Edzőtábor. Jóbarátok. Hó mindenütt a hegyekben és völgyekben. Csönd és Nyugalom a Természettől. Vidámság, móka a Csapattól.

Ki tudja ilyenkor józan, hideg fejjel azt mondani a hét közepén: ennyi és nincs több futás? Én nem tudtam megálljt parancsolni a véremnek.
Az egész egy kis kényelmetlenséggel kezdődött: a cipő nyelvére tapadt hókolonc megnyomta a boka fölötti ínhüvelyt. Semmiség. Igen, de ha fáj, akkor jobb a békesség és a kezelgetés, pihentetés. A lendület viszont vitt előre. Eleinte kisebb, majd nagyobb folyamatos fájdalom. Amivel lehet futni, de végig ott van minden egyes lépésben. És a "nehogy már pont én maradjak ki a buliból!" érzés. Vagy indulat? Pedig az indulatból hozott döntések nagy része elhibázott. Mint most is. És egyik reggel jön az igazi figyelmeztetés: "hóropogás" az ínban. Ekkor tudom, hogy nincs tovább. Azonnal le kell állni, ha jót akarok magamnak. És azt is tudom, hogy (MÁR MEGINT) túl messzire mentem, messzebb annál, ami hasznos. Tanulni fogok ebből? Remélem, igen. És remélem, aki olvassa, nem kell saját magának is megtapasztalnia a sérülésből fakadó tehetetlenség demoralizáló érzését, hanem az én példámból is tanul: van olyan sérülés, amivel lehet tovább futni, és van olyan, amikor megállni kötelező.
Már, ha az EGÉSZség a legfontosabb...
Sok józan edzést kívánok nektek!