Milyen h....e az ember, ha a futás megszállottja! Tegnap délután még úgy gondoltam, hogy minek nekem ez a kínszenvedés. Mindenem sajog, alig tudok a fotelből kimászni. Én hedonistaként ugyebár azért futok, mert az jól esik, és nem a szenvedsésért, a kűzdelemért magáért. Persze ma már másképp érzem. Az izomláz még mindig gyötör, de azért már felmerült bennem, hogy legközelebb hol, mikor.

Ez volt az első rendes marim, a tavalyi debreceniből u.i. hibádzott vagy két kili. Túl a maratoni koron, 3.38.54-gyel debütálni gondolom azért nem rossz (kiindulva a tavalyi csonkából, az ambícióm az volt, hogy jó lenne 3.40-45-ön belül végezni).

Mit mondjak, ez most jobban megviselt, mint a tavalyi kurtára sikeredett. A tempóm szinte pont u.az (/5.10 -5.11/km) volt, mint tavaly, de mégis, valamiért az idei sokkal nehezebb volt.

Viccesen azt mondtam, miután kiderült, hogy a tavalyiból hiányzott majd’ 2 kili, hogy sajnos meg kell újra próbálnom, hogy kiderüljön, le tudok-e egyáltalán futni egy maratont, mert ki tudja, mi történt volna az utolsó két kilométeren, ha rendesen kimérték volna a távot. És valóban: ez az utolsó két kilométer volt az, ami igazán megviselt, amikor már szenvedtem, begörcsölt a lábam, alig vonszoltam magam, stb. Szóval úgy tűnik, tényleg számít az a kis diffi.

Persze, azért más különbség is volt. Tavaly tudatosan készültem a maratonra, idén ez nagyjából elmaradt, ráadásul egy késői influenza is kihagyásra kényszerített. Mi több, az utolsó héten beállt egy ronda fájdalom a jobb lábamba (minden térdhajlításnál belenyilallt valami a térdem mögött hátul), ami az utolsó kilométereket most is kínszenvedéssé tette.

Egyébként a verseny kb úgy alakult, mint tavaly. Most is ugyanazoknál a barátoknál aludtunk, mint tavaly, és ebből kifolyólag most is kissé megnehezítette a dolgomat (és engem), hogy nagy eszem-iszommal készültem a másnapi versenyre. Most is elkisért a családt, és két buzdítás között most is megjárták a z Állatkertet és a Vidámparkot, akárcsak tavaly. Most is nagyon szép volt a tavaszi Nagyerdő. És most is csodaszép verőfényes idő volt, szinte nyár, az év talán eddigi legmelegebb napja (bár talán tavaly mintha még melegebb lett volna).

Most is voltak némi szervezésbeli hiányosságok, de azért engem nem igazán bosszantottak, és nem tudták elvenni a kedvemet (max. az zavart kicsit, hogy egy szűk lábszagú teremben volt a tésztaoparti, ami nekünk hely hiányában állófogadásra sikeredett).

A frissitő pontokon nagyon kedvesek voltak a gyerekek (a legaranyosabb az volt, hogy miután már belemarkoltam a napon megolvadt csokitrutyiba, figyelmeztettek, hogy vigyázzak, sajnos kicsit puha. Kösz, észleltem). És még a táv is annyi volt, mint amennyinek lenni kellett, ez most tuti.

Örömömre szolgált az is , hogy sikerült egy mini edzésonline találkozót összehozni a verseny előtt. Aztán pár kilométert az elején együtt is futottam néhány kollegával (viszont – mint látom – sokkal többen voltunk ott, mint a hányan a Pen által meghirdetett találkozón megjelentek...)

(Ja, volt egy isoznyú nagy kellemetlenség is, ezt magyarázza meg nekem az, aki gyakran jár versenyekre: hogy lehet az, hogy már a rajtnál, tehát futás előtt az embersűrűben olyan átható izzadtságszag volt, mint kánikulában egy tömött Combinoban?)

Most is óvatosan kwezdtem, mint tavaly. Az elején hagytam, hogy  sorra előzgessenek engem, de 20 után már senki sem hagyott le, hanem inkább én előzgettem. 30 után meg szinte egy lelket sem láttam magam körül (csak azokat láttam velem szemben cammogni, akiknek nálam jóval több volt még hátra Ez - bevallom, még ha nem is szép -, hogy némi megelégedettséggel töltött el). Ezek szerint nyilván jól taktikáztam, mert amúgy különösen nem is éreztem magam úgy, mintha teljesen kifacsartak voltna még a végén sem. De:

Jött ez a ronda görcsös lábfájás az utolsó kilométereken, tehát a lábamnak azért egyszerre az már azért sok volt. A kérdés csak az (tán a szakértők tudjál a választ), hogy mi volt sok: a táv , vagy a folyamatos futással eltöltött idő? Felmerült bennem, hogy talán túl óvatos voltam az elején, és ha esetleg erősebben kezdtem volna, akkor mondjuk egy 10 perccel hamarabb végzek, és esetleg megspórolhattam volna magamnak a szenvedést a végén. Vagy ez hülyeség, mert nem az idő, hanem a kilométerek számítanak? Tényleg nem tudom.

Na mindegy, a fájás előbb-utóbb elmúlik, és aztán már csak a szépre emlékezem (és szinte már most is, pedig azért még fáj...)