Volt régebben az alvósbaba, ami annyit tudott, hogy ha lefektetted, becsukta a szemét. Némelyik ilyenkor fel is sírt... nos, én a hétvégén a Lowe Alpin maratonon néhány percig majdnem megvalósítottam a biomechanikus járóbaba modelljét, ami kis futás hatására epét hány és spontán megműti a saját vakbelét . No nem kell megijedni, csak rosszul számoltam ki a hozzávalókat az általam megálmodott csoda-frissítő italhoz, ami nem állt egyébből, mint azokból az anyagokból, amik Sárváron jól estek és jót tettek. De ahogyan a háromfogásos ebéd is gusztustalan bablevesestül, sülthúsostul és meggyes pitéstül összeturmixolva és egy zacskó aljáról kiszopogatva, úgy az ananászleves-magnéziumos pezsgőtabletta vízzel és rohadt sok sóval szintén gyomorforgató volt, de legalább annyira mint a janicsárok ellen küzdő magyar parasztok vasvellája. No nem folytatom, milyen lett a lötty, mert az tizennyolcas karikás lenne innentől. Arra mindenesetre nagyon elég volt, hogy az első szakaszban ne köpjek komplett kínai steppelt vattakabátokat... :)

Hogy milyet futottam, azt jól elmondja talán az, hogy a végéig nem tudtam eldönteni, hogy laza edzést akarok futni vagy tolni neki erősen. Így aztán végig a két véglet között sasszézott a kedvem is meg a sebességem is. De sebaj, jól sikerült, kicsit jobban elfáradtam, mint szerettem volna, de ezen hamar túltettem magam - persze, hiszen a Margita óta nem futottam hegyen, s valamiért úgy hittem, hogy most is ugyanúgy megy, mint akkor, pedig dehogyis. Nomeg aztán az első fél óra sem ment jól, mert vagy éhes voltam, vagy álmos, de valami mindig előjött, s én meg lilákat láttam minden egyes kanyarnál, alig tudtam eldönteni, melyik lábamat rakjam melyik elé, valahogy soknak találtam az alsó végtagokat, mindegyikre figyelni kellett, nehogy szétszaladjanak, ehh, macerás ez a futás!

A melegedő levegő csak a vége felé tudott ránk támadni, az erdőben majdnem végig igen kellemes klíma volt, s hála ennek, meg a - szerintem - teljesen kielégítő frissítésnek, nagyon komfortosan éreztem magamat végig, leszámítva persze a butykosomban habosodó sós ananászlevet, amit hősiesen ittam, mert nehogymár kudarcot valljak! Mindeközben egy irdatlan nagy kört kellett futnunk, kétszer is érintve a szép Ilonka forrást, ahol is egy szépet, de legalább egy Ilonkát vártam, de be kellett, hogy érjem mindig csak SK-val, aki azonban legalább se nem szép Ilonka, se nem forrás - de volt nála kaja, így elnéztem neki azt az apró fogyatékosságát, hogy egyessel kezdődik a személyi száma. Szóval megbocsátottam neki, cserébe a csokijáért. (Hívjatok csak Hakapeszinek eztán!) Persze kaja mindenhol volt, én pedig ezen felbátorodván úgy döntöttem, hogy eme szép nyári délelőttön végigzabálom a futást, banán, nápolyi, ropi, alma, egy-egy kamikázebogár a levegőből, minden jött, minden bekerült a gyomromba, s mivel a kulacsomban levő csodalevet csak moderáltan mertem inni, a pontokon alaposan teliittam magam vízzel is, vagy ami volt, azzal. Utána persze úgy tudtam csak futni, mint egy elszabadult mosógép, néha még a likas zoknikat is éreztem a hasamban, amint belegabalyodnak egy-egy gyönyörű, sárga technikai futófelsőbe az öblítővíz melegében. Rettegve vártam a centrifugázást, de az szerencsére elmaradt.

