Megírtam már hétfőn, csak elfelejtettem feltenni :S

Az idei első versenyem – három hét kihagyás után. A verseny előtti dilemma megoldása az lett, hogy kedden egyet futottam a Gellért-hegyen (8,8 km), meg csütörtökön egy bő tízest (10,17 km). Mindkét alkalommal éreztem, hogy nehezen megy a futás, kicsit morcos is voltam emiatt, főleg a hegyen – rosszul viseltem, hogy bele kellett sétálnom, pedig a kihagyás előtt simán ment ugyanaz az útvonal. A másik gondom az volt, hogy a múlt heti bringás esés kiújította a bokafájdalmamat és összeverte a térdeimet, a jobb térdem fájt is kicsit futás közben – emiatt is morcos voltam. Emellett ez a hét más szempontból is különleges terhelést hozott: egyik kollégámat is helyettesítettem, így több dolgom volt a munkahelyemen. A hab a tortán pedig egy péntekre kiírt adóellenőrzés volt a 2006-os évről – ráadásul nem értem utol a könyvelőmet, úgyhogy máig nem tudom, mi a helyzet :S (UPDATE 03. 27.: minden oké :) ) Emiatt aztán nem voltam nagyon nyugodt a verseny előtti napokban, viszont ennek volt egy előnye is: a versennyel egyáltalán nem volt időm és kapacitásom foglalkozni, és így parázni sem tudtam miatta.

Gergőékkel mentem, szombaton indultunk. Kellemes volt az út, meg aztán a verseny előtti délután-este is; a szállás hangulatos, a társaság hibátlan. Este elmentünk vacsorázni. Én pizzát rendeltem, és nem csalódtam: egy hatalmas zöldséges pizzát sikerült leküldenem, pedig amikor megláttam, voltak kétségeim afelől, hogy meg tudom enni az egészet, pedig nagyon éhes voltam. Éjszaka egész jól aludtam ahhoz képest, ahogy versenyek előtt szoktam. Reggel a készülődés is tökjó volt – még sose volt ilyen, hogy a verseny reggelén futótársakkal együtt készülődünk; szinte fura volt belegondolni, hogy aztán mindjárt futni is kell majd :) A verseny előtti rituális körömlakkozás is rendben lezajlott, így hát azt mondhatom, hogy a körülményekhez képest teljesen jól felkészülve mentem a versenyre :D

A verseny előtti idő sorban állással telt, előbb a mosdónál, aztán a ruhatárnál. Utóbbi helyen összefutottunk Iramszarvassal, így a rajthoz együtt álltunk be – Enikőék beküldtek minket, hogy legalább mi ne késsük le a rajtot – de aztán szerencsére ők is időben bejutottak a rajtzónába. A versenyt kényelmes tempóban kezdtem, Enikőék pár méterrel előttem futottak az első két körben. Ez tökjó volt, végig láttam őket a jó kis élénkzöld DK-pólóban. És a héten ez volt az első futás, ami jól esett! Igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkora a táv, meg úgy igazából semmire nem akartam gondolni – néztem, ami a szemem előtt volt, meg tettem egyik lábam a másik elé. Sajnos körpálya volt, így magából a városból nem sok mindent láttunk, pedig eddig talán egyszer voltam csak Debrecenben, így körülnéztem volna. Na mindegy, majd máskor.

Az első két kör tehát lement gond nélkül. Enikő és Detti csak negyedmaratont futottak, így a 3. körtől már nem futottak előttem. A 3. kör elején néhány embert leelőztem; az egyik futótársnőt esztétikai okokból: melltartóban futott (egy normál meg egy utcai tartózkodásra is alkalmas darab), és számomra sajnos nem volt szép látvány. Meg is állapítottam, hogy nem vagyok komplett, hogy ilyesmit egyáltalán észreveszek. Úgy egyébként nagyjából minden rendben volt a futás alatt, bár a jobb térdemet éreztem kicsit. A 3. kör vége felé elkezdett szúrni az oldalam, ennek annyira nem örültem, viszont aztán ez elmúlt. Nem tudom, azért-e, mert a 3. kör végén kicsit több időt töltöttem frissítéssel: vizet is és színes löttyöt is ittam, meg két nápolyit ettem, és ezalatt gyalogoltam, egészen a kukáig :) Ezen kívül egyébként nem sétáltam bele a távba, aminek örülök. A 4. kört így felfrissülve kezdtem, és kicsit tudtam élénkülni. A végén belehúztam, amikor láttam, hogy van esély 2:30 alá kerülni. Az időm így 2:28:43 lett, a köridők pedig: 1. kör: 37:24 (7:06), 2. kör: 36:44 (6:58), 3. kör: 37:58 (7:12), 4. kör: 36:35 (6:57). Nagyjából egyenletes tempót futottam, a 3. kör volt a leglassabb (valószínűleg részben a frissítés miatt), viszont a végére is maradt erőm.

A versenyt tehát be tudtam fejezni (ez eredmény, előtte voltak kétségeim), és azt gondolom, hogy egész jól sikerült. Ami különösen fontos volt, hogy mentálisan végig egészben voltam, nem zuhantam úgy szét, mint Siófokon. És ez biztató :) A tempómon persze van mit javítani, bár Siófokhoz képest 10 perccel jobbat futottam (az 2:38:48 lett).

A verseny alatt nagyon jól esett, hogy néha kaptam egy-egy hajrát ismeretlen futóktól. Nézők is voltak, meg zenészek, bár utóbbiak közül nem mindenkit hallottam mindegyik körben. Ami durva volt, hogy Azilinha, aki maratont futott, kétszer körözött le… amúgy ő lett a verseny női győztese, gratulálok neki! Az időjárással szerintem nagyrészt szerencsénk volt: reggel ugyan még hűvös volt, de futáshoz pont kellemes, bár a végére elég meleg lett. Meg is fogott a nap, látszik az óra helye (amit amúgy Ulriktól kértem kölcsön, mert a sajátomat sikerült itthon hagyni). Szóval összességében jó verseny volt ez. A verseny után visszamentünk a szállásra, rendbetettük magunkat, aztán vissza Pestre.

Idén tavasszal amúgy négy félmaratont futok összesen. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek, hogyan tudok felkészülni úgy, hogy háromhetente van egy-egy félmaraton. Valahogy úgy látom, hogy mindegyik hosszabb távnak mintha meglenne a saját története – kíváncsi vagyok, milyen történetek várnak rám ezeken a futásokon…

UPDATE (03.27.) Amúgy most kezd leesni, hogy lefutottam 21 kilométert egyben :)

Van nekem egy bringám. 96-ban vettem a Hugo kerékpárüzletben, jobb híján szín alapján. Én nem értettem hozzá, frissen Pestre költözöttként ismerősöm se volt, akit megkérdezhettem volna, az eladók meg …, hát hagyjuk, így aztán a színe miatt lett ő a bringám. A megvétele tehát nem volt egy jó élmény, utána nem is nagyon használtam, arra pedig még soha, hogy a tömegközlekedést váltsam ki vele.

Most viszont megléptem ezt a lépést. Több oka is van ennek. Az egyik az, hogy ha bringával közlekedem, akkor lényeges plusz időráfordítás nélkül van egy kis keresztedzés a futások mellett. A másik pedig az, hogy mivel sokfelé utazom egy nap során, naponta legalább ötször-hatszor bele kell kotorásznom a táskámba, hogy bemutathassam a bérletemet. És ebből egyre inkább elegem van; nagyon rossz érzés számomra az ellenőrök jelenléte a metróban; nem azért, mert nincs jegyem (én egyszerű lélek vagyok: ha nincs jegyem, gyalogolok), hanem azért, mert nem szeretem, ha eleve azt tételezik fel rólam, hogy biztos csalok. És egy harmadik: valahogy jobban látom a várost így, jobban a része vagyok, emberibb az egész.

Így aztán úgy döntöttem, megnézetem a bringámat, lehet-e vele kezdeni még valamit. Futótársak ajánlottak több szervizt is, végül a Németh Kerékpár mellett döntöttem. Velük tudtam beszélni telefonon, megbeszéltük, hogy szombaton beviszem a bringát, mert úgyis csak utána hétre tudják vállalni. Szombaton bevittem, hétfőn már jött is az sms, hogy készen van. Jó választás volt ez a szerviz, a bringa meg szerintem szép lett. Valami miatt nem tudok képet beszúrni, úgyhogy itt a bringa (Bringán nem röhög. A nyergen sem!)

