Már 9 nasop eltwelt aa DB maraton óta, és már el is felejtettem, inkluzíve az utolsó km-ek lábgörcsét.

Elég hamar regenerálódtam, pedig már nem vagyok egy fiatal csikó, túl a maratonon korban is. Azóta futottam 82 km-t, és van 2 pár szép új cipőm is. Ma már abszolváltam a heti rendes félmarit is, amiből - bár nem úgy kezdtem hozzá, de aztán valahogy úgy alakult -  egy PB sikeredett! Hihetetlen. Mondjuk az "alternatív versenycipő"-ként aposztrofált cipőben futottam... Lehet, hgy revideálnom kell eddigi meggyőződésemet, miszerint nem a cipő teszi a futót?

Mármint a cipővásárláson. Már hónapok óta nyomasztott a dolog, hogy új cipőket kell vennem. Igencsak túlhordtam a régieket állítólag, mindkettőben volt vagy 1900 km. Külsőre- he tiszták - újszerűek még mindig, de azért - főleg az egyiken- igencsak érződik, hogy eleget nyűttem őket. Felváltva használtam őket, az egyiket inkább síma úton, a másikat inkáb terepen. A most még kényelmesebbnek vélt párral lekűzdöttem még a hétvégén a debreceni marit, de tovább már tényleg nem lehetett halasztani a dolgot. Úgyhogy elzarándokoltam az előző cipőimet gyártó cég (amelyik mostanában azt hirdeti magáról, hogy lojális a sporthoz, régebben meg azt, hogy csendben készít minőségi cipőket 1900akárhány óta) óbudai márkaboltjába, ahol az előzőeket is vettem. Szokás szerint most is 2 pár különböző cipőt akartam venni, és persze pontosan ugyan olyan típusúakat, mint a régiek. Nem kimondottan márkahűségből, hanem inkább kockázatkerülésből. Azok ui. jól szuperáltak, minek változtassak. Persze a boltban egyből kiderült, hgy mind az 'Örökség Háló, mind a "Dzsessz" sorozatot nerm folytatják, csak újabb típusok vannak, újabb fantázianevekkel. Szóval a kockázatminimalizálás nem igazán sikerült.

Pech. Mondjuk ha már ott voltam, gondoltam azért még mindig kisebb kockázat, ha ott vásárolok a megszokott márkából, mintha váltanék. Úgyhogy megkérdeztem az eladót, mit tud helyettük árban/tudásban hasonlót ajánlani. Perzse- végtére is eladó- egyből a drága csúcsmodellekkel kezdte, de aztán végüli mégis sikerült kiválasztani, hogy mi is kéne Így aztán vásároltam az Örökség hálóü 3 -at leváltandó egy egy Fúzió Háló ésa Dzsezz helyett pedig egy Azura Háló fantázianévre hallgató modellt. Érdekes módon, ugyanúgy mint a korábbi 2 pár, ezek is eltérő méretűek. Mindkettő akciós kifutó modell volt, igen barátságos áron (főleg az utóbbi, amit a fradi-színe mellett igazából épp ezért vettem meg, mert amúgy kicsit furcsa, hogy a felsőrésze alig nyúlik túl a cipő nyelvén)

Szóval most van 4 pár cipőm. A két új marad az itthoni futásokhooz, a két régit meg elviszem anyósomhoz, ahonnan a HHH- felé szoktam futni, illetve anyámékhoz Érdre az ottani futásokhoz. Így legalább ezentúl nem kell állandóan cipőket hutcolásznom.

Na megyek is felavatni őket, illteve ma először a rizikósabbat. Ja, itt a jelenlegi kollekcióm. Na melyik új, melyik régi?

(Na megvolt az első menet az zöld-fehér azurával. Hihetetlen könnyű és gyors! És csak 8500-ért! Minden erőfeszítés és pulzusemelkedés nélkül mentrem olyan időt, amilyet máskor csak direkt odafigyelve szoktam. Mintha rugólábon mentem volna! /biztos nem véletlen írja róla az ismertető, hogy alternatív versnycipő/. És a lépéseim is hosszabbak, mint a régi cipőkben. Ha már ebben mentem volna a marira, biztos jó pár perccel gyorsabb lettem volna, és megspóroltam volna a vége felé a begörcsölést. Mondjuk ezt szántam inkább terepre, de arra éppenséggel kevésbé lesz jó, mert valahogy bokában labilisabb, de mindegy, arra jó még az elődje is. Nos, ezek után nagyon kiváncsi vagyok a másikra is.)

