Terep Ultra VB, 2011., Írország

  2011. július 7. Csütörtök. Néhány perccel múlt dél. Miután átgázoltam a megáradt Owenglin-patakon (innentől fogva esélye sem volt, hogy a mai futás végéig egy kicsit is száradjon a cipőm), egy rövid és enyhe emelkedésű zúzott köves úton érek egészen a hegyek lábához. Lélegzetelállító látvány, ahogy a völgyet fél karéj alakban övezik a meredek oldalú, csipkés gerincű óriások. Néhányuk tetején felhő ül. Egymagam vagyok, határtalan csönd és béke vesz körül. Megérint az emberi lét Természethez mért kicsinysége, ugyanakkor végtelen harmónia árad el bennem. Az érintetlen táj tisztasága minden egyes levegővétellel átitatja testem-lelkem. Most próbálok minél több szépséget felfogni környezetemből, mert két nap múlva, a Verseny során minden egyes lépésemre figyelnem kell - akkor nem lesz lehetőség a rácsodálkozásra. Márpedig van látni- és éreznivaló bőven. Sűrűn meg-megállok, körbenézek, hálát adva a Sorsnak, hogy élek és itt lehetek.

A jelzést követve letérek az útról, és innen a „túloldali” völgy aljáig csak a rendezők által sűrűn letűzött zászlócskák jelzik, merre is kell menni, mert itt út nincs. Víz viszont változatlanul van, minden egyes lépésnél. Átlagban bokáig cuppan a lábam, de egy-egy lépésnél térdig is süppedek a vizes növényzetbe. Egy meredek kaptatóra felérve sehol nem látom a völgyet, aminek szerintem most jönnie kellene, csupán egy rövid és enyhe lejtő van előttem. Amint az kis idő múlva kiderül, ez csak a bevezető emelkedő volt, a szemközti gerincre felérve a zászlócskák nem lefelé visznek, hanem meredeken fel. Aztán még meredekebben. Annyira, hogy előre kell hajolnom, mert úgy érzem, ha kiegyenesedve mennék, hátraesnék. Végül egy igazi négykézlábazós, köves emelkedő vezet a csupasz, fennsíkszerű tetőre, és miközben a lábam alól ki-kicsúszó köveken mászom, azon gondolkodom, hogy a versenyen itt majd vissza is kell jönni…

Maga a Hegy, a Benbaun alapjában véve nem magas: csúcsa mindössze 729 méterrel van a tengerszint fölött, mégis alpesi hangulatot áraszt meredekségével, sziklás-köves tetejével, ridegségével. Főleg így, hogy bőrig ázva a tetőn belefutok a felhőbe és kegyetlen szelet is kapok oldalról, ami rendesen megcibál, és a maradék meleget is kifújja belőlem. A kezeim pillanatok alatt elgémberednek, most aztán egy rövidebb zongoradarabot sem tudnék eljátszani. A kis fennsík közepe felé elérem a csúcsot jelző kőrakást.

A magam kövét hozzáteszem, és mielőtt továbbindulnék, még felhívom Zolit, hogy megnyugtassam: nem vesztem el, csupán a becsült két órás átkelés helyett ez most inkább bő három órába fog telni. És az eddigi bejárt szakaszok tapasztalatai alapján már tudom, hogy az időbecsléssel ezen a pályán nagyon csínján kell bánni. Visszateszem elzsibbadt kezeimmel biztonságos helyére a telefont, és továbbindulok, amikor jelzés csippan: a Kedves üzen, de ezt már csak a futás után tudom meg, amikor legközelebb előhalászom a telefont.

A zászlócskák mentén egyszer csak lejteni kezd a terep. Mit lejteni, lepillantva először az az érzésem, hogy itt csak szabadesésben lehet lefelé közlekedni. A meredek, csúszós ereszkedés egyetlen előnye, hogy itt szélárnyék van, nyugodtan összpontosíthatok a másik elemre, a vízre. Szerintem ez a Benbaun igazából nem is hegy, hanem egy szilárd testet öltött hatalmas vízoszlop. A kicsiny sziklás tetőt kivéve bárhová lépek, legalább bokáig süllyedek a vízbe.