Így aztán kedden már azzal mentem. A Váci út Dózsa körüli részéről kellett eljutnom a Petőfi híd környékére Budára. Az útvonal első része ismerős volt, a rakparton van bicikliút, azon mentem – sokat futok erre. Aztán tovább a Kossuth térig – itt is futottam már, tudtam, hogy itt el lehet keveredni kicsit. Meg is történt, hirtelen véget ért a bicikliút. Végül is minden véget ér egyszer, szóval annyira nem lepődtem meg, úgyhogy mentem valahogy tovább, a Lánchídig, a Lánchídon mentem át Budára. Azért megállapítottam, hogy nem ez lesz az igazi útvonal, úgyhogy szerdán már a Margit hídon átmentem, az az útvonal jobb lesz. Budán a bringaúton mentem, nagyjából rendben is volt a dolog, különben is, arra is futottam már, úgyhogy kb. ismertem a helyet. Egy helyen volt csak gond, ahol valami nemtommi miatt nagyon leszűkül a bicikliút, és be se nagyon lehet látni a szembejövőket. Van valami nyíl rajta, meg valami szöveg is, amit nem álltam meg elolvasgatni, úgyhogy nem tudom, mi az. Első nap ott leszálltam a bringáról, második nap már nem. Hazafelé a Petőfi hídon jöttem, aztán Pesten a Boráros tértől a Vámház körútig ki tudja, hogy jutottam el – felét gyalogoltam, merthogy kerestem valami épkézláb utat. Utána kiskörút, Bajcsy, ott a közepénél jöttem rá, hogy hát a másik oldalon van bicikliút, átmentem oda, aztán a körúttól a rakparti bicikliútig, aztán onnan haza. Szerdán már gyakorlottabb voltam, visszafelé Budán maradtam a Szabadság hídig, azon jöttem át Pestre, aztán egyből egy új útvonalat kellett kipróbálnom, ki Zuglóba az Írottkő parkig, ráadásul időre. Egész jól boldogultam az útvonallal, csak a vége felé volt gond, úgyhogy 10 perces késéssel érkeztem meg. BKV-val is kb. ennyit szoktam késni. Onnan pedig haza, Zugló-Hősök tere-Dózsa-Váci útvonalon. Összesen kb. 46 km-t mentem a két nap alatt.

Azért a fővárosi kerékpározás kívül esik a konfortzónámon, legalábbis az eddigin. Az eddigi kósza próbálkozásokhoz képest határozottan jót tett, hogy időközben tanultam egy kis KRESZ-t, meg hogy vezetni is most tanulok, így aztán jobban tudok az autósok fejével gondolkodni. De kedden azért időnként eléggé bizonytalanul éreztem magam a biciklin; főleg az okozott gondot, hogy nagyon sokat kellett járható utat keresnem. Szerdán már jobb volt, sőt, amikor Budán mentem a Gellért-hegy alatt, már valami furcsa otthonosság-érzésem is volt, pedig bringával másodszor jártam arra. Érdekes tapasztalat volt.

Azt is megtapasztaltam, hogy bringázás közben folyamatosan figyelni kell, nem lehet úgy elbambulni, mint akár tömegközlekedés, akár futás közben. Amúgy időnként eszembe jutott, hogy futva mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom :) Néha a frász jött rám, amikor embertársaim nem a haladási irányukba néztek, vagy amikor nagytestű eb mellett kellett eljönnöm. Na meg amitől nem a frász jött rám, hanem a lélek majdnem kirázódott belőlem, az a kockakő. Az indulási helyemhez közel is van egy ilyen rész, nem is arra fogok járni, az biztos, meg az Andrássyn is; nem bringabarát útburkolat, az tuti. Szerda reggel amúgy az is eszembe jutott, hogy esés nélkül nem hiszem, hogy meg fogom úszni – és milyen igazam lett, már délután sikerült is esnem egyet, a Hősök terénél. Nem estem nagyot, de mi fájdult meg? Igen, a januárban megsérült bal bokám. Meg a két térdem lett kicsit lila :S Na mindegy, legalább hamar túlestem az első esésen is, és amúgy is, ennél nagyobb bajom ne legyen idén.

