Ez egy futó blogja. Most mégis másról írok, mert megérintett, foglalkoztat. Nem tudom még pontosan, mi fog kisülni ebből, de mégis nekikezdek.

Két hegymászó eltűnt egy hegyen, egy olyan hegyen, amiről én még nem is hallottam, vagy ha mégis, el is felejtettem a nevét. Minden valószínűség szerint meghaltak, nincs már remény, hogy életben legyenek. Egy tapasztalt és ismert hegymászó és egy fiatal, akinek ez volt az első és ez lett az utolsó 8000 méter feletti csúcsa.

Megrázott és elgondolkodtatott ez az egész. De nem is önmagában az, hogy meghalt a két hegymászó, hanem annak a visszhangja is.

Mondjuk már az fura volt, hogy az elmúlt hetekben, amikor a sok helyen látható óriásplakáton láttam Erőss Zsolt képét, valami furcsa, jó érzés fogott el: nem gondolkodtam róla, nem próbáltam megfejteni vagy elemezni, részekre bontani, mert az meg is töri az élményt, így hát úgy maradt az egész; most már megfejthetetlenül. És most, amikor először csak a rossz híreket hallottam: gyengék, aztán a még rosszabbakat: nincs velük kapcsolat, és aztán, hogy már nem is keresik őket, most is valami érzésegyveleg volt bennem, de most valamit megpróbáltam vele kezdeni. Már csak azért is, mert azóta amit csak olvastam róla, mindenhol előkerült, hogy ez őrültség, felelőtlenek, „minek ezt csinálni, ha már gyereke van”, és ehhez hasonló ítélkezések. Tegnap este, miközben ezeket olvastam, az dobolt bennem: miért kell most ítélkezni, miért kell okoskodni, miért nem lehet „csak úgy” gyászolni? Hol a szív, miért az elme az, ami most működik?

Azóta eltelt egy kis idő, én is átgondoltam a dolgokat. Amikor magyaráz(kod)ás, ítélkezés, bűnbakkeresés van, akkor többnyire érintve érezzük magunkat. De mégis, miért vált ki ekkora indulatot két hegymászó halála?

Azért, mert „maguk keresték”, mert „tudhatták, hogy benne volt a pakliban”? Nem ismerek személyesen hegymászókat, de meglepődnék, ha nem az lenne bármelyiküknek a célja (azon túl persze, hogy ott legyenek a hegyen), hogy lejöjjenek a hegyről – a csúcs megmászása után. Lejöjjenek, akár várja otthon család és gyerek őket, akár nem; lejöjjenek, azért, hogy szívják a levegőt, érezzék a szelet az arcukon, és aztán újra menjenek a következő hegyre; egyszóval azért, hogy éljenek. Annak ellenére, pontosabban azzal együtt, hogy tudják, hogy a hegyen meg lehet halni. Aki halni vágyik, depressziós. Aki depressziós, nem mászik hegyet. Aki hegyet mászik, élni akar, életet a maga teljességében; ehhez a teljességhez pedig a halál hozzátartozik.

Vagy azért, mert valami olyat tettek, ami a normál hétköznapi tapasztaláson kívül esik? És itt nem, nem elsősorban a nyolcezer méteres hegyekről beszélek. Hanem arról, hogy valahogy úgy érzem, hogy hitelesen élték az életüket, ami nehéz és ritka. Mindenki előtt ott van valamiféle út, ami csak az övé, amit vagy megtalál, vagy nem. Nem ismertem őket, így nem tudhatom, de úgy érzem, ők megtalálták a saját útjukat.

Még azon gondolkodtam, hogy azt valahogy normálisnak tartjuk, ha valaki dohányzik, elhízik, vagy éppen túldolgozza magát. Pedig ezeknél is benne van a pakliban, hogy az ember korán belehal, erre is mondhatnánk, hogy „maga kereste”, mégsem mondjuk, legalábbis többnyire.