No így eshetett, hogy az utolsó hajrában, mikor kitaláltam, hogy akkor előzzük meg "ezt a pár embert itten előttem", s futni kezdtem mint állat (sokféle állat van, most nézzünk csak egy kisebbet, lassabbat), a sok kaja végül fel akart jönni, hogy megnézze, milyen is ez a Lowe Alpin maraton, valamint ki ez a barom, akinek épp délben jut eszébe gyorsulni. Alig tudtam csendre inteni a belsőmet... És persze így nem is előztem meg senkit, talán csak egy kósza biciklistát, aki szomjas már nem lévén, a kocsmából hazafelé megpróbált egy lábbal tekerni, miközben másik talpát nem merte elvenni a földről, mert állandó harcban állt a gravitáció istenével, s erősen vesztésre állt. No persze amúgy sem tudtam volna előzni, hiszen én már elfáradtam, a többiek meg egyre gyorsultak, s különben is, egy részük jól elkavart és most spuriztak erősen, hátha mégis jó helyezésük lesz. És lett.

Persze elkavarás nélkül én sem szoktam futni, mentünk is Gáborral meg Gusztival szépen a kitaposott ösvényen, a többiek meg utánunk, mígnem valamelyikünk kiszúrta a jelzések teljes hiányát, s fordulhattunk vissza. Persze csak 2-3 perc volt talán az egész, de mégiscsak elég volt mindez arra, hogy egy nagyobb csapat utolérjen és le is előzzön minket, ami nem volt nagyon érdekes, csak a frissítőpontnál ők ittak előbb, mi pedig jobb híján tüntetőleg lihegtünk. Gábor fején Urs sárga kendője volt, s mikor másodszorra, majd harmadszorra is határozottan elindult a rossz irányba (mármint nem a kendő, hanem Gábor), én meg utána, kénytelenek voltunk ráfogni az egészet Ursira, hogy megnyugodjunk. Hát persze, mi nem lehettünk hibásak! :)

No, szóval a futásnak immáron lassan vége volt, feljebb épp ott tartottam, hogy a befutón majdnem kisróka vadászatot tartottam, de idejében visszazavartam a ravaszdit (kellett nekem egy liter vizet meginni az utolsó ponton, aztán hajrázni!), a többiektől leszakadtam picit, Bontovics Timit is magam előtt láttam, nemrég hagyott ott végleg, mikor szerencsétlenkedtünk egy talán rosszul megjelölt kereszteződésnél. Az aszfalt csak azért nem porzott a lábam alatt, mert már olvadt, néhol szublimált, én pedig békamód a nyelvemmel próbáltam elkapdosni minden kósza oxigénmolekulát, ami felém röppent vesztére. A hátam mögött senki sem volt, pedig pár perce még Zolóék trappoltak a sarkamban, így hát a befutó legvégét megpróbáltam szépen futni, hogy mindenki lássa, milyen stramm gyerek vagyok, lazán, de gyorsan, mosolyogva és méltóságteljesen érek célba… Talán sikerült is volna, ha nem akarok egy ismeretlen erő által megzavarva hirtelenjében bekanyarodni a suli helyett a szomszédba, persze a csukott kapun át... elnéztem, na.

Szerencsére időben korrigáltam, így a népes nézősereg csak annyit látott a hősies és méltóságteljes befutómból, hogy jön egy fickó ronggyá izzadt ruhával, lila fejjel, zavart tekintettel, egyszercsak öszeakad a lába, majdnem leesik a bitumenes útról, vigyorog, azt mondja, hogy "hö!" - majd egy Picassó által oly sokszor leírt csodaszép kacskaringóval beiszkol a suli udvarára. Ennyit a Hős Gyalog Befutójáról. És arról, hogy minden jó, ha a vége jó. :)

No, végül is a saját órám szerint 4:09:49 lett az eredményem, Gábor valami négy perccel előttem ért be, mert az utolsó szakaszon azért kijött az, hogy az alapsebessége neki jóval nagyobb, Zolóék pár perccel utánam, Dj RushBoy is beesett, hogy felzabálja a maradék uborkát, amit én még nem zabáltam fel... s lassan jöttek a többiek is, sorban, izzadva, jókedvûen. Bár mindenkinek mondtuk, hogy a zuhanykabinokat és a szaunát a masszázsmedence útán találják, egyik sem volt annyira elcsigázott, hogy ne lássa rögtön, hogy két darab hídegvizes csap mindössze a mosdási lehetőség, node nem baj, sokkal rosszabb lett volna, ha tényleg csak termálvizes gejzír van, nem?

És mostantól pihenő a Balcsi-körig, már ha kibírom… Hiszen aznap délután Yoyookával futottam össze, traccsoltunk is vagy két órát, s majdnem rávettem magam, hogy fussak vele egy ötvenest vasárnap. De nem! Kemény leszek! Mint az aszfalt! Mikor olvad.

:)