 (Péntek: ma kipróbáltam a Fúzió névre hallgatót is. Puha, bársonyos érzés...Egyszerűen nem lehet vele lassú tempóban menni. Csak azt nem tudom, hogy ezek eleve jobbak, mint a régi cipőim voltak, vagy azok már megmerevedtek a sok használat alatt, és azért ilyen nagy a különbség) 

Milyen h....e az ember, ha a futás megszállottja! Tegnap délután még úgy gondoltam, hogy minek nekem ez a kínszenvedés. Mindenem sajog, alig tudok a fotelből kimászni. Én hedonistaként ugyebár azért futok, mert az jól esik, és nem a szenvedsésért, a kűzdelemért magáért. Persze ma már másképp érzem. Az izomláz még mindig gyötör, de azért már felmerült bennem, hogy legközelebb hol, mikor.

Ez volt az első rendes marim, a tavalyi debreceniből u.i. hibádzott vagy két kili. Túl a maratoni koron, 3.38.54-gyel debütálni gondolom azért nem rossz (kiindulva a tavalyi csonkából, az ambícióm az volt, hogy jó lenne 3.40-45-ön belül végezni).

Mit mondjak, ez most jobban megviselt, mint a tavalyi kurtára sikeredett. A tempóm szinte pont u.az (/5.10 -5.11/km) volt, mint tavaly, de mégis, valamiért az idei sokkal nehezebb volt.

Viccesen azt mondtam, miután kiderült, hogy a tavalyiból hiányzott majd’ 2 kili, hogy sajnos meg kell újra próbálnom, hogy kiderüljön, le tudok-e egyáltalán futni egy maratont, mert ki tudja, mi történt volna az utolsó két kilométeren, ha rendesen kimérték volna a távot. És valóban: ez az utolsó két kilométer volt az, ami igazán megviselt, amikor már szenvedtem, begörcsölt a lábam, alig vonszoltam magam, stb. Szóval úgy tűnik, tényleg számít az a kis diffi.

Persze, azért más különbség is volt. Tavaly tudatosan készültem a maratonra, idén ez nagyjából elmaradt, ráadásul egy késői influenza is kihagyásra kényszerített. Mi több, az utolsó héten beállt egy ronda fájdalom a jobb lábamba (minden térdhajlításnál belenyilallt valami a térdem mögött hátul), ami az utolsó kilométereket most is kínszenvedéssé tette.

Egyébként a verseny kb úgy alakult, mint tavaly. Most is ugyanazoknál a barátoknál aludtunk, mint tavaly, és ebből kifolyólag most is kissé megnehezítette a dolgomat (és engem), hogy nagy eszem-iszommal készültem a másnapi versenyre. Most is elkisért a családt, és két buzdítás között most is megjárták a z Állatkertet és a Vidámparkot, akárcsak tavaly. Most is nagyon szép volt a tavaszi Nagyerdő. És most is csodaszép verőfényes idő volt, szinte nyár, az év talán eddigi legmelegebb napja (bár talán tavaly mintha még melegebb lett volna).

Most is voltak némi szervezésbeli hiányosságok, de azért engem nem igazán bosszantottak, és nem tudták elvenni a kedvemet (max. az zavart kicsit, hogy egy szűk lábszagú teremben volt a tésztaoparti, ami nekünk hely hiányában állófogadásra sikeredett).

A frissitő pontokon nagyon kedvesek voltak a gyerekek (a legaranyosabb az volt, hogy miután már belemarkoltam a napon megolvadt csokitrutyiba, figyelmeztettek, hogy vigyázzak, sajnos kicsit puha. Kösz, észleltem). És még a táv is annyi volt, mint amennyinek lenni kellett, ez most tuti.