Ezeknek a gondolatoknak egy része tegnap kavargott a fejemben, miközben bringáztam. Egy idő után viszont visszakapta a figyelmemet a jelen: borult volt az ég, aztán el is eredt jól, mégis vidám volt szoknyában biciklizni a szélben és esőben. Ma is biciklivel mentem a munkahelyemre. Hazafelé jövet a budai rakparton az egyik helyen, ahol út keresztezi a járdát és a bicikliutat, és ahol az autósok többnyire át szokták engedni a bicikliseket, egy szembejövő biciklist telibe talált egy autó. Tőlem két méterre történt az egész. A bringás, fiatal srác volt, röpült egy métert. Más baja nem lett szerencsére; kész csoda. Ha ez máshogy alakul, vajon mit mondtunk volna?

Ezek a gondolatfoszlányok és impressziók vannak most bennem. De amúgy nem ez a lényeg. Hanem: Erőss Zsolt és Kiss Péter, nyugodjatok békében.

Most, hogy újra futhatok, több dolog van újra. Például újra fáj a térdem. Kicsit hasonlóan ahhoz, mint a kihagyás előtt, de nem futás közben, hanem futás után, nem közvetlenül utána, hanem mondjuk másnap. Kicsit el is kenődtem, amikor múlt héten először vettem ezt észre, úgyhogy múlt héten csak kedden futottam, utána pihentettem a lábam, csak bringáztam, meg vasárnap tornáztam egyet. De gondoltam, megpróbálom, mi van, ha nem a rakparton futok: lehet, hogy az nem tetszik a térdemnek. Úgyhogy irány a terep, úgyis régen futottam már terepen, egész pontosan tavaly január elsején. A másik ötletem meg az volt, hogy lehet, hogy 8 hónap kihagyás után sok a heti háromszor öt km, futok inkább kicsit rövidebbeket.

Kitaláltam már régebben, hogy ha ki akarok menni a Fenyőgyöngyéhez, akkor bringával megyek majd. A tömegközlekedéshez nincs türelmem (meg most éppen bérletem sem); volt, hogy egy óra volt az út oda, lehangoló. És mivel a hétvégén már nem fájt a térdem, azt is tudtam, hogy ma van a megfelelő nap arra, hogy ezt meg is tegyem. Reggel még megkérdeztem a fészbukon, ki lehet-e kötni valahova a bringát a Fenyőgyöngye környékére, de nem vártam sokat a válaszokra, gondoltam, majd meglátom. Tudtam, hogy sem oda, sem vissza nem lesz egyszerű a Szépvölgyi út, odafelé azért, mert emelkedik, visszafelé meg azért, mert lejt. Azt is átgondoltam, mielőtt indultam, hogy a bukót majd valahogy ott kell hagyni a bringán, elég lesz a leszedett lámpákkal futni.

A Főnixben mentem, mert az keskenyebb, mint az Omni, talán jobb lesz benne bringázni, meg egyébként is az eddigi cipőim közül ez a legkedvesebb. Ujjatlanban indultam, mert bentről úgy látszott, süt a nap. Végülis sütött, de attól még fáztam, legalábbis eleinte. Az útvonal itthonról a Margit hídig ismerős volt, de ott nem délnek kanyarodtam, mint szoktam, hanem északnak. A HÉV mellett megy a bringaút, kerítés is van a kettő között; egy idő után kezdtem attól tartani, hogy végig kerítés lesz, és nem tudok majd átjutni. De ez nem így lett persze, simán bejutottam a Szépvölgyi útra.

Ami emelkedett. Egy darabig hősiesen tekertem (a Seregély utca nevéről eszembe jutott ez), aztán egy idő után leszálltam a bringáról, és sétáltam, kb. egy buszmegállónyit. Aztán vissza a bringára (a Szélvész utcánál), majdnem végig; a legvégén szálltam csak le újra, amikor jött szembe a busz az amúgy is szűkebb úton. Itt volt az, hogy elfogott valami hihetetlen békesség, mintha egy másik világba léptem volna; ezért jöttem, megérkeztem.

A Fenyőgyöngyénél a buszmegállóban találtam egy korlátot, ahhoz kikötöttem a bringát, sőt, az U-lakatra rá tudtam tenni a bukót is, nagyon rendben volt az egész. Közben jött egy csapat bringás, jól néztek ki. A magammal hozott vizet megittam, a kútból engedtem vizet, aztán rövid bemelegítés után elindultam futni.