Óvatosan ereszkedem lefelé a szinte függőleges lejtőn. A hegy lábától fölhallatszik az összefutó patakok zúgása, odáig kell most leérnem, lehetőleg épségben. Az eső mintegy két órája áztat, hol jobban, hol kevésbé. És nem csupán engem, de a terepet is. Minden lépésemnél szortyog a víz a cipőmben, a felázott talaj növényestül csúszik ki a lábam alól. Néhányszor közelebbi kapcsolatba is kerülök a földdel; van, hogy métereken keresztül szánkázom lefelé. A sár miatt nem is aggódom, hiszen az eső előbb-utóbb lemossa, vagy ha nem, akkor legkésőbb a rám váró patak átkelésnél úgyis leázik majd minden. Inkább az épségem az, amire nagyon ügyelek.

Ez az a pont az útvonal bejárásnál, ahol végleg eldöntöm magamban, hogy a vízhatlan, kényelmes, de kevésbé bordázott talpú terepcipőm és a könnyített, minimális csillapítással ellátott, viszont jól kapaszkodó közül az utóbbit választom majd a Verseny napjára, hiába 70 kma táv. Ha már egyszer a futás döntő részében úgyis csuromvizes lesz a lábam (ráadásul úgy, hogy fölülről megy a cipőbe a víz), akkor legalább a „könnyen befolyik - könnyen kifolyik” változattal segítsem magamat. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ide olyan talp kell, amelyik harap a talajba. A Mudclaw pedig pont ilyen cipő.

Nagy nehezen lejutok a völgybe, és mikor a lankásabb részhez érek, megnyugodva leszögezem magamban, hogy akkor rendben, a nehezén túl vagyok, innen már kicsit bátrabban is futhatok. A következő lépésnél akkorát esem, hogy a hátizsákomon csúszom lefelé. Egyből leszögezem, hogy akkor most inkább mégsem szögezek le semmit, és továbbra is fokozott óvatossággal haladok előre.

Az út végre a Kylemore-patak mellé ér, és innen párhuzamosan fut vele. A kettő közt csupán annyi a különbség, hogy a pataknak hangja is van, egyébként ugyanúgy kanyarognak és ugyanolyan vizesek. Eddigi élményeim alapján úgy gondolom, hogy ami itt, Írországban nem aszfalt, az víz. Néhány perc futás után elérek oda, ahol az út átvezet a száguldó patakon. Mivel eddigre mindenem átázott, egy gyors helyzetfelmérés után már gázolok is a vízbe. A túlsó parthoz közeledve látom, hogy a fősodor még csak most jön, és a víz egyre mélyül. Bőven térd fölé ér, amikor kissé kicsúszik a lábam, és érzem, hogy viszi a víz ereje.

Gyorsan átevickélek a túlpartra, és a kövekkel tarkított úton rövid kocogást követően érek az előre megbeszélt találkahelyre, ahol Zoli türelmesen vár rám.

 Ez volt a harmadik, végső szakasza a pályabejárásnak, és így a három nap tapasztalatai alapján már elég határozott képet kaptam arról, mi is vár rám ezen a világbajnokságon. Nem lesz egy sétagalopp, az biztos, és nagyon észnél kell lennem, hogy jól osszam be az erőmet – nem elfutva az elejét, de a lehető legtöbbet kiadnom magamból a verseny alatt. A pályaismeret alapján napokig gondolkodtunk a megfelelő taktikán, frissítésen, erőbeosztáson. Zolival ellenőriztük a hivatalos találkozási pontokat, és azt, hogy lesz-e elég ideje a kocsival eljutni a soron következő pontig, mire odaérek.

Összegezve: rajt a Kylemore apátság kapuja elől, innen kezdve megközelítőleg5 kmnagyjából sík szakasz, főleg aszfalton. Aztán zúzott köves turistaúton kétszer fölfutunk a Diamond Hillre (mindkét körben2.5 kmalatt400 mszintet veszünk fel), majd a második kört követően egy fémkapun át az első nedves mezőn keresztül vágva (innentől egészen a célig legalább bokáig vizes lesz a láb) kb.4 kmrossz minőségű aszfalt jön. Utána2.5 kmmocsaras terep, ahol mintha vizes szivacsba lépnénk, folyamatos a lábáztatás, és nagyon figyelni kell, nehogy a sűrűn előforduló gödrök egyikébe lépjen az ember. Kis megkönnyebbülésként kb.1 kmrossz aszfalt jön, majd ismét zúzott köves út, benne egy patakátkeléssel (Owenglin-patak). Ezt követően a fentebb leírt mintegy7 kmhegyi „út”, amely felvisz a legmagasabb pontra (Benbaun,729 m), és a hegy túloldalán eljutunk a következő patakátkeléshez (Kylemore-patak). Innen először köves, majd jól futható, zúzott köves, nagyjából sík úton futunk a Kylemore-tó partját követve, eljutunk a fordítóig, ahonnan ugyanezen az úton megyünk vissza egészen a fémkapuig, onnan pedig megváltásként mintegy1 kmlejtős út van a célig. Kemény terep, még ha csupán körülbelül2800 mszint is van a70 kmalatt. Ebben megerősít a főszervező is, aki a versenyt megelőző technikai értekezleten bemutatja a pályát („The course is undoubtedly a tough one!”). Szerinte 6 óra 30 perc körüli idővel fogják nyerni a versenyt…

