A cím kicsit sántít, mert valóban a Kinizsi100 nevű teljesítménytúráról van szó, de sajna csak 50 km-ig tartott számomra, mert az 50-es ponton feladni kényszerültem. De úgy gondolom tapasztalataimat akkor is célszerű és fontos leírni, hiszen van belőlük bőven, no meg jövőre ugye visszamegyek újra és nem szeretném mostani hibáimat újra elkövetni.

Szóval unokatesóm férjével, keresztlányom apjával, azaz egy rokonnal vágtunk neki a nagy túrának. Ezek mellett további közös pont kettőnk között, hogy mindketten kick-boxozunk és futunk is. Ő kisebb távokat, én hosszabbakat.

Már előző este, pénteken szedtük a sátorfánkat és előre lefoglalt szállásunkat elfoglaltuk Tatabányán a Romantic panzióban. (ez nem a reklám helye). Gyors vacsi, szénhidrátfeltöltés pizzával, majd vissza a szállásra és alapos-gondos pakolás másnapra, hogy mit hova és főleg mennyit viszünk.

Mire feszülésig telepakoltuk a táskánkat Zoli rájött, hogy hoppá, hát van ám nekünk kocsink és két kísérőnk, így nem muszáj ekkora pakkal mászni, elég ha betesszük a nappali cuccost, és éjszaka előtt találkozunk a depónkkal és magunkhoz vesszük az éjszakai cuccokat, a feleslegeseket pedig elpasszintjuk. Így tettünk esőkabátot, sapit, 4 pár cserezoknit, sok csokit, kekszet, 1l isoitalt, energiaitalt, meg a kulacsövbe vizet, pénzt, mobilt, sportovosit.

Mikor a GPS segítségével Csillaghegyre értünk, már hosszú kígyózó sor fogadott minket. Ez egyrészt nyugtató volt (nem csak mi vagyunk ilyen őrültek, hanem ellenkezőleg, sok-sok őrült van), másrészt kicsit aggasztott (mikor érünk mi ennek a végére??). Szerencsére a sor gyorsan haladt és hipp-hopp indulhattunk is a hosszú útra. Előtte gyors beszaladás a boltba, reggeli, péksüti, kakaós tej, majd pecsét és indulás.

Rögtön egy emelkedővel indult az útvonal. Nem volt vészes, főleg így az elején nem, de azért emelkedett kicsit. A hangulatom is, mikor összefutottam egy ismerőssel, aki aztán gyorsan tovalépkedett. Az első kilik nyugisan teltek, 120-130 átlagpulzussal, beszélgetve, jókedűen. Később is tartottuk a tempót, a lejtőket megfutottuk, meg néhány helyen az egynesekbe is belekocogtunk. A magaslati pontokon, ahonnan jó kilátás nyílt a gyönyörű tájra, elkattintottuk a fényképezőket párszor, majd haladtunk tovább. Hát mit mondjak, gyönyörű volt a táj, csodálatos. Az elején jó sok ember volt még az útvonalon, ahol az ösvény csak egyszemélyes volt, még sokat is kellett kerülgetni.

Teltek-múltak a kilik, beszélgettünk, gyönyörködtünk és jól haladtunk. Előzgettünk közben és nem éreztem különösebb fáradtságot. Így haladtunk egyészen olyan 30 kiliig, amikor is furcsa módon kezdtem érezni a bal térdem mögötti izmot. Először csak icipicit, nem jelentősen, majd ez rosszabbodott kicsit. Aztán darabig stagnált, ekkor próbálkoztam aminosavat bevenni, ami jó is volt az állapot megtartására, de aztán mégsem. A 40. kilitől már elég szenvedős volt a dolog, aztán a Nagy-Gete betett. Az utolsó 2-3 kilin már alig vonszoltam magam Tokodig, ahol kiállni kényszerültem sajnos. Zoli ekkor már előrébb járt, mert mondtam, hogy nyugodtan menjen a saját tempójában, ha neki nincs semmi baja, akkor haladjon, ne hátráltassam. Gyanítom sóhiány okozhatta az izom beállását, mert volt ugye az Oxygen-Wellness frissítője, ahol voltak sós rágcsák is. Na ez nekem valami hihetetlen jól esett, majd Tokodon is bevágtam 5 zsíroskenyeret, ami szintén nagyon jól esett. Utólag azt mondom, hogy hiba volt csak csokit vinni zömében és kevés volt az egy liter isolötty is. De talán az összfolyadék is, mert pisilni csak kétszer kellett a 10 óra alatt, akkor sem sokat. Szóval ezt elbaltáztam.

