Ma több minden történt. Egyrészt úgy döntöttem, mégiscsak kéne menni az UB-ra, úgyhogy szóltam az egyik Csigának, hogy a csapatukban megüresedett helyen szívesen futnék velük. Egyébként is tervben volt már egy kicsit hosszabb futás, hogy kizökkenjek a kényelmi zónámból, így úgy döntöttem, hogy akkor ezt ezen a hétvégén futom meg. Másrészt meg délelőtt volt egy nyílt próba a Katonában, ha jól sejtem, a színházi világnap miatt (lusta vagyok megnézni), amire naivan odaállítottam a kezdete előtt negyed órával, majd mikor láttam, hogy majdnem a Rózsavölgyinél áll a sor vége, hazajöttem. Vannak reménytelen helyzetek, amiket felvállalok, de ez nem olyan volt. Szóval alternatív módját kerestem a színházi világnap megünneplésének, és úgy döntöttem, hogy akkor ma tartok egy Shakespeare-futást.

Az előzmény két tavalyi futásom volt, a színházfutás 1 és 2, melyek közül utóbbi talán a legjobb futásom volt tavaly. A Shakespeare-futáson pedig már néhány hete gondolkodom. Azokhoz a színházakhoz akartam elfutni, ahol láttam Shakespeare-darabot, és még emlékszem rá, legalább valamennyire.

Azt nyilván tudtam, hogy ez melyik színházakat jelenti, de azon gondolkodtam egy kicsit, hol is kezdjem. A legjobb az lett volna, ha tudok egy Vígtől Vígig kört futni, de tudtam, hogy az most túl hosszú lenne. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy a kezdőponthoz elmegyek BKV-val, bármilyen stílustalan is a dolog. Valamelyik távoli színháznál akartam kezdeni. Legmesszebb a Nemzeti van, utána a Bárka. Aztán mivel a Nemzetihez könnyebb kifutni, mint kibékávézni (bár ez most épp Budapest szinte bármelyik pontjáról elmondható), úgy döntöttem, hogy a Bárkánál kezdek.

Ez olyan szempontból is jó döntés volt, hogy a Bárka annak idején az első nagyon fontos színházi élményeimet jelentette itt Pesten. (Az alapokat a győri, akkor még Kisfaludy Színháztól kaptam valamikor a 80-as évek második felében.) Ha jól emlékszem, valamikor 2000 körül nyílt meg, és az első híres előadása az a Szentivánéji volt, amit nagyon sokszor láttam, párnán, széken, hintán, bárhol, csak a legmagasabb hintán nem. Azt szerettem ebben az előadásban többek között, hogy már akkor faillat volt az egész színházban, az előtérben is, amikor megérkeztünk. Aztán a faillatú Szentivánéji után pár évvel később jött a fémes – ezt csak egyszer láttam, képek, benyomások vannak belőle. Érdekes egyébként, hogy a 2000 körüli-utáni színházjegyeim nincsenek meg, szerintem az egyik költözés alkalmával (vagy csak úgy) kidobtam őket. Szóval ma délután itt kezdtem a futást – kíváncsi voltam, milyen is lesz újra körülnézni a Bárka tájékán, merthogy most éppen nem működik; legutolsó hír, amit olvastam róla, hogy lekapcsolták a fűtést is.

Még a futás előtt, amikor elsétáltam a metrópótló buszhoz, éreztem, hogy alulöltöztem, a szelet valahogy kihagytam a számításból. Fáztam nagyon, de visszafordulni nem akartam. Még szerencse, hogy kesztyűt meg homlokpántot vittem magammal, mert tudtam, hogy fázós vagyok. A kesztyűt már a buszon felvettem, a homlokpántot meg a Bárka ajtaját tükörnek használva. Így is fáztam persze, de azért egy fokkal jobb volt.

Szóval a Bárkánál elég fura volt. Plakátok még vannak kinn, meg látszik az épületen, hogy színház, a metrófeljárónál is ki van írva, hogy Bárka színház és a távolsága onnan, de ki tudja, mi is lesz vele. Átmentem a hídon a színház mögé, megkerülni nem tudtam, úgyhogy vissza, aztán elindultam.

Az ismerős útvonal az Üllői-körút útvonal lett volna, de úgy gondoltam, biztos van srégen valami utca, ami közelebb visz a Nemzetihez. Így aztán a Haller utcán futottam, erre még nem jártam. A Nemzetiben A velencei kalmárt láttam, mégsem az járt a fejemben, miközben futottam a színház felé, hanem A park, mondjuk nyilván nem véletlenül.

Amikor kiértem a Haller utca végére a már ismerős helyre, akkor már nagyon fáztam. Éreztem, hogy az épületek kicsit elfogják a szelet, ezért nagyon hálás voltam. Nem örülnék neki, ha pont a tavaszi szünetre fáznék meg, de ez benne van a pakliban.

