Sose jártam még Lengyelországban, de innentől mindig fantasztikus hegyei jutnak eszembe róla. Meg a saslik illata a főtéren. A gyönyörű faházak. A barátságos, vendégszerető lengyelek. A rengeteg sportbolt. Nomeg a sportos, jó felépítésű lengyel fiúk és lányok.

Bejelentés nélkül is lett szállásunk. 50 zlotyi/fő/éj,reggelivel.Persze, síszezonban több, de most 32 fok volt. Első este a főutcát derítettük fel, főleg kulinárisan. Már itt feltűnt a sok sportosan öltözött ember.

Másnap kocogással kezdtem. Nem tudtam, mi vár rám... Bicebóca a Kasprovy Wierch-et nézte ki a maga 1985m-ével.Befizettük a belépőt a Nemzeti Parkba -nálunk mér nincs ilyen?- és nekivágtunk. A hőség egyre nagyobb lett. A csini, hosszú, vékony lábú lányokon a ruha egyre kevesebb.Volt, aki sort,bakancs,melltartó kombóban túrázott...a srácok is vetkőztek, de ott már látszott a lengyel sör áldásos hatása.

Inkább a tájat csodáltam, és próbáltam életben maradni. Szerintem 1500-on már kevés az oxigén. Vagy nem? Fenn a csúcson kellemes meglepetés- javítják a lanovkát, amivel le akartunk menni.És az éttermet is. Se kaja, se víz, se WC.

Sebaj, mutassuk meg a "bratanki"-knak, mi a magyar virtus! Neki az ereszkedőnek. Törpefenyők nőnek, csodaszép tengerszemek és sziklák.Végül jéghideg forrás.Mint a mellékelt blogíró mutatja: valszeg iható. Leértünk. Ilyen finom sose volt a saslik- de arra a málnaszörppel kevert szívószálas sörre Bicebóca nem és nem tudott rábeszélni! Brr! A csajok víz helyett itták!

Megfájdult a fogam, bevettem rá egy Cataflam-ot. Reggel megint. Vagy ezért, vagy az előző napi túra miatt voltam olyan rosszul! Szegény Bicebóca tán nem látott soha így. Túra előtt leerőltettem egy kávét,uis egyszerűen csak iszonyú fáradtságot éreztem. Meg vettem a bakiba egy vékony zoknit. 500m múlva már nyomtam a sódert, csak győzze hallgatni. Láttam rajta, kicsit megnyugodott. És visszasírta az előző fél órát.

A Giewont. Megköszönném, ha vki leírná, mi vette rá arra a lengyeleket, hogy rabokkal darabokban felvitessenek egy 15m magas vaskeresztet egy több, mint 1800m magas hegy tetejére, ott is egy olyan meredek sziklára, hogy csak láncokba kapaszkodva, falmászó stílusban lehessen oda feljutni. És a cementet?

Amikor megláttam, azt mondtam, én, oda? Soha! Aztán rájöttem, milyen gyilkos érzés lenne, ha nem mennék fel. Fojtogató frász a torokban- gyerünk! Jobboldalon fel. Balon le. Jönnek le. Senki sem kacarászik, vagy cseveg. Fura. Beállok a sorba. Banánt osztanak, vagy mi, olyan dