A 3 évvel ezelőtti siker miatt, no meg mert Róma mindig megér egy misét (nekem meg pláne), újfent elmentünk családilag egy lókoszt hétvégére Rómába, én pedig mellesleg újfent futottam egy maratont.
A legutóbbi kísérlettel szemben az előjelek abszolút kedvezők voltak, emiatt - és mert ez volt a 13. maratonom - bizony igencsak tartottam a dologtól- mint utólag kiderült, abszolút nem alaptalanul.
A verseny mérete, az indulók száma ismét ledöbbentett, csakúgy, mint a rendezés – csakl most épp fordított előjellel. Mivel végre valahára a sokéves ásatások után elkezdődött az újabb metróvonal építése, arrébb helyezték az indulást a Colosseo mellöl a császárfórumokhoz, és az építkezés miatt amúgyis leszűkített úton igencsak nagy tülekedés után tutdta csak a z ember átküzdeni magát a rajthoz. Amit emiatt gondolom sokan le is késtek, még úgy is, hogy a rajt egy felhőszakadás miatti áramkimaradás következtében amúgy is késett pár percet (csak hogy tovább kelljen várakozni a szakadó esőben ).
Aztán a verseny végre elindult, az idő meg kicsit megjavult, úgyhogy minden nagyon szép és jó volt, ahogy egy ilyen versneyhez ez illik is. A tempóm a szokásos, 3.30 körüli időt vetítette előre, úgyhogy egy mellém csapódó pécsi srác nagyon elégedett volt, hogy ebből számára egy hatalmas egyéni csúcs néz ki. Miután a táv derekát végignyulaztam neki , leálltam egy kisebb dolog miatt, hogy ő csak menjen tovább, majd találkozunk. Nos, ebből aztán nem lett semmi. Kisvártatva ugyanis, úgy 36 km táján olyat éreztem, mint még soha: nyilalló érzés a bal bokám fölött. Rögtön rájöttem, hogy minden futó esküdt ellensége, az Achilles ín gyulladás tört rám. Érdekes módon hosszú pályafutásom során eddig sosem volt hozzá szerencsétlenségem, úgyhogy csak olvasmányaimból ismertem, hogy milyen is az, de ezek alapján is egyből sikerült diagnosztizálnom.
(Gondolom, most se történt volna velem ilyen, ha a maratonra való rápihenés keretében a megelőző két napot nem gyalogoltam volna végig a családdal városnézés gyanánt. Saccra a 2 nap alatt szintén megvolt egy maraton, csak totyogva-csoszogva, amúgy turistásan .)
Kicsit megálltam lazítani, nyújtani, de nem segített. Végül aztán szép lassan, sántikálva, néha belesétálva (illetve -sántikálva) nagy kínlódások közepette csak beértem, de a majdnem PB-vel kecsegtető időből végülis sikerült összehozni egy 3.49-es PW-t (personal worst). Mint kiderült, jól tettem, hogy fogcsikorgatva mégiscsak végigcsináltam, mert így a célban még épp időben megkaptam a melegítő fóliát: amint magamra húztam ugyanis, még az eddigieknél is nagyobbat szakadt az ég a Városra. Még csak az hiányzott volna, hogy az Achilles nyavalya mellett még egy jó megfázást is összeszedjek…
Hát ennyi volt verseny. Az utózmányokról csak annyit, hogy a délutáni városjárás során felcserélődtek a szerepek: Nem én álltam meg állandóan idegesen visszatekintve, hogy jön-e már végre a női szakasz, hanem nekik kellett folyton megállni, hogy hol marad már megint ez a szerencsétlen nyomorék – illetve nekem kellett utánuk kiabálni, hogy hova a francba rohannak ennyire .