Szóval kiértem a Nemzeti előtti parkhoz, ott láttam, hogy néhányan fényképeznek, őket nagy ívben elkerültem, kamerafóbiám van. Megkerültem a Nemzetit félig, aztán a MÜPÁ-t is, pedig ahhoz nem kötődik Shakespeare, viszont ehhez volt kedvem, főleg a Stravinsky-maraton miatt. Három koncerten voltam ott, abból kettő nagyon tetszett. Az egyikről aztán eszembe jutott egy másik nemzetis előadás, amiben játszott Hollósi Frigyes (az sem Shakespeare volt, de nem baj), így aztán úgy döntöttem, hogy az ő emlékére még egyszer megkerülöm a Nemzetit. Így is tettem; mondjuk másodszor már nem esett olyan jól az a kb. öt méter hosszú kis emelkedő, ami a színház oldalánál van (a Dunához közelebbi oldalon), de ezen a ponton úgy döntöttem, hogy ezzel az óriási emelkedővel megkezdettnek nyilvánítom a Borvidékre való felkészülést is :D

Ez után elindultam a színháztól, át a parkon. Eddigre már átizzadtam, és biztos jó dolog a sportmelltartó, de hidegben olyan, mintha egy jéghideg vizes abroncs lenne a mellkasomon, nagyon utálom. Szóval visszamentem arra az útra, amin jöttem, hogy az épületek kicsit elfogják a szelet.

A velencei kalmár volt az egyetlen darab, amire sikerült jegyet venni az utolsó Alföldi-évadban bemutatott darabok közül, és ez volt az első Mohácsi-rendezés, amit láttam. Azóta is Mohácsiról tudunk a legjobbakat vitázni tesómmal; röviden összefoglalva a lényeget, nekem bejön, neki nem igazán. Erről az előadásról például majdnem eljött szünetben, mert túl soknak találta a zsidózást. Én eredetileg történészként indultam, a holokauszttal foglalkoztam, ezért nekem nem tűnt túlzásnak a dolog. Azóta egyébként már máshogy látja a dolgot, olvasott ezt-azt a neten.

A Borárosra kiérve el kellett döntenem, hogy merre menjek tovább. A következő állomás az Örkény volt. Felmerült bennem, hogy átfutok Budára, aztán vissza, de aztán úgy gondoltam, hogy ha valahol erős a szél, akkor a hidakon biztos, így végül úgy döntöttem, hogy maradok Pesten és a Rádayn megyek. Ekkor egyébként már minden bajom volt, fáztam, folyt az orrom, pisilnem kellett. Mondjuk jobban belegondolva, más bajom nem is volt. A Rádayn fél szemmel láttam a Bárka-kikötőt, és mentem tovább az Örkény felé.

Az Örkényben a Hamletet láttuk tavaly, kétszer is, ha jól emlékszem. Amikor megérkeztem a színházhoz, láttam kinn a nagy plakátját, vagy mi az, a színház bejárata felett, felnéztem rá, valahogy megnyugtatónak találtam, aztán mentem tovább, az Új Színház felé. Pontosabban a régi Új Színház volt, amire emlékeztem, ott egy Rómeó és Júlia előadás. Ebből az előadásból arra emlékszem (többek között), hogy el tudtam hinni, hogy az a két ember tényleg képes magát megölni. A színész, aki Rómeót játszotta, már nem él, egyszer ment haza hajnalban, és elütötte egy konflis.

A Thália a következő, ahol jó pár évvel ezelőtt láttam egy Othello-előadást, ha jól emlékszem, a vidéki színházak fesztiválján. Alföldi játszotta Jagót. Az előadásból másra nem is nagyon emlékszem, arra viszont igen, hogy a szünetben láttuk Garas Dezsőt. Nagyon törékenynek tűnt, úgy emlékszem, fehér ing volt rajta, és ahogy utánanéztem, olyan volt, mintha átsütött volna a testén a fény.

A Nagymező utcán futottam tovább. Ezzel egyébként megoldottam azt a dilemmát is, hogy hogy tudom a Nyugati aluljárót kikerülni, nem nagyon szeretek ott futni. Utána Bajcsy, aztán a körút, és el is értem a Vígszínházhoz. Itt a Makrancos Katát és a Julius Caesart láttam, utóbbit mondjuk a kakasülőről, úgyhogy azt meg kéne nézni még egyszer. A Makrancos Katánál egyébként többször kinyílt a bicska a zsebemben, nem nagyon emlékeztem a történetre, úgyhogy frissen ért az egész. Ehhez hasonló élményem volt, amikor tavaly hosszú idő után először újrahallgattam a Varázsfuvolát – a zenét imádom, de ha jobban belegondolok, jó néhány dolog azért elég durva benne.

