Néha észre sem veszem, hogy túl gyors a tempó. De a szervezetet nem lehet becsapni!

Múlt szerdán a reggeli úszás után, kora délután még elmentem futni egyet. Ketten voltunk és túl gyors lett a tempó. Már az elején éreztem a derekamnál, jobb oldalon a hasogató fájdalmat a lépéseknél, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Aztán a bő 12 km után hazaérve, zuhanyzás után alig tudtam kilépni a kádból. Minden lépés fájt!

Így van ez azóta is, kisebb-nagyobb hullámokkal. Most, egy szűk héttel a futás után megint a múlt csütörtöki szintre esett vissza a fájdalom. A séta csak nagyon lassú tempóban fájdalommentes. Tovább nem lehet halogatni a csontkovácsot, csütörtökre kaptam hozzá időpontot.

Így ez a hét nagy valószínűséggel teljesen edzésmentes marad.

A szervezet érzi, ha gyors a tempó. Akkor is, ha úgy gondolom, hogy még bírom. Figyelmeztet egyszer, kétszer. Apróbb dolgokkal. Aztán amikor nem értek a szóból, odacsap keményen!

Még nem ismerem eléggé a testem jelzéseit, nem figyelek oda rá eléggé. Ez okozhatta a mostani sérülést is, a többi eddigihez hasonlóan. A fiatal, bohó természetű énem azt gondolja, hogy a test bármit kibír. De ez a test, ehhez a megterheléshez még felkészületlen.

A sors iróniája, hogy pont azzal az edzéssel kezdtem volna meg az új edzéstechnikám használatát, amivel lesérültem. Ennek a lényegi pontjai a következők:
1. úszás napokon (általában hétfő-szerda-péntek) is futok egy 10-12 km környéki karikát (hétfő kivételével),
2. a keddek és a csütörtökök az eddigi 20 km környékéről lecsökkennek 15-re,
3. a futás tempója jelentősen lassulni fog, hogy még erősebben az alapozó zónában maradjak.

Összességében tehát a heti km-szám jobban eloszlik az edzések között, a kevésbé fokozott igénybevétel miatt gyorsul a regeneráció, ezek mellett pedig növekedhet a heti km szám a terveim szerint 80-90 km közöttire.

Itt az ideje a gondolkodást hosszútávra kapcsolni!