Na végre! Ügyes voltam, megérdemlem, hogy örüljek neki.

Sikerült egy frenetikus, legtitkosabb futó álmaim netovábbja időt összeloholni Siófokon, a BSI futóhétvégéjén. Elmesélem.

A felkészülésem semmiben nem tért el az eddigiektől. Ami más volt, és mindenképpen egy pozitív tapasztalás, hogy a Spar maraton óta sokkal jobban esik a futás. Nem gyorsabb, nincsenek hosszabbak, csak egyszerűen harmónia van. Öltözök, pulzusmérőt csatolok, húzom a cipőt, indulok. Természetesnek érzem a hűvösebb időt,  nem nyafogok a köd miatt, figyelem a természetet, elfogadom, ez van. Megyek, futok, és jó! Lehet, hogy egy magasabb szintre léptem?

A versenyre családilag mentünk a déli Balcsi parton autózva. Didergős volt a reggel Kanizsán, kuporogtam a kocsiban, és a minimálisnál is csekélyebb kedvem volt versenyezni. Ez a nevezési irodában is egyértelmű lehetett, látszatra agyhalott módjára bámultam ki a fejemből, amíg Zoli intézte a matrica színcserét a rajtszámán. Tündüs zökkentett ki méla  merengésemből, nagyon megörültem neki és Csabinak.

Átöltöztünk a kijelölt szobában, és természetesen megint rosszul mértem fel a szükséges ruházatot. Naná, hogy túlöltöztem! Mondjuk ekkor még nem tudtam, mert fáztam veszettül. Egy hosszú naci, egy sort, 3 technikai vékony réteg felül. Felül volt sok, kettő elég lett volna 12 fokban.

Kicsit melegítettünk Zolival, a fiúk fotóztak, nézelődtek. Nagyon profi futókísérő gyerekeink vannak, nem is csoda, hiszen futótársadalomban szocializálódnak.  Leadtuk a csomagokat, és szétváltak útjaink. Én kicsit ugrabugráltam, futkostam, Zoli is elment bemelegíteni. Összebotlottam pár ismerőssel a klubból, kölcsönös  „Toljad neki!” és „Sok sikert” kívánás után beálltam a sárga zónába. Tudtam, hogy 3. nekifutásra indulunk csak, de szurkoltam az első zónában Zolinak is, aki megkísérli ma a PB döntést . A tömeg körülöttem termelte a hőt rendesen, itt már izzadt a hátam a sok ruhában, pedig még el sem indultunk. Ha láttam volna Leviéket, akkor egy réteget kidobok nekik, de sajna nem így lett, maradtam túlöltözve.

Végre elindultunk mi is. Az első pár száz méteren még gyakrabban kellett ugrálnom, mert kicsit lassúbb volt a tempó, mint amit szerettem volna. Aztán megtaláltam a ritmusom. Levi és Simi kerepeltek, kiabáltak, amikor csak tudtak, cefetül büszke voltam rájuk! Simi tornaversenyein nem lehet kiabálni, az más kategória, de itt nagyon tudja mit kell csinálni :)

Nem terveztem nagy futást mára. Terhelt napjaim voltak, és az előttem álló hét is nehéz, annak a terhe is rajtam ült. Bevillant, ha ma jót futok, akkor a másik dolog is rendben lesz. Óóó, hogy én ezt hogy utálom! Hogy tud ilyen barom hülyeség eszembe jutni. Már ott ki akartam radírozni az agyamból ezt a villanást, mit terhelem magam ilyesmivel? Nem szabad így asszociálni, NEM  SZA-BAD!!! De itt már el lett rontva. Már eszembe jutott.

Az első 5 kili átlaga 4:54. Ez jó, eddig OK. Nincs elfutva, rendben vagyok. Ez még jó lehet. 10 kilinél még 4:55, szuper! De már jönnek a kétségek, meg a gondolatok: „menni fog végig ez?”;  „Nem is akarok én most PB-t futni.”; „Hú, de mi lesz ha lassulsz, akkor nem jön össze a héten AZ a dolog” ááááá… Ilyen hülyeségek. De csak futottam, néztem az órát, kellett is. Ha nem néztem, akkor lassultam, pedig bírtam a futást. Így néha kontrolláltam magam, és ha kellett, gyorsítottam.

A füves, kőlapos Balcsi part nem esett jól sem nekem, sem az átlagtempómnak. Nagyon lelassultam. A pulzusom furán reagált, nem emelkedett, hanem esett. Max 155 volt kitűzve, de azon a szakaszon egyszer csak 149-et láttam. Próbáltam erősebben menni, de alig haladtam. Sikerült három db 5 perc feletti 1000 métert összehoznom, és az átlagomat 5:02 lerontani. Amikor végre vége lett, kellett 1-200 méter, hogy lelkileg összekaparjam magam, aztán újra elindultam, hogy az 5 perces átlag meglegyen. Egy srác elment mellettem a füves részen, őt visszaelőztem amikor annak vége lett. De a 18-as tábla után egy masszív holtpont szerű állapot majdnem hanyatt döntött. Itt visszaelőzött a fiú, és szólt, hogy gyere, ne add fel. 2x is szólt. Nem tudom miért tette, sokan futottak ott körülöttünk, de ő engem bíztatott, naná, hogy össze akartam szedni magam. Gyorsan túlélő üzemmódra váltott az agyam, gyors ellenörzés: - pulzus OK, mehetsz!;  - lábak OK, futhatsz; „Akkor mi a franc bajom van???” Nincs levegőm! A tüdőm szorított. Nekem. Akit, amikor tüdővizsgálaton fújtam, a doki megkérdezett mit sportolok, mert ő már rég látott valakit ekkora tüdő kapacitással. :P

De a srác háta ott volt előttem, ráfókuszáltam, és eldöntöttem, hogy nem engedem ki a látóteremből. Gyorsultam. 19 után már újra mellette futottam, sőt, szép lassan elhagytam. Az utolsó 2 kilit úgy nyomtam, ahogy bírtam. A pulzusomat engedhettem volna 160-ig, de nem ment fel, 157 volt a maxom. Az utolsó km 4:40 alatt lett meg, a vége pedig már-már sprint (3:20), mert versenyben voltam egy lánnyal, ami nem is igaz, csak nagyon inspirált, hogy gyorsabban fussak a végén, nem akartam, hogy lesprinteljen. Persze nem is sikerült neki. A végén azt a 100 métert még gyorsabban is bírtam volna, de ennyi is elég volt.

Azonnal lenyomtam az órám, pedig ezt el szoktam felejteni általában, de most nem, mert éreztem, hogy jó idő lesz. És igen! 1:44:45!!! Végre!

Úgy jöttem ide, (de nem nagyon mondtam másnak) hogy szeretném, ha 1:45-el kezdődne. Ez aztán túl lett teljesítve, nem semmi! Nagyon örülök neki. Telhetetlen vagyok, még többet (jobbat) akarok!! Remélem lesz is jobb!

Zoli kiszabott nagyot futott, 1:30:01 lett a vége. Jaj, az a hülye 2 mp! Na, majd azt is lefaragja, nem kétlem!

Tündüs és Csabi is elégedettek voltak, Györgyike sugárzott, neki is PB lett. PB eső  Horváth Juciékkal is találkoztunk, ők is élvezték a futást. Csika gratulált még a PB-mhez, amikor verseny után boldogan rázúdítottam a jó hírt.

Azt hiszem ez egy kielégítő hétvége volt. Utána pihi-hét, aztán alapozzunk egyet a télen, bár még nem tudom mire is készüljek jövőre. Majd kitalálom.

 Addig is jó futást Mindenkinek!