Idén negyedik alkalommal álltam rajthoz a Pilisi Terepfutók Baráti Köre által szervezett Pilis Trail-en. 2016-ban és 2017-ben a félmaratoni távon (24 km), tavaly pedig a 8-kilátáson (48 km) indultam. A tavalyi verseny mély nyomokat hagyott bennem, ugyanis a nyomokban telet tartalmazó pálya keményen megdolgoztatta nem csak testem, hanem idegrendszerem is. Az volt életem első versenykörülmények között futott 42 km feletti távja és bár számtalan ilyen táv volt már mögöttem addigra, mégis a verseny heve miatt talán túlzottan megnyomtam a táv első felét, ami a körülményekkel együttesen ütött vissza a táv felét követően. A leggyengébb pontom akkor egyértelműen a Pilis-tető felé vezető Zöld volt, ami kellő módon megtépázott mentálisan. Éppen ezért idén fejben sokkal jobban felkészült akartam lenni, így rengeteget futottam a Pilisben már ősztől kezdődően. Ennek köszönhetően a Pilis hazai pályámmá is vált és immáron régi ismerősként köszöntött engem.

https://dangercat.blog.hu/2019/03/31/nyolc_kilatas_negyvennyolcon_multinavigator_pilis_trail

Vértes...mit is írhatnék Rólad? A bejárás során is kettős érzések voltak bennem, hiszen egyes részek tetszettek, de többségében elég egysíkúnak tűnt nekem a pálya. Akkor a beérkezést követően megegyeztem magammal, hogy elengedem a 4 óra 40 perc alatti álomidőm, mert éreztem, hogy a pályavezetés tőlem olyan tempót kívánna meg ehhez az időhöz, amit egyébként edzésen sem futok ekkora távon. Ráadásul a verseny hete extrém módon nem kedvezett, valahogy semmi sem alakult úgy, ahogy egy 50 kilométeres verseny előtt lennie kellene. Reggel csak egy gondolat járt a fejemben: mindezt figyelembe véve, mi a fene lesz ebből? Minek megyek Szárra? 

https://dangercat.blog.hu/2019/03/11/tanc_a_penge_elen_ensport_vertes_terep_maraton_ultra