Azt már útközben eldöntöttem, hogy húsz percnél többet nem futok, hogy nehogy megerőltessem a térdemet. Bár azt gondolom, hogy valószínűleg a bringaút megterhelőbb volt neki, mint a futás, de pont ezért óvatos akartam lenni. 

És valami hihetetlen érzés volt újra a földön futni. Tegnap esett, ez még érződött; kicsit föl, kicsit le, van, ahol kövesebb; minden lépés más, figyelek. Fölfelé menet az elején hamar kifulladtam, érződik a kihagyás, úgyhogy utána visszajöttem, inkább az úttal párhuzamosan futottam, legalábbis egy darabig, aztán megint fel, aztán vissza. Hamar eltelt a húsz perc, minden rendben volt közben, nagyon jó volt.

Ahogy indultam vissza, láttam a bringásokat elhúzni pont ott, ahol korábban futottam. A visszaúttól kicsit tartottam: attól, hogy a lejtőn nagyon be fog majd gyorsulni a bringa. Ez így is lett; gyakorlatilag végig gurultam és fékeztem – gondolom, ez nem tesz nagyon jót a bringának. Egy ponton úgy éreztem, hogy nem feltétlenül vagyok ura a járműnek; itt leszálltam róla, és toltam egy kicsit. Nem tudom, a jó nehéz trekkingemet mennyire ilyesmire találták ki, mindenesetre gyalog visszafogni is pont elég volt. Aztán persze újra felültem. A Daubnernél vettem volna sütit, ha ki tudtam volna kötni a bringát; ettől eltekintve a hazaút eseménytelen volt. Egyébként kb. egy óra alatt értem oda, vissza pedig 40 perc alatt.

Nagyon jó volt az egész, megyek máskor is :)

Az, hogy a térdem hogy bírta, igazából csak holnapra derül ki. Eddig nincs vele gond – lekopogom.

A fenti kérdés még jövő időben megfogalmazva tavaly év vége óta megoldatlanul lebegett valahol a tudatomban. Ugyanis erre a napra volt kiírva a legkedvesebb aszfaltos versenyem, ami a szívem egyik, és a Terep 100, ami a szívem másik csücske, és teljesen tanácstalan voltam. Az egyiken indulóként, másikon segítőként akartam részt venni. Aztán ugye úgy alakult, hogy hét hónapot kihagytam, emiatt Szekszárdot el kellett engednem (csak idén!), úgyhogy maradt a másik verseny. Viszont a hét hónap kihagyás miatt lassan már nem is éreztem magam futónak, mert mindig csak segítőként voltam ott futós rendezvényeken (az utolsó ilyenről, a februári Classic Balboáról már nem is írtam, mert elkapott a depi), és mivel az elmúlt hónapokban inkább bringáztam, úgy nézett ki, hogy egy hungaroringes bringázásra megyek inkább, átvágva ezzel a gordiuszi csomót. De hétfőn mondta a dokim, hogy futhatok újra, és a kedden megtett öt km visszahozta az életkedvemet, meg eszembe jutott, hogy a Terep 100-ra jönnek ismerősök, így aztán szerdán jelentkeztem segítőnek a Terep 100-ra.

A késői jelentkezés miatt nem volt fix helyem, úgyhogy improvizáltam a napot. Ezt kimondottan élveztem, jólesett, hogy magától alakult a nap. Reggel nyitásra ott voltam a Klébiben, két másik segítővel mentünk. A tavalyi borvidékes póló volt rajtam, csak a fíling kedvéért. De gyorsan lecseréltem a rendezői pólóra, merthogy idén jutott, és nem is akármilyen: nagyon jól néz ki, és ráadásul volt külön női és férfi fazon – ezt nagyon tudom értékelni. Reggel nagyon gyorsan a poharak, bögrék, gélek és egyéb cuccok mögött találtam magam. A feladat ismerős volt: ezt csináltam a februári Balboán is. A tavalyi finisher pólók is ismerősek voltak: a T50 befutóinak én adtam tavaly a pólót a Kisrigóban. Közben láttam jó pár ismerőst, meg sok olyan futót is, akinek az arca ismerős már. A versenyhangulatból viszont nem sokat érzékeltem; azért más segítőként ott lenni.