 * * *

 Izgalmas, és vidám utazás után érkeztünk meg kísérőmmel, Zolival a 2011-es Terep Ultra Világbajnokság helyszínére, Írországba.

A lefoglalt szállás minden igényt kielégít, sőt, amikor megtudjuk, hogy a víztükör, amelyre az ablakunk néz, nem is tó, hanem az óceán egyik öble, még vidámabbak leszünk. Az ár-apály váltakozása annyira szembetűnő, hogy csodálattal figyeljük a Természet eme játékát. A táj gyönyörű, és zöld, hála az évenkénti kb. 250 esős napnak,– ennek a statisztikának az igaz voltáról majd’ mindennap magam is meggyőződhettem. Mivel a tervnek megfelelően kedden már pályaközelben voltunk, a szombati rajt előtt jutott elég idő az útvonal lehető legalaposabb bejárására. Ebben egyedül a versenyt megelőzően a beszerezhető információk szűkössége zavart, de ezt is egyfajta kihívásnak fogtam fel: kaland az abszolút ismeretlenbe.

Kedden, megérkezésünk napján az útvonal első meghatározó pontjának, a442 mmagas Diamond Hillnek a feltérképezését tűzzük ki célul, mely a Connemara Nemzeti Parkban helyezkedik el. A közeli parkolóból vágok neki az útnak. Nem véletlenül hívják Gyémánt Dombnak, meglehetősen kemény dolog feljutni rá.

 A kezdeti szelídebb emelkedőt rövidesen felváltja a meredek, kövekkel lépcsőzött ösvény. A keskeny gerincen fölfelé haladva erős szél tesz próbára, majd’ letép a hegyről, s elsőre bizony halálfélelmem is van néhány pillanatig. A csúcson túljutva a lejtő is meredek, és óvatos futással érek a kör végéhez. A Verseny alatt ebből kettőt kell teljesíteni. Mivel nem vagyok elégedett a bejárás eredményével, ismét nekiindulok a dombnak. Ekkor már nem zavar annyira a szél, és a lejtőt is meg tudom futni kellőképpen, így megnyugodva kocogok le a kocsihoz, ahol Zoli vár. Első szakasz kipipálva.

 Szerdai feladatnak a pálya legegzotikusabb részét, a mocsár bejárását szántam (itt ezt „bog”-nak hívják, én pedig még előzetesen ki akartam bogozni). A hiányos adatok miatt - sem a Nemzeti Park személyzete, sem a fellelhető rendezők nem tudnak megfelelő térképpel, illetve iránymutatással szolgálni - a „hol lesz a tegnapi út folytatása”, „merre is kell menni?” – jellegű részletkérdések intuitív eldöntése és némi környékbeli kavargás után vágok neki a szakasznak. Rossz minőségű aszfaltúton haladok, kétoldalt nagy mezők, legelésző birkák, tőlem távolabb balkézre lenyűgöző hegyek uralják a tájat.

Menet közben gyakran előveszem az egyetlen használható térképet, amit a területről sikerült beszerezni, és próbálom kitalálni, merre is vezet majd a verseny útvonala. Az aszfaltút a szelíd hullámzásból meredekebben emelkedőre vált, majd egy kisebb fenyves után jelzésre bukkanok, mely levisz az aszfaltról. Bele a vizenyőbe.

Itt a „bog”! Hajrá! A második lépés után már mindkét cipőmet betölti a televényes hideg víz, no de éppen ezért jöttem ma. Ez nem olyan iszapos, lápos mocsár, ami elnyeli az embert, hanem teljesen vízben álló, szinte egybefüggő növényzet. Keresem a kevésbé merülős részeket, és rájövök, hogy a kis zsombékokra lépve egészen jól lehet haladni, mindemellett száraz talajban reménykedni hiú ábránd.

