Úgy volt eredetileg, hogy augusztus 10-én a Suhanj! Alapítvány éjszakai futóversenyén fogok segíteni; a tavalyi S!6 hatalmas élmény volt, az egyik legjobb eddigi segítős élményem. Aztán hallottam a Szeliditó-futásról (aminek a honlapcímét egyszer szelídítő futásnak olvastam), és tudtam, hogy oda el akarok menni. Egyrészt úgy hallottam, hogy kedves verseny, másrészt voltak nekem való rövid távok, és az is szempont volt, hogy valaki, aki nekem fontos, erről a vidékről származik, és gondoltam, milyen jó lenne arrafelé futni egyet, ahol ő felnőtt. Csak az volt a kérdés, melyik távra nevezzek; végül győzött az óvatosság és a 4 km mellett döntöttem, gondoltam, visszatérő versenynek ez a táv pont jó lesz. Pedig ugye, volt olyan idő, amikor azt gondoltam, hogy ennyiért átöltözni se nagyon érdemes… Azt is kitaláltam, hogy ha visszaérek úgy Pestre, hogy értelmes időben ki tudok menni Horányba, akkor végülis ez a két rendezvény nem zárja ki egymást, de ezt a kérdést függőben hagytam.

Szóval szombaton reggel hétkor indultunk egy futótárssal, akit onnan ismerek, hogy tőle vettem a terepcipőmet, amit egyébként ezen a versenyen avattam fel. Autópályán mentünk, és valahogy Paks környékén találtuk magunkat. Rémlett valami olyasmi, hogy Paks kb. egy magasságban van úticélunkkal, de még korai volt az öröm, merthogy kiderült, hogy Dunaföldvárnál kellett volna átmenni a Dunán, és legközelebb Szekszárdon tudunk átkelni a folyón. Ez így is lett, úgyhogy integethettem egy kicsit a szekszárdi hegyeknek, akikkel idén nem találkoztam, aztán átmentünk a Dunán, aztán Kalocsán át végül odaértünk a Szelidi-tóhoz. Csakhogy akkor már fél 11 volt; a 4 kilis mezőny addigra már nagyjából be is ért, merthogy tízkor volt a rajt. Megkérdeztük a szervezőket, beállhatunk-e, persze, beállhattok, a futótársam az eredeti három körére, én meg úgy döntöttem, hogy a kis kör helyett legyen a nagy, azaz négy kili helyett legyen tizenegy, úgyis sokat vacilláltam a távon, meg kicsit még irigykedtem is, hogy a nagyobb kör megkerüli a tavat, biztos milyen szép lehet.

Így hát röpke 40 perc késéssel kezdtem el futni, azon a távon, amiről lebeszéltem magam, az első versenyemen a tavalyi UB óta. Az idő kellemes futóidő volt, a szelet leszámítva, azzal is csak annyi bajom volt, hogy port hordott, amitől köhögtem. Az útvonal változatos volt: a tó mellett, aztán szántóföld mellett haladt, szép volt; mindkettőről valahogy a régi Csanak jutott eszembe, a Marcalpart, meg az oda vezető út. Kicsit ezen el is méláztam, meg azon is, hogy milyen fura, hogy most mégis a 11 kilit futom, a 11-ről valahogy eszembe jutott a szétvert Nemzeti Színház, de aztán igyekeztem visszanavigálni a gondolataimat a jelenbe. Megfogtam a kígyó farkát, természetesen, aztán hirtelen egy kanyar, és egy gyönyörű erdőbe jutottam, mintha egy másik világba léptem volna. Ekkor már néhány futó beért, ők már a második körüket futották, később egyre több ilyen futó került el. Rrrókáékkal is találkoztam, pár szót váltottunk is. A terepről amúgy azt hallottam korábban, hogy kicsit nehéz, bokára vigyázni kell. Nekem nem tűnt annak, mondjuk lehet, hogy azért, mert annak idején kb. a harmadik terepfutásom a Balboa-kör volt, és azóta ahhoz viszonyítok, ahhoz képest ez tényleg nem nehéz. Utána megint a tópart, valahol pihenő teheneket is láttam, alig hittem a szememnek, aztán beértem a célba. (A következő kép a célegyenesben készült, tajfotos fényképe.)

A térdem egész jól bírta: olyan 8 kili környékén kezdtem érezni, hogy picit sajog, meg az utolsó km már nem igazán esett jól, de ez szerintem érthető, hiszen a kihagyás óta az eddigi leghosszabb táv, amit egyben futottam, hat km volt. Azóta is rendben van egyébként, pedig nem csináltam vele semmit, pontosabban egy kis fekete nadálytő-krémet kentem rá már itthon. A cipőm is nagyon bevált. A rend kedvéért a pontos számok: tehát a táv 11,3 km volt, amit 1:32:31 alatt tettem meg, az átlagpulzusom 155 (98-165). Ez 8 perc fölötti km-eket jelent; tudom, hogy objektíven nézve ez baromi lassú, még úgy is, hogy a frissítések benne vannak. Viszont ez engem nem érdekel: nagyon örülök neki, hogy térdfájás nélkül meg tudtam tenni ezt a távot belesétálás nélkül, és ráadásul egy ilyen gyönyörű helyen és ilyen kedves versenyen. Úgyhogy az éremnek örülök, ilyen helyes, ni :)