Szóval ezek az első tapasztalatok. Kedden még eléggé éreztem a hátsómat, szerdán már rendben voltam. Azt is megtanultam, hogy kicsivel több idővel érdemes számolni, hogy amikor odaérek, picit több időm legyen átvedleni normál cuccba. A táskámat hátizsákra kell majd cserélnem, vagy kosarat feltenni a biciklire. Ja, meg esős időre még nem vagyok felkészülve, valami esőkabátszerű cucc is kell majd.

Az van, hogy lassan két hete, mi több, pontosan, valami kórságban vagyok. A közérzetemmel többnyire nincs baj, kicsit fújom az orrom, köhögni már nem köhögök, viszont többnyire valamivel 37 fölötti értéket mutat a lázmérő, és kicsit gyengébb vagyok a szokásosnál. Azt hittem, hogy a több pihenés-hektoliter tea-C-vitamin kombó segíteni fog; hát, eddig nem sok változás történt. Tegnap aztán jól megijedtem attól, hogy elkezdett fájni a hátam, meg kollégák is jól beijesztettek, úgyhogy el is mentem gyorsan orvoshoz. Szerencsére nincs semmi komoly, csak egy makacs megfázás. Kaptam kanalas orvosságot, meg igen, antibiotikumot is, emellé probiotikumot meg még egy gyógyszert – egy kis megfázás és már ennyi cuccot kell szedni, legalábbis ha az nem megy, hogy pár napot otthon töltsek nyugiban.

És közben futhatnékom van, de nagyon. Irigylek mindenkit, aki futhat, mázlisták! És mégsem futok; pedig egyszer már elkezdtem öltözni futócuccba, de gyengeséget éreztem, és visszaöltöztem. Tavaly megtanultam, hogy ha a testem jelez valamit, akkor vegyem azt figyelembe, akkor is, ha a fejemmel máshogy döntenék.

Nagy türelempróba ez nekem. A türelem szóról sokáig az egykori Kretén vagy Mad magazin Star Wars-paródiája jutott eszembe, amikor is Lüke Szájtátó valami olyasmit válaszolt az őt türelemre intő Yodának (arra nem emlékszem, az ő neve hogy volt), hogy „egy raklapnyi türelmem van már, öreg”. Ezt én is így éreztem, amikor valami miatt nem tudtam futni. Most is így éreztem az elején: nagyon nehéz nem futni és nem mozogni mást sem. De lassan igyekszem ezt az érzést megszelídíteni, és jó lélekkel kivárni, amíg újra egészséges leszek teljesen.

Amúgy két hét múlva itt az első félmaraton, Debrecenben – hát, a karácsonyi majdnem húsz emléke éltet, meg az egy hónapja hóesésben és mínusz 9-ben futott 15… Azért remélem, addig tudok majd legalább egy hosszút futni. Vagy ha addig nem, akkor majd akkor.    

Újabb hónap múlt el, itt az ideje a havi számvetésnek. A hónap jellegzetessége a sokféleség volt: a futások is változatosak voltak, az időjárás szempontjából is (hóesés és ragyogó napsütés is volt) és a futás típusait tekintve is. Illetve a futás mellett viszonylag sok mindent csináltam. Pedig a hónap utolsó hete gyakorlatilag kimaradt sajnos: megfáztam :(

Futás

Összesen kilencszer mentem el futni. Ebből három szintes futás volt: a Gellért-hegyen voltam mindháromszor. Ez új volt az eddigiekhez képest, örülök, hogy sikerült megvalósítani.  

Síkon tehát hatszor futottam, pontosabban hétszer, mert az egyik Gellért-hegyi futás utáni plusz futást külön mértem. A megtett táv 53,46 km volt, az átlagtempóm 6:47. Hét perc fölötti átlagot egyszer futottam, amikor hóesésben, mínusz 9 fokban futottam 15 kilit a rakparton. A hónap krónikájához az eddigi leggyorsabb öt kilim is hozzátartozik: most először mentem 30 perc alá (29:54).