Haladok, ahogyan tudok, próbálom minél jobban kitapasztalni a mocsárjárás rejtelmeit. Körbenézek: mindenütt csak a Természet, és végtelenül mély csönd. Tökéletes egyedüllét, és úgy érzem, most szerves része vagyok ennek a tájnak. Mámorító, csodálatos, megnyugtató.

Áhítatomnak hirtelen az vet véget, hogy jobb lábbal nem találom a talajt, csak süllyed, süllyed a trutymóba, megállás nélkül. Egy szempillantás alatt beindul az összes vészreakció, adrenalin szint az egekbe ugrik, én is majdnem utána, és egy nagy szökelléssel sikerül kijutnom az iszapos részről. Azért ennyire nem akarok a táj szerves részévé válni… Mai halálfélelem is elkönyvelve, ezek után óvatosabban nézek a lábam elé, és keresem a viszonylag sekély részeket. Tocsogok a vízben, a helyzet olyan, mintha egy bokáig érő tóban futnék, amit telenőttek a füvek. Egy idő után tanyákat fedezek fel a távolban, s néhány perc múlva, a közelükbe érve rátérek egy kátyús aszfaltútra, mellette birkák legelésznek és csodálkozva bámulnak. Rajtam kívül ők az egyedüli állatok errefelé. Nagyjából egy kilométert futok az aszfaltúton, amikor meglátom Zolit és a kocsit a patak mellett.

Ezzel a résztávval is ismeretséget kötöttem, kezd összeállni a kép a Versenyről.

 A tervek szerint a péntek már a pihenésé és a végső felkészülésé a nagy futásra. Időközben a többi magyar futó és segítőik is megérkeznek, így az ünnepélyes megnyitón teljes létszámmal veszünk részt.

Csodaszépek vagyunk a válogatott szerelésben. Amikor a többi ország futói közt a mi csapatunkat is kiszólítják a színpadra, meg is hatódom. Amióta 10 évesen lementem a GANZ MÁVAG atlétikai pályájára az első edzésemre, azóta sportolóként ez volt az álmom. Világversenyen, címeres ruhában képviselem a nemzetet. Ez az érzés ismét megerősít, hogy másnap a lehető legtöbbet kihozzam magamból.

Visszaérve a szállásra, még egy utolsó taktikai megbeszélés Zolival, frissítők, szerelés ellenőrzése, és egy kis csendes elmélkedés az ágyban fekve. Az otthonról érkezett szurkoló üzeneteket még egyszer elolvasom, majd nyugodt szívvel és lélekkel alszom el.

 * * *

Július 9., szombat. Kora reggeli ébredés, kocsiba pakolás, rajthelyre időben kiérkezés. Sok verseny kezdődött már így, de ez most mégis különleges számomra. Életem eddigi legnagyobb futására készülök. Megfelelő bemelegítés után bemegyek a rajthelyre, ami a Kylemore apátság épülete előtt, a tóparton van.

Impozáns látvány, még ünnepélyesebbé teszi a pillanatot. Kézfogás a csapattagokkal, majd egy kis befelé tekintés. Aztán beállunk a rajba, visszaszámolunk, és 7 órakor elindul a 3. Terep Ultra Világbajnokság mezőnye.

Az első5 kmnagyjából sík, ennek megfelelően kemény iramot megy az eleje. Próbálok hideg fejjel hátrébb maradni, figyelek a légzésemre, az érzéseimre, hogy megtartsam az egyensúlyt a futásomban. Nagyon gyorsan odaérünk a Diamond Hill lábához, és már kezdődik is a hegymenet. Innen-onnan előzgetnek, de most nem törődöm senkivel, a saját iramomat futom. A meredek, szűk ösvényen fölfele néha azon veszem észre magam, hogy belegyorsítok, de ilyenkor mindig lenyugtatom magam.