Örömömre szolgált az is , hogy sikerült egy mini edzésonline találkozót összehozni a verseny előtt. Aztán pár kilométert az elején együtt is futottam néhány kollegával (viszont – mint látom – sokkal többen voltunk ott, mint a hányan a Pen által meghirdetett találkozón megjelentek...)

(Ja, volt egy isoznyú nagy kellemetlenség is, ezt magyarázza meg nekem az, aki gyakran jár versenyekre: hogy lehet az, hogy már a rajtnál, tehát futás előtt az embersűrűben olyan átható izzadtságszag volt, mint kánikulában egy tömött Combinoban?)

Most is óvatosan kwezdtem, mint tavaly. Az elején hagytam, hogy  sorra előzgessenek engem, de 20 után már senki sem hagyott le, hanem inkább én előzgettem. 30 után meg szinte egy lelket sem láttam magam körül (csak azokat láttam velem szemben cammogni, akiknek nálam jóval több volt még hátra Ez - bevallom, még ha nem is szép -, hogy némi megelégedettséggel töltött el). Ezek szerint nyilván jól taktikáztam, mert amúgy különösen nem is éreztem magam úgy, mintha teljesen kifacsartak voltna még a végén sem. De:

Jött ez a ronda görcsös lábfájás az utolsó kilométereken, tehát a lábamnak azért egyszerre az már azért sok volt. A kérdés csak az (tán a szakértők tudjál a választ), hogy mi volt sok: a táv , vagy a folyamatos futással eltöltött idő? Felmerült bennem, hogy talán túl óvatos voltam az elején, és ha esetleg erősebben kezdtem volna, akkor mondjuk egy 10 perccel hamarabb végzek, és esetleg megspórolhattam volna magamnak a szenvedést a végén. Vagy ez hülyeség, mert nem az idő, hanem a kilométerek számítanak? Tényleg nem tudom.

Na mindegy, a fájás előbb-utóbb elmúlik, és aztán már csak a szépre emlékezem (és szinte már most is, pedig azért még fáj...)

Ma csak egy rövid 9 kilit abszolváltam, mondván hogy marira inkább alul-, mint túledzetten kell menni. Be akartam állítani a maratoni utazótempómat, de nem sikerült, mert néha viharos erejűs zél fújt. Így nem tudtam végig kellően alacsonyan tartani a pulzusomat, és a tempó is túl gyors lett. Na mindegy, ez a kisebb baj. A nagyobb a füst és a  forgalom votlt

A rákosszentmihályi csendes kis utcákon terveztem a mai futást, mert azok ilyenkor a tavaszi virágzás idején különösen szépek. El is képzeltem, milyen jó lesz majd az eső eső utáni hűvös, tiszta levegőn virágillatban  örömfutni. Ehhez képest mindenfelé pöfögő csotrogányok, öreg zsigulik, kisfurgonok kőröztek lépésben, borzalmas bűzt eregetve. Még jó, hogy legalább fújt ez a máskor átkozott szél.

Hát persze, hogy sikerült belefutnom egy lomtalaniításba, annak minden, itt tovább nem részletezendő kellemetlen velejárójával együtt. Úgyhogy a futás legalább 2/3-a nem iolt egyáltlán örömfutás. A vége azért az lehetett volna, de sajnos pont az volt a elginkább szemebeszeles szaksz...

(Zárójelben: tavaléy űállítóag megreformálták a rendzsert, hogy egyszerre csak kisebb helyen szerveznek lmtalanítást, azt sem  hirdetik meg előre, csak a lakók kapnak róla egy diszkrét értesítést. Azt gondolták, hogy ezzel megelőzik, hogy az erre specializált szakemberek népes rokonságukkal ellepjék a környéket, és még nagyobb rumlit csináljanak.  NNos, az intlzkedés nyilvánvalóan kudarcot vallott: az érintettek mvalahogy mégis értesülnek a dologról, és ugyanúgy megszállják a környéke,  mint korábban)

Megvolt a heti harmadik félmarim. És most az a térdem nem fájt, amelyik eddig, viszont elkezdte a másik, a jobb lábamon, ahol a bokám már eddig is rendetlenkedett. Úgyhogy most már a debreceni mariig tényleg pihi lesz (szinte).

