs rossz kedvem sem, s okom sincs a rosszkedvre.  Igazából lehet, hogy csak túl nagy a kontraszt a hétvégi események hangulata és a szürke hétfô közt, mert ugye mit csinálok most: ülök a munkahelyemen... És mi volt tegnap: megállapíthattam, hogy 212 kilométer lefutása után a sárga póló fokozottan vonzza a barátokat. És amikor ott voltak, olyan örömöt éreztem, mint eddig szinte soha, bár elfáradtam tegnap a végére, egyre nagyobb izgalomba jöttem, mert tudtam, hogy közeledek hozzájuk, várnak engem, aggódnak értem. S amikor befordultam a célegyenesbe, mindenki ott volt, örültek nekem, s én viszont örültem, pedig a tökutolsó befutó voltam a szintidôn belül. Majdnem elbôgtem magam, Nyuszikához kellett odabújnom, mert majdnem eltörött a mécses.

Hát ez van. Nem mondhatnám, hogy a futás minden percét élveztem, sôt! Ellenben minden percben volt valaki vagy valami, akinek, aminek örülhettem, minden percben volt mellettem egy társ, mégha néha csak a gondolataimban. Azt hittem, egyedül lefutom a Balaton-kört, de azt hiszem, sosem tudom meg, hogy egyedül tényleg sikerülne-e, mert nem hagyják, mindig velem vannak néhányan.

És ide bizony dukál egy szmájli.  

:) 

Nos, közben eldöntöttem, hogy egy hétig legalább nem akarok ultrát futni... ;-)Egy hetem van tehát, hogy kitaláljam, hogy köszönöm meg mindenkinek, amivel segített tegnap-tegnapelôtt, kiemelve Krisztát és Juditot, akik egymást váltva végig a tó körül lesték minden kívánságomat, sokszor kitalálva azt is, amire én nem is gondoltam. Ha ôk nincsenek, valahol Kenese környékén lebegne egy galopp alakú vizihulla, s mert ritkán fúj a szél Kenese felôl Tihany felé, valószínûleg sosem érne be a célba. Ahogy ezt leírtam, megjött a kedvem a beszámolóíráshoz... el is kezdem.

Szerintem hosszú lesz.