A csúcson átjutva megfelelő lendülettel száguldok lefelé. Itt nincs tájra csodálkozás, kilátásban gyönyörködés. Az megvolt a bejárás során. Most csakis előre, a következő néhány méternyi útra figyelek magam előtt. Minden lépés egyben döntés is, és nem akarok hibázni. Az első kör viszonylag jól megy (12 km, 1:02), de a végén a frissítésnél nem iszom, ahogyan előre elterveztük. Fejben gyorsan helyre teszem magam, a következő belső monológgal: „egyrészt nem számít ez a kis malőr, következő frissítőpontig gond nélkül ki fogom bírni, másrészt ott majd sokat kell innom”. A második kör a Diamond Hillre könnyebben megy, lefelé egy kisebb bolyban futok.

Amikor a zúzott köves útról letérünk a mezőre, és tocsogni kezdünk a vizes talajon, körülöttem többen káromkodnak. Bizony, bizony, innentől a célig vizes marad mindenki… A rövid átkelés után jön az aszfaltutas rész, ahol szépen lehet haladni. Még mindig vigyázva, de lendületesen futok, ahol csak lehet, spórolni kell az erővel a visszaútra. Jelzés balra, lekanyarodás a mocsári szakaszra. Zsombékról zsombékra lépve futok, nagyon figyelve lépéseimre. Egyszer azért sikerül mellélépnem, és a lendülettől térdre is esem. Nem gond, puha itt minden, csupán kicsit vizesebb lettem.

Jó állapotban érek a második frissítőpontra (28 km, 2:38), ahol annyit iszom, amennyit csak tudok versenykörülmények közt. Zolinak mondom, hogy innentől ő is figyeljen, mert minden lehetséges helyen innom kell. Tudom, hogy tökéletesen megbízhatom benne.

És az ivásra most még jobban figyelni kell, mert a verseny alatt kivételesen nincs eső Írországnak ebben a szegletében. Sőt, egy jó darabon a nap is süt. Egy napig tartó száraz évszak a tiszteletünkre.

 Jól feltankolok ennivalóból is, mert most jön az első durva hegyi szakasz. Előtte egy zúzott köves út az első patakátkeléssel. Kedves ismerősként üdvözöljük egymást az Owenglin-patakkal, én köszönök neki, ő körülöleli lábaimat hűs vizével.

Mire megszáradna a cipőm, már kezdődik is az igazi hegymenet, vizenyős talajon, egyre meredekebb részekkel. Lendületesen gyalogolom a meredekebb szakaszokat, a futás itt sokkal több erőt venne el, mint amennyi időt nyerni lehetne vele.

A meredek köves részen mindenki négykézláb mászik fölfele, ha filmen látnám, talán még nevetnék is a vicces látványon. De ez itt most húsbavágó valóság, ráadásul a nevetés energiát venne el, arra pedig nagy szükség van. A csúcson szép tiszta idő fogad, felhő egy szál se, csupán a szervezők kis csapata mutatja az utat a fennsík szélén a mélybe. Mivel a bejáráson itt nagyokat csúszkáltam, óvatosan kezdem az ereszkedést, és amikor a Mudclaw jól vizsgázik az első lépéseknél, kissé bátrabban engedem lefelé. A fő szempont mindenesetre a biztonság marad, de próbálok minél gyorsabban leérni.

Amint az út síkra vált, mehet ismét a lendületes futás, és az itteni patakátkelés is egy villámgyors akció most. Ebben az is szerepet játszik, hogy a csütörtökihez képest jóval alacsonyabb a víz. Alig érek át a patakon, már jön is szembe az első futó. Mint a gép, erősen, lendületesen húz el mellettem, bíztatásomra egy biccentéssel felel. Elérem a 40 km-t jelző táblát, 4:18-nál járok, egészen jó az időm. „Gyorsleltárt” készítek az állapotomról: fejben erős vagyok, testben kissé fáradt, de van bőven még tartalék, kicsit görcsölget a combom, próbálom fejben kilazítgatni. Összességében pozitív vagyok.

A frissítőpontnál gyors evés-ivás, és már robogok is a Kylemore-tó partján. Nézek előre, és várom már a fordítót. Viszonylag gyorsan elérem, és egy mély levegővétellel indulok visszafelé. A tervek szerint innentől kell fokoznom az iramomat.

A frissítőponton utolérem Szabó Gabit, nem fest túl jól, egy bíztató szót mondok neki, aztán gyors töltekezés, és már megyek is a Hegy felé. Speró szembejön, drukkolok neki is. Az 50 km-es táblánál 5:10-et mérek, ezek szerint ez a10 km52 perc lett. Nem rossz, de az igazi küzdés csak most kezdődik.