A három szintes futásom közül az egyik közösségi futás volt, a futóklub rendezvényére mentem el. A másik kettőre viszont már egyedül, mindegyik alkalommal más-más útvonalon. Összesen kb. 25 km-t futottam, az átlagtempóm 7:52 volt.

Keresztedzés

Az itthoni tornát folytattam heti kétszer, illetve gerinctorna-gyakorlatokkal bővítettem. Egy alkalommal spinningen vettem részt, most először, kétszer 50 percig. Egyszer pedig elmentem úszni, tizensok év kihagyás után; nagyon jó élmény volt. Utóbbit szeretném rendszeresíteni, azzal, hogy a normál úszótechnikát is meg kéne, hogy tanuljam.

Ugyan nem keresztedzés, de megemlítem, hogy kétszer voltam masszázson is.  

Előretekintés

Remélem, minél előbb túlleszek a megfázáson, és újra tudok futni és mást is mozogni. Ez lenne most a legfontosabb, mert már nagyon hiányzik.

A következő hónapban már igyekszem némi tervszerűséget vinni az edzésekbe, a következőképpen. A heti első futásomat gyorsító futásnak tervezem, szerdánként lesz a SZDSZ a Gellért-hegyen (ha nem amortizálódom le nagyon a délelőtti óráimon, de remélem, hogy nem), hétvégén pedig hosszút futok. Ha közben lesz kedvem futni, akkor olyat futok, amihez kedvem lesz :) A tornát folytatni szeretném meg az úszást is rendszeresíteni. Meg megnézetem a bringámat, hátha lehet még használni :)

Szándékosan nem szépítgető szót használtam a címben. Beszéljünk most hát erről, a kövérségről, ami születésem óta jelen van, vagy ténylegesen, vagy fenyegetésképpen.

Koraszülött voltam, alig maradtam életben, érthető tehát, hogy anyu nagyon féltett. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy rettenetesen etetett. Hogy csecsemőkoromtól fogva, azt onnan tudom, hogy láttam egy képet, kb. egyéves lehettem rajta, és kb. úgy néztem ki, mint ez a kiskutya itt. Ez később is így volt; amire emlékszem kislánykoromból, az az, hogy kb. kétszer akkora voltam, mint a többi lány az oviban és később az általánosban. Ez akkor még nem volt olyan gyakori, mint manapság, ezért aztán, mivel a gyerekek elég kegyetlenek tudnak lenni, kaptam is a társaimtól elég rendesen.

Ami érdekes, hogy már valahol általános iskola elején is próbáltam valamit tenni ez ellen, merthogy nagyon zavart. És mit tettem? Elmentem görkorizni, meg, igen, kocogni. Ez azért a 70-es évek végén, vidéken nem volt nagyon megszokott, így aztán emiatt újabb gúnyneveket kaptam: a Lufihoz (gondolható, hogy nem könnyedségem, hanem alakom miatt kaptam ezt a nevet) a Kocogi is társult. (Figyelem! Nem javaslom senkinek, hogy kipróbálja, ma hogy reagálok ezekre – nem biztos, hogy jól… persze, most, hogy leírtam, az se biztos, hogy rosszul. De akkor se javaslom.) Abba is hagytam hamar ezeket a próbálkozásokat.

A tesióra maga volt a rémálom – folyamatos kudarc. Leginkább futni utáltam, tíz méter után majdnem meghaltam. Nem tudtam, hogy lassan kell elkezdeni futni. Ötödikben vagy hatodikban aztán kaptunk egy tanárt, aki elég hírhedt volt arról, hogy nem okozott neki gondot, hogy jól odamondjon az embernek. Egyszer futottunk tesiórán, piros melegítő volt rajtam, és megállított. „Hogy néz ki a lábad? Mindennap futnod kéne”, szólt – ez a mondat lassan 30 éve, hogy kiesett a száján, de még mindig kísért. Meg tudnám mutatni, hogy a pálya melyik részén voltam, amikor ez elhangzott. Viszont ugyanez a tanár volt az, aki a közeli nagyvárosból minden nap futva jött ki a suliba – rövidnadrágban, télen is; hülyének is néztük. Érdekes, hogy amikor elkezdtem futni, és már voltam pár versenyen, eszembe jutott, hogy megkereshetném, de aztán nem tettem, és valószínűleg nem is fogom megtenni.