A Víget körbefutottam, aztán ránéztem a telefonomra, láttam, hogy még 500 méter hiányzik ahhoz, hogy meglegyen a 10 km, gondoltam, nehogy már ennyin múljon. Első gondolatom az volt, hogy futok még egy kört a színház körül, végülis két Shakespeare-darabot láttam itt a közelmúltban, meg futok egy harmadikat, azt az Átutazók miatt, amit most láttam szerdán, és az egyik legjobb előadás volt, amit ebben az évadban láttam. De aztán nem volt kedvem körözni, így még egy kicsit futottam (ezzel a befejezés is stílustalan lett), aztán a trolimegálló közelében leálltam.

A teljes táv az endomondo szerint 10,9 km, a bruttó ideje (piros lámpákkal, cipőkötéssel, orrfújással, miegyébbel) 1:18:45, a pontosabb idő pedig 1:14:10 (6:48/km), az átlagpulzus 156 (77-170 – nem tudom, mitől ment fel ilyen magasra).

Trolival mentem haza, amíg vártam, jobban fáztam, mint előtte bármikor. Ettől eltekintve teljesen rendben voltam: a térdem is rendben van (remélem, utólag se derül ki, hogy szétfutottam). Úgyhogy az UB-tesztfutás sikeres volt (amúgy nagyon örülök, hogy megyek :) ), és a színházfutás is jól esett. Remélem, megfázni se fáztam meg – de ez majd kiderül.

Itt az útvonal:

https://www.endomondo.com/workouts/493490242/19587560

A Virág-futás az egyik kedvenc rendezvényem. Idén ütközött egy családi programmal, úgyhogy kis dilemmát okozott, hogy hogy is legyen a hétvége, de végül sikerült összehozni, hogy a családi program is meglegyen és jó legyen, és futni is el tudjak menni vasárnap.

Szóval szombat este érkeztem vissza Pestre, reménykedtem benne, hogy a fészbukon találok majd valakit, aki autóval megy és beférek hozzá. Így is lett, Evetkéékkel mentem végül (itt is köszönöm!). Időben odaértünk, rengeteg futó volt. Nem is tudom, később a csoportképre hogy fért rá mindenki, illetve tudom, jó messziről.

Tudom, hogy fura egy futós beszámolót ezzel kezdeni, mégis ezzel kezdem: szóval meglepett, mennyi mindent hoztak a futótársak, főleg sütit, gyümölcsöt. És amire nem számítottam: valaki sütött gluténmentes muffint! Nagyon hálás voltam érte, és meg is ettem rögtön kettőt, egyrészt mert már akkor éhes voltam, másrészt pedig mert sejtettem, hogy mire legközelebb arra járok, már nem lesz belőle. Igazam is lett, de ezzel a futás előtti két muffinnal (meg mellé egy kis mogyoró-olívabogyó kombóval) az egész délelőttre feltöltöttem magam.

Az első kör idén is közös volt, a kör végén virágok – és ezek a virágok most sokfélék voltak. Általános iskolások készítették őket, ha jól tudom, volt, amelyiken ott volt a készítő neve, volt, amelyiken nem. Én egy sárga nárciszt választottam végül, jó nehéz volt választani :) (És itt hadd mondjak köszönetet mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez a rendezvény legyen, meglegyen, és ilyen jó legyen.)

Nem tudom, mi történt az első körön, de még a virágok felé menet (teljesen sík terepen) egyszer csak éreztem, hogy elkezd fájni a térdem. A jobb térdem, ami miatt anno kimaradt kb. egy év. A fájdalom ismerős volt, de már több mint egy éve nem éreztem. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy egy-két hete egy Pilates-órán az óra végi nyújtáskor valamit szerencsétlenül mozdultam, és akkor fájt először a térdem. Azóta futottam párszor, nem fájt, most viszont igen. Ennek nem örültem, utána óvatosabb is voltam (meg azért hosszabb távon jól rá is paráztam azért a dologra: ott nem, de azóta elég sokat aggódtam miatta).

Úgyhogy az egészet elég lazára vettem, hol futottam, hol gyalogoltam, már az első kör második felében sokat, és ez teljesen jól volt így.

Az első kör végén a Virág közepén beszélgettem kicsit Janival, aki az egyik szervező és volt UB-s csapattársam. Utána megint a sárgával jelölt körön indultam, ahogy tavaly is. Meg is találtam a virágokat, utána viszont nem tudom, mi történt, pontosabban tudom: valahol elkavartam a sziromról, mert nem sokkal később egy másik helyen is találtam virágokat. Ezekből is szedtem, bár tudtam, hogy nem érdemlem meg, hiszen nem futottam meg az egész szirmot, de úgy voltam vele, ha már arra járok, szedek, és most nem leszek szigorú magamhoz, mert ez most nem arról szól. Ez után nem sokkal találkoztam Evetkével, és együtt indultunk tovább. Én akkor már nem tudtam, merre járunk, ő akkor még tudta, egy idő után pedig egyikünk se nagyon volt képben. Ez kb. ott volt, ahol tavaly is eltévedtünk, a parkolót megismertem, az után elindultunk felfelé. Nekem gyanús volt, hogy ilyen hosszú aszfaltos szakasz biztos nincs az útvonalban, aztán már jó fenn találkoztunk egy nénivel, akinek a segítségével azonosítottuk, hogy hol is vagyunk, és így már tudtuk, merre is kell menni. Visszafelé, jó sokat. Egyébként a néni tudott a rendezvényről, mondta, hogy tavaly is voltak kinn virágok, meg valahol közben még két nordic walkingozó hölggyel is találkoztunk, ők is képben voltak :).

Szóval elindultunk visszafelé, az a pirossal jelölt kör volt, ahol tavaly először éreztem a csípőfájdalmat. Ezt eredetileg nem akartam megtenni, de így végül jó volt, hogy mégis így alakult, jobb volt, hogy nem kerültem el. Megtaláltuk a piros tulipánokat, aztán másfelé indultunk: én követtem a szirmot, vissza a középpontba, Evetke pedig a másik irányba indult.

Amikor beértem, leállítottam a mérést. Az endomondo szerint kb. 10 km-t tettem meg, elég volt ennyi. Nagy része egyébként gyaloglás volt, amikor jólesett, futottam. Tényleges futásnak azt nevezném, amit a kék jelzésen csináltam, azon a szakaszon, ami a Balboának is része. Beteszem az endomondo által rögzített útvonalat, ezen látszik, hogy azért idén tényleg nem sikerült a szirmokat követni :)

Hát, nem nagyon sikerült ide betenni, úgyhogy inkább itt a link: http://app.endomondo.com/workouts/482307638/19587560 

Az asztaloknál kicsit beszélgettem futótársakkal, aztán megérkezett Evetke, később Lepke is, így aztán vissza is velük jöttem.

Itthon a virágokat betettem a tavalyiak mellé, egész szép nagy már a csokor:

Azóta eltelt majdnem egy hét. A beszámolóval is azért vártam ennyit, mert nem akartam úgy megírni, hogy nem tudom, hogy mi is van a térdemmel. Másnap, hétfőn Pilatesre mentem, alig tudtam mozogni, de ennek főleg az volt az oka, hogy vasárnap nem nyújtottam le, egyáltalán semennyit – ez is mutatja, hogy azért kijöttem a formából. Csütörtökön is volt egy Pilates, akkor már bírtam mozogni, de futni csak ma, szombaton futottam, azaz majdnem egy héttel később. Eredetileg a Szent István parkba akartam kimenni körözgetni, hogy ne aszfalton fussak, de meggondoltam magam. Kapóra jött, hogy ma volt az Országfutás, amihez normál körülmények között nem biztos, hogy csatlakoztam volna, de ma reggel megláttam, és gondoltam, hogy akkor futok egy szokásos kört a Jászai tér–Vígszínház felé. Közben szerencsére nem fájt a térdem, úgyhogy ennek örülök, remélem, így is marad. De azt is megállapítottam, hogy kevesebb mint két hónap van a Borvidékig, ahol 13 kilit futok, ha minden jól megy, úgyhogy óvatosan ugyan, de lassan ideje kilépni az öt km-es komfortzónámból...

Az előző hónaphoz képest visszalépés ez a hónap, abból a szempontból, hogy egyáltalán nem tudtam egyensúlyt tartani az időbeosztásomban.

Számítottam arra, hogy a szorgalmi időszak kezdete húzós lesz, de arra nem, hogy két hétig egyáltalán nem tudok elmenni futni. Két hét után elmentem, de annyira ki voltam merülve, hogy három perc után úgy döntöttem, visszafordulok, így összesen 1,3 km-t futottam aznap. Ilyen még nem volt, hogy fáradtság miatt fordultam vissza ennyi futás után. Mégsem ez volt a hónap mélypontja, hanem a hónap utolsó csütörtökje, amikor is gondoltam, kicsit dolgozom, utána elmegyek Pilatesre – ezért reggel négykor már dolgoztam, viszont a nyolckor kezdődő Pilatesre nem értem oda. Ez abszolút mélypont, azt hiszem.

Szóval februárban négyszer futottam, összesen 16,66 km-t. Emellett hétszer voltam Pilatesen. Tudom, hogy ez jóval több, mint az előtte évben bármikor, mégis elég rossz érzés, hogy amikor munka van, akkor a legelső dolog, ami elmarad, az a futás, meg úgy általában a mozgás.

Amúgy most is lenne mit dolgoznom, de most csakazértis megírtam legalább a visszapillantómat.