Wermescher Ildi tűnik fel, bíztatom, szépen halad a 40. km-nél. Patakátrohanás, és kis idő múlva már kezdődik a keményebb emelkedős rész. Itt jön szembe előbb Judit, majd Dévényi Ildi. Sok erőt kívánok nekik. A meredeken érzem, hogy az erő kissé kimegy a lábaimból. Robotszerűen lépdelek fölfelé a hegyen, óvatosan haladva, ügyelve az energiákra, melyekre „odaát”, a túloldalon szükség lesz. Már látom a gerincet, nincs is olyan messze, de mégis. És az emelkedő igencsak meredek. Ebben megegyezik a véleményünk az amerikai futóéval, aki éppen utolér. „Ez nem futás, hanem hegymászás”- mondja. Igen.

A gerinc közelében néhányszor négykézláb is mászom fölfelé, és valamilyen érthetetlen okból bevillan Radnóti egyik kötetének címe (Meredek út), de a végén csak fölérek, egy nagyot fújok, és futásra váltok. A mászástól kissé beállt a lábam, és most görcsölget ismét.

Aztán jön a rémálom: a hegy túloldalán a fennsíkról leereszkedés a szinte függőleges lejtőn, a láb alól ki-kicsúszó kövekkel. Próbálok szilárd támaszt keresni, de ez nem megy minden lépésnél. A körülöttem lévők is nagyon megfontoltan ereszkednek le. Aztán, amikor már füves részre érek, próbálok lendületesre váltani. Egyből görcsöl a combom, szegény, kapott most rendesen. Nem gond, már csak mintegy15 kmvan hátra, addig már kibírom.

Ismét próbálom megtalálni a futásban az egyensúlyt: a lehető leggyorsabban haladni, de még görcsölés nélkül. Új elemként jelentkezik, hogy érzem, kezdek eléhezni - a hegy most követeli a magáét. Itt aztán nincs unatkozás!

Gyorsan megeszem a nálam lévő gélt, és megiszom rá az összes vizemet. Ez kissé felerősít és ismét egy verseskötet címe ugrik be (Lábadozó szél), amin elmosolyodom, persze csak magamban, másra most nincs erőm. És bár az utolsó patakátkelés is némi színt visz az életembe, azért rozzant állapotban érek a frissítőponthoz (60 km, 7:09).

Amit csak tudok, gyorsan megiszom, és eszem is, bár nem kívánom. Ez az utolsó feltöltés még kell, hogy legyen erőm a végére. Már csak10 kmvan hátra, elérkezett a visszaszámlálás ideje. A mocsáron úgy kelek át, amilyen gyorsan csak tudok, de nem mondanám, hogy villámlábú tempóban. Igazából úgy érzem, minden lépésnél visszahúz a süppedős talaj. Az aszfaltra kiérve már a létezés is „Nagyon fáj” – József Attila után szabadon. Szerencsére lejtős az út, és az utolsó kilométerek már jelölve vannak.

Az aszfalton próbálom magamból kihozni a maradék lendületet is, és látom, hogy a távolban hol kanyarodnak le az előttem futók a mezőre. Egy végtelenségnek tűnik, mire odaérek. A mező előbb lejt, majd egy kis deszkahídon átfutva az utolsó emelkedőnek vágok neki. Már szinte csak vonszolom magam, amikor föltűnik az 1 km-t jelző tábla.

Ezt az utolsó kilométert magamban szeretteimnek ajánlom fel, ami még egy végső lendületet ad: összekaparom a kis energiamorzsákat, és teljes erőből száguldok a cél felé. Az utolsó kanyarban kezembe nyomják a magyar zászlót, magasba emelem és elszoruló torokkal, könnybe lábadó szemekkel futok át a célkapun (70 km, 8:16).

  A hatalmas fáradtság mellett boldog elégedettség tölt el: elvégeztem, amiért jöttem, teljesen kifutottam magamat ezen az embert próbáló pályán. Ez eddigi pályafutásom legnehezebb versenye volt, tele szépséggel és küzdelemmel, örömmel és fájdalmas tapasztalattal – ezek egy életre szólnak és erőt adnak a további kihívásokhoz is.

Hálásan gondolok azokra, akik segítettek abban, hogy eljussak ide és végigmenjek ezen az úton: Családomra, Kedvesemre, Zolira és a sok barátra, kiknek szurkolása sokat jelentett, és átsegített a nehéz pillanatokon is. Köszönöm Nektek!