Különben hihetetlen ez az időjárás, ma már szinte kellemetlenül melegnek éreztem. És idén először direkt élveztem a hűsítő szembeszeles szakaszokat (szerencsére fújt is rendesen) .

Ugyanaz van, mint tavaly. Akkor is, mint most  (sőt, még inkább) kicsit megnyomtam a tavaszt, és akkor is, mint most ettől futás közben elkezdtem fájdalmat érezni az egyik bokám és a másik térdem táján. Akkor is, mint most a debreceni maratonra készültem éppen. Akkor (és remélem, most majd nem) ezért aztán fájós térddel futottam le a távot. Szerencsére nem  elviselhetetlen a fájdalom, inkább csak kellmetlen, és azért idegesített, mert  mindig attól féltem, hogy mindjárt úgy meg fog erősödni a fájdalom, hogy képtelen leszek tovább futni.

Amúgy a térdeim egy gyerkkori hokisérülés óta recsegnek-ropognak (este, amikor megyek fel a lépcsőn, félek,olyan hangpsabn ropognak, hogy mindig attól félek, hogy felébrednek rá a gyerekek), amúgy más bajom nincs velük.

Különben tavaly a maraton utáni kiengedés során megszűnt ez a fájás. Remélem, most is ez lesz, és csak attól jött most elő,  hogy az utóbbi időben túl lettek erőltetve az izületeim Ezért pld ezen a háten, bármilyen csábító is ez a tavaszi idő egy jó kis fzutásra, eldönöttem, hogy direkt visszafogom magam, és nem futok egymást követően több napon keresztü.- csak ritkán :-)

Lehet, hogy most, túl a maratoni koron már legfeljebb heti összesen egy maratonnyira vagyok hitelesítve? Nem akarom.

Április 20-án jön a debreceni maraton, és ezért úgy döntöttem, végre nekiállok egy kicsit tudatosan készülni. Ebből annyi lett, hogy vasárnap este kinyomtattam a másnapra tervezett, és a különböző edzésprogramok szerint elengedhetetlen 35 kilis futás útvonalát Erre hétfő reggel már az ágyból alig tudtam kikelni, olyan kriplinek éreztem magam. Mindenféle fájdalmak, láz, gyengeség - tipikus influenza, csak érdekes módon vagy 1 hónappal a járvány után. persze azért be kellet menni egy kicsit dolgozni, de olyan nehezen ment, hogy a Bajcsin pld nem értem át a kereszteződésen egy tejles zöld lámpa alatt.

Úgyhogy 4 napig no futás, no tudatos felkészülés. Ma végre ha erőt nem is, kedvet végre éreztem egy futásra. Olyan hívogató az idő, olyan szépek a virágzó fák. Úgy is tettem. Az eleje nagyon nehezen ment, aztán azért belejöttem. A pulzusmérő nem érzékelte, de én azért úgy éreztem, nagyon megerőltető a dolog, és biztos hót lassú vagyok. Ehhez képest azt mutatta utólag a stopper, hogy magamhoz képest szinte szélvész voltam. És utólag nem is éreztem úgy, mintha különösen megerőltető lett volna a dolog.

Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. Félreéreztem, hogy úgy legyengítet a dolog? Vagy azt jelzi ez a jó idő, hogy az utóbbi időkben éppenséggel túl sokat futottam, és szinte jót tett ez a kényszerpihenő, még így betegséggel együtt is?

Aztán meg nem tudom, mi legyen a tervbe vett, de elmaradthosszú futással. 2 hét múlva lesz a maraton. Akkor addig már ne fussak 30 fölött? Vagy pótoljam be most 7végén? Vagy az már túl közel van, úgyhogy inkább hanyagoljam? És mi legyen a verseny előtti rápihenéssel, ha már - ha kényszerből is, de - megvolt a rápihenés?

Egyáltalán, mi lesz így a tudatos felkészüléssel? Hagyjam a francba, fussak úgy, ahogy eddig, csak úgy kedvtelésből, aztán lesz, ami lesz?