A tesiórát azért is utáltam, mert azon túl, hogy a legtöbb dologban béna voltam, amikor csapatversenyre került a sor, mindig az utolsók között voltam, akik csapatot találtak – mert garantáltan az a csapat lett az utolsó, amelyikhez csatlakoztam, és ez nagyon szar volt.

A kamaszkorral azért jött változás, onnantól nem voltam látványosan nagyobb, mint a kortársaim. Nyilván volt rajtam felesleg és puhány voltam, de mégis jobb lett a helyzet.

Arra viszont, hogy mozogni jó, csak a húszas éveim közepén jöttem rá. Akkor callanetics-et, egyfajta alakformáló tornát kezdtem csinálni, később jógát – az fontos szempont volt, hogy ne kelljen nagyon megizzadni közben.

Aztán elkezdtem egy egyetemet, és munka mellett tanultam. Ez sok mindennek nem tett jót, többek közt annak se, hogy semmi mozgás mellett iszonyúan étkeztem: ami éppen jött, péksütik ezerrel. Nem is csoda, hogy megint meghíztam. Adatot is tudok erről már mondani: a 167-es testmagasságomhoz 75 kilóig híztam. Ez 26,89-es BMI-t jelent. Ekkor mondtam azt, hogy eddig és ne tovább. Részben azért is, mert ekkor már egészségpszichológiára specializálódtam, és azt gondoltam, hogy tudok hihetően foglalkozni mondjuk a szívbetegségek prevenciójával, ha magam is elhízott vagyok? Ez 2007-ben volt amúgy.

Tehát kezdésképpen megcsináltam a döntési egyensúly nevű gyakorlatot; fontos volt, hogy először fejben tegyem rendbe, hogy miért is akarok lefogyni. Arra is rájöttem, hogy nálam a rendszertelen étkezés és a hülyeségeket evés a fő probléma – utóbbiak között az is, hogy édességet mindennap eszem. Aztán elkezdtem az étrendemet megváltoztatni és heti kétszer mozogtam. Alapul Béres Alexandra könyvét vettem; amire emlékszem, a sok zabkása mellett, az, hogy nekem az segített sokat, hogy kéthetente lehetett enni magas kalóriatartalmú ételt is, ezért aztán kéthetente szépen elsétáltam a Vanillin Cukrászdába, és ott a lehető legcsokisabb sütiből ettem egyet teljes lelki nyugalommal.

A mozgás egy tornagyakorlatsor volt alapvetően, az, amit a könyvben találtam. Emellett kb. háromszor elmentem futni is. Ezzel az volt a gond, hogy nem tudtam végigfutni a rakparton megállás nélkül, és ezt kudarcnak éltem meg. Na meg egyszer egy jóember beszólt a rakparton, hogy „sokat kell még futnod, hogy lefogyj”. Úgyhogy a futás ennyiben is maradt akkor.

Csaknem egy év alatt fogytam 11 kilót, tehát 64 kiló voltam, amikor nagyjából visszaálltam a korlátozásmentes étkezésre. Ezt a súlyt egyébként nagyjából azóta is tartom – 67 kilónál nem mentem feljebb. A kilókban történt változás mellett a körméretek talán beszédesebbek: derék-, csípő-, mell- és combkörfogatom 9-6-5-4 centivel lett kisebb az első 4 hónap alatt. Később sajnos nem írtam, csak 2010-ből vannak adataim, amikor már futottam, lényeges változás a mell- és a combkörméretben történt, további 4-5 centivel lett kevesebb.

Futni nem azért kezdtem 2010 nyarán, hogy fogyjak – ezt már leírtam máshol.

Jelenleg normál a testsúlyom, 65 és 67 között ingadozik. A télen kicsit felszedtem magamra, a hastájékra – ez zavar. Tornázom rá, sőt, már eszembe jutott, hogy kicsit megint bele kéne nyúlni az étrendembe. Ez amúgy mindig téma; ahogy látszik, felnőttként sose voltam extrém mértékben elhízott, mégis, ez a téma tényleg folyamatosan jelen van.