Elindulok egy félmaratonon, ez szép tőlem. Különösen azért, mert korábban évekig nem tudtam rászánni magam arra, hogy rendszeresen készüljek. A legszebb a dologban, hogy ez csak az egyik felkészülési állomás a maratonra, amire még régebben nem volt példa. Több, mint tíz éve nem futottam negyvenkettőt. Az eltelt időben kissé megöregedtem, lelassultam (bár korábban sem voltam gyors), de azért néhány pozitív változást is tapasztaltam magamon. Az első a reggeli futás. Korábban soha nem bírtam. Két vagy három alkalommal szántam rá magam a dologra, még húsz évesen, leklesen, az első maratonnal a lábamban, de akkor sem ment. Most, mikor újrakezdtem rá kellett jönnöm, hogy nagy kitolás lenne a családommal ha minden délutánomat futással tölteném, így elhatároztam, hogy ha futás, akkor reggel. Nem mindig könnyű a dolog, de működik, és jó. Így a lassú tempó sem zavar különösebben, ébredés után húsz perccel mégsem szakíthatja meg magát az ember. Bár mostanában próbáltam 1-2 résztávot futni, nem életcélom a 4 perces kili. Terveim is vannak! Nem fogom abbahagyni, és ez már életcél is lehet. Manapság ez is valami. És. Azt olvastam valahol, hogy néhány év futás, egy-két rendesebb maratoni eredmény után az elszántabbja kipróbálhatja magát ultratávokon is. Majd meglátom...

Minden tiszeletem azoknak, akik már megcsinálták, és a szemünk láttára ma is, most is csinálják!