Szóltam depósainknak, hogy jöjjenek értem, mert mikor Tokodon lerogytam a fűre és fel akartam állni, a bal lábamat egyszerűen nem tudtam teljesen kinyújtani és normálisan ráállni. Sajnáltam, nagyon sajnáltam, még most is sajnálom, de belegondoltam,hogy én szeretek futni, sportolni és szükség van a lábamra, nem akarok hetekre-hónapokra kidőlni a sorból. Ezért az eszemre hallgatván kiálltam.

De persze már akkor is tudtam, amit most csak még jobban tudok, hogy jövőre visszajövök és nem csak visszajövök, hanem végigmegyek. Okultam hiábimból, jövőre már okosabb leszek. (viszek sót és sósat )

A rendezőknek és kiváltképp a tokodi frissítőknek pedig hatalmas köszönet, mert annyira kedvesek voltak! Lesték a túrázók óhaját és mindenben segítettek. A zsíroskenyér pedig nagyon finom volt, utoljára tizenéveim elején vidéki nagyszüleimnél ettem ilyen fiomat.

Jövőre még többet kell belefutni, ahol csak lehet futni, minél hamarabb végezni, mert a túl sok idő is öl ebben az esetben. Minél hamarabb beérni. Elvileg, ha a kocsiból fogy a benzin, akkor is célszerű minél gyorsaban menni, hogy egy benzinkúthoz érjünk.

Zoli végül megcsinálta a távot, ezúton is gratula neki!

Ja, meg mégy egy:  a túra közben sok emberrel beszélgettünk, akik közül egy pár 14 (!!!) évesnek nézett, holott 25 leszek augusztusban. Jó-jó, annyinak nem nézek ki, de remélem azért 14-nél idősebbnek igen.

Szóval reszkess hegy már most, mert jövőre megyek!!!

Nem nagyon készültem erre a futásra kiemelten, csak egyszerűen úgy voltam vele, hogy elmegyek, lefutom oszt kész, biztos jó lesz a hangulat is, élvezem is majd, hisz szeretek tömegben futni, egyáltalán szeretek futni, no meg „Kecsófalván” rendezik a versenyt, így végképp illik ott lenni!

Maga a rajt 10:20-ra volt kiírva a versenykiírásban, engem már előzetesen beneveztek, így elég volt egy 9:45-re odaérni a tett helyszínére.

Felkeltem már 7-kor, de nem órára, hanem csak úgy magamtól. Megettem a szokásos mindennapi reggelimet (tejeskávé édesítővel, szendvics sonkával és sajttal, ill. ubival), benyomtam hozzá 3-4 kocka étcsokit (ez a kedvencem), majd útnak indultam a központba bringával. Jó lesz bemelegítésnek is – gondoltam

Mire odaértem már elég nagy tömeg volt, meg folyamatosan érkeztek is még az emberek. Jó volt látni, hogy (egyébként a hétköznapok során nemigen megszokott látvány ez itt) emberek jönnek csőstül futócipőben és különböző futóalkalmatosságokban. Megélénkült a város, ez tetszik! – nyugtáztam magamban

Az ismerősömtől megkaptam a rajtcsomagomat és a pólómat (kaptunk ám 20%-os Hervis utalványt is, ennek nagyon örülök!), leadtam a ruhatárba a cuccaimat, majd elindultam melegíteni. Pontosabban Jeszivel elindultunk melegíteni, egy kis kört futni. Vele még pont a ruhatárba menet előtt akadtam össze, természetesen nagy örömömre!

Sajnos a Futófórum talipont igen kihalt volt, olyannyira, hogy senki sem volt ott, hiába ez még nem Pest. GyCs ugye vidéken volt, Pák pedig – ha jól emlékszem – családi elfoglaltság miatt volt távol. Hozzáteszem sajnos, mert ugye az jó érzés, ha sokan vagyunk!

A közös bemelegítés után beálltunk a rajthoz. Először sok-sok kisiskolás közé álltam be, de tudtam, hogy ez így nem lesz jó, a kerülgetés rengeteg időt és energiát elvesz. Ezért előrébb mentem a kordonon kívül, beugrottam, majd még előrébb mentem és végül odaálltam a futók mellé a tömeg elé.

Jól tettem, mert így az első másodperctől kezdve tartani tudtam a lépést.

Az elején jól kilőttem, hogy minél jobban elszakadjak a tömegtől, nehogy gond legyen, majd felvettem a tervezett utazósebességemet. Ekkor kb. negyedik lehettem a női mezőnyben, de gondoltam még az elején jó ez, aztán majd próbálkozok. Most azért a tempó miatt nem igen volt energiám nézelődni és élvezkedni, mint pl. a Vivicittán Pesten, de ez másféle élvezet volt. Az, hogy az élbolyban, az „igazi” futókkal együtt mehettem.

A harmadik helyen álló lányt egyre inkább megközelítettem, aztán egy darabig kb. 5 méterrel mögötte haladtam (ugye a szélárnyékJ), majd szinte észrevétlenül elérkezett a két kilit jelző tábla. Nem is láttam az egy kilis táblát.

Ezek után kicsit gyorsítottam és leelőztem a lányt, ezt próbáltam is tartani, de ahogy hallottam eléggé kapkodva vette a levegőt, mikor elhagytam.

Ha volt holtpontom, az talán ekkor következett be, egy enyhe emelkedőn, kicsit én is sűrűbben vettem a levegőt, mint szerettem volna. De ez belefér, ez amolyan jótékony szenvedés.

Egyre jobban közeledtem a második helyen futó lányhoz is, a harmadik kilit jelző táblánál kb. be is értem, majd elhagytam. Következett az utolsó 400 méter, ekkor már nem szabad eladni a jó kis helyezésemet, gondoltam. De hallottam, hogy a leelőzött lány is szaporán trappol a nyomomban. Megláttam a befutót, hallottam Péter Attila hangját (aki mind az elején, mind a végén fantasztikus volt) és amint azt mondja a mikrofonba, hogy jönnek a lányok, akik között a második helyért óriási a csata. Ezt igazából nem is éreztem, pedig tényleg az volt, hiszen két mp-vel értem csak be előtt. Huhhh.

Igen, kicsit később is nyomtam le az órámat (1-2 mp), így 13:48 lett, de ezek szerint a valós időm 13:46perc. Na ekkor már én is rendesen kapkodtam a levegőt, mikor kérdezték a nevem, alig bírtam kiszótagolni.

A végén gratuláltunk egymásnak a befutókkal, meg az ismerősökkel is. Nagyon jól esett, hogy (nem tudom honnan) de egy triatlonos leelőzött lány, aki eddig engem előzött le általában tudta a nevem. Kérdezték, hogy triatlonos vagyok-e, mert olyan az alkatom, mire én „kick-boxozom, no meg futok, amúgy hobbiból, örömből”

Csodálatos volt a színpadon a dobogón állni ennyi ember előtt, ilyen élményben még szerintem nem volt részem (tavaly kevesebben voltak, mikor 3. lettem)!

Majd átvettük az ajándékokat és mentünk a VIP sátorba, ahol kifizették a nyereménypénzt (nohát a hobbimért, az örömszerzési forrásomért még pénzt is kapok??) és terülj-terülj asztalkám várt minket (banán, alma, csoki, croissant, ásvány)

A többi helyezettel remekül elbeszélgettünk, meg ott volt két kenyai is, akik a fiúknál nyertek. Tök aranyosak voltak!

Összességében rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, remek futóélménnyel, sok baráttal találkoztam, sok ismerőssel beszéltem, sok kedves szót kaptam, amit igyekeztem is viszonozni.