Aztán elrajtolt a mezőny, nem sokkal később eleredt az eső. Nem akartam egész nap a rajt-célban téblábolni, úgyhogy csatlakoztam valakikhez, akik elindultak valahova – mint később kiderült, a piliscsévi frissítőpontra. Az volt az első frissítőpont az útvonalon, huszonpár km-rel a rajt után. Útközben úgy igazán szakadt az eső, meg akkor is, amikor elkezdtük felállítani a frissítőpontot, de egy idő után érkezett sátor a fejünk fölé, meg el is állt az eső, úgyhogy nem volt vészes. A futók viszont bőrig ázva érkeztek a pontra. Többen mondták, hogy eltévedtek, meg azt is, hogy pár km-rel későbbre várták a pontot, de amúgy nem volt semmi gond: a futók egyben voltak, jó kedvük volt többnyire. Frissítőponton most voltam először, úgyhogy érdekes tapasztalat volt, hogy mennyi mindenre kellett egyszerre figyelni, főleg, mert többször előfordult, hogy egyszerre sokan értek a ponthoz. A pont bő két órát volt nyitva, de rövidebbnek tűnt az idő; a végén vártunk még egy kicsit, közben beszélgettünk, jó volt.

Aztán vissza a Klébibe. Ott az ötvenes táv első három befutója már beérkezett a célba, durva. De amúgy éppen nem volt pörgés, úgyhogy rám tört az álmosság, nagyon. Éhes is voltam, de inkább álmos, ülve el tudtam volna aludni. De összeszedtem magam, inkább ettem, aztán kerestem kávélelőhelyet, amikor lementünk a boltba kóláért meg sóért. Aztán estig a meleg ételt adtam a futóknak: gulyásleves, négysajtos penne. Közben beérkeztek az ismerősök is. BGy-nek nagyon szurkoltam: tavaly kicsúszott a szintidőből, idén viszont bőven szintidőn belül érkezett, nagyon örültem neki :) Jó volt beszélgetni vele is, másokkal is kicsit. Szami is jött délután, ő is sokáig nem futhatott a térde miatt, jó volt megbeszélni a tapasztalatokat erről.

Este még kaptunk egy kis esőt, amúgy más rendkívüli nem történt, amíg ott voltam. A futókról most kevesebb benyomásom maradt, mint tavaly. Lehet, hogy több dolgom volt, és kevésbé értem rá nézelődni, vagy lehet, hogy jobban nézett ki a futók többsége, mint tavaly, de persze lehet, hogy más miatt, nem tudom. Tizenegy után kicsivel jöttem el a Futrinkákkal, ahogy tavaly is. Ági most nem futott, hanem segítő volt ő is, Gabi viszont a százast futotta, negyedik lett a nők között, nagyon kemény. Fél egy körül kerültem ágyba – akkor még a cél nyitva volt, sokan még futottak, a Futrinkák is úton voltak még.

Jó volt, hogy ott lehettem, és gratulálok minden résztvevőnek!

A lényeg a címben. Tegnap voltam dokinál, és mivel nincs panasz, futhatok újra. Egyelőre legfeljebb heti háromszor öt km-t, lazán, mintha bemelegítenék. Mellette marad a bringa, meg úsznom is kéne.

Úgyhogy ma el is mentem a régi rakpartkörömre, az pont öt kili. Végigfutottam, pulzusom az égben (148-as átlagpulzus), úgyhogy lazának nem mondanám, de a tempóm olyan volt, mintha bemelegítenék, úgyhogy végülis az instrukció felét betartottam. Térdem nem fájt, most ez a lényeg.

És közben megint figyeltem az eget, a Dunát, meg csak úgy voltam; ez természetesebb bármi másnál, izzadság, aztán nyújtás, zuhany, ahogy régen.

És ha már eddig kibírtam (július vége óta nem futok rendszeresen, október elejétől egyáltalán nem – na jó, egyszer januárban elszakadt a cérna, és futottam vagy két kilit), akkor most kéne jól csinálni, valahogy úgy, hogy ne sérüljek vissza.