Amúgy a versenyen minden nagyon rendben volt, a frissítés és az útvonaljelölés (még én se tudtam eltévedni, ami nagy szó), meg hát főleg az egésznek a nagyon barátságos légköre. Nagyon hálás vagyok a szervezőknek, hogy a nem kevés késés ellenére engedtek bennünket indulni. Azért jövőre igyekszünk majd időben odaérni :) Egy dolgot hiányoltam egy picit: ha lett volna rá lehetőség, vettem volna emlékbe pólót, amin a rendezvény logója van. De nem baj, hátha majd jövőre :) (FRISSÍTÉS 2013. 08.12. 21:20. Hogy egyértelmű legyen: a nevezési díjért bőven sok mindent kaptunk, tehát nem azt hiányoltam, hogy nem kaptunk pólót, hanem külön vettem volna pólót, ha lett volna. Ha a szervezők esetleg jövőre szeretnének a futóknak is rendezvénypólót, azt szerintem úgy lenne érdemes megszervezni, hogy nevezéskor lehessen jelölni, hogy valaki kér-e pólót, azt is, hogy férfi vagy női fazonra és mekkora méretre van szüksége, és a nevezési díjjal együtt utalná a póló árát is. Persze tudom, hogy ennek a megszervezése sok munka, mert a nevezésekben lehetnek változások, meg akkor mi a helyzet a helyszíni nevezőkkel, stb., csak szerettem volna jelezni, hogy lenne rá igény. Kedves emlék lenne.)

A visszafelé út nagyon kellemesen telt, kevésbé volt kalandos, mint odafelé. Öt körül értünk Pestre, itthon első dolgom egy jó kis zuhany volt (mindenhol tiszta por voltam, ahol szabadon volt a bőröm), aztán ettem valamit, és ideültem a géphez. Már éppen befészkeltem magam a székembe, amikor láttam, hogy kaptam egy üzenetet, amivel megoldódott a Horányba való kijutásom, úgyhogy összepakoltam, és már indultam is. Ha kicsit többet ülök a székemben a verseny után, biztos, hogy a lustaságom győz. Tudtam, hogy most viszonylag sok segítő lesz, tehát azt gondoltam, hogy nem feltétlenül lenne rám szükség, de egyrészt azért akartam kimenni, mert volt pár ember, akivel régen találkoztam, és tudtam vagy reméltem, hogy ott lesznek, másrészt meg a tavalyi jó élmény miatt, így erőt vettem magamon, és mentem.

Éjfélkor volt a rajtja a hat órás futásnak. A rajtig ilyen-olyan teendőkkel, beszélgetéssel, ezzel-azzal telt az idő. Jó volt találkozni futótársakkal, akikkel tényleg nagyon régen láttuk egymást. Szerintem nagyon jó ötlet volt, hogy voltak szemléletformáló programok, amiből sokat ugyan nem láttam, de örültem, hogy vannak.  Kicsit fáradt voltam, meg fáztam már akkor, pedig még el se kezdődött a verseny. A verseny alatt a frissítőponton voltam. Két óra körül picit visszavonultam, szerintem pár percet aludni is tudtam, aztán visszaálltam. Tavaly a fordítónál voltam az idő nagy részében, úgyhogy szemből és hátulról és viszonylag messziről láttam a futókat. Most más volt: közelebb voltak, ugyanakkor furcsa volt, hogy a fejlámpák mennyire erős fényt adtak. A fénykígyó nagyon látványos volt messziről nézve, viszont az asztalnál sokszor meg se nagyon ismertem a futókat, akik jöttek frissíteni, mert vakított a lámpa. Nem volt annyira hideg, mint tavaly, ennek ellenére fáztam. Először egy, aztán két kölcsönpulcsi volt rajtam (a saját két rétegemen felül), aztán egy idő után felvettem egy vékony és egy vastag sálat, egy fejpántot és egy téli futókesztyűt is (a cérnakesztyűt nem találtam meg indulás előtt).  Amúgy is éreztem, hogy nem vagyok kipihent, úgyhogy a verseny vége után csak a pont összepakolásában segítettem, az eredményhirdetés után nem sokkal sikerült fuvart találni vissza Pestre, úgyhogy hamar eljöttem, reggel fél 9 körül értem haza.

Szóval szombaton két nagyon jó rendezvényen voltam, az egyiken végre futóként, a másikon segítőként. A Szeliditó-futás belopta magát a szívembe, remélem, jövőre is tudok majd menni. Azt viszont nem tudom, mennyire tettem jól, hogy egy verseny után rögtön mentem egy másikra segíteni egész éjszakán át: kicsit azért ki voltam ütve, de azért remélem, így is tudtam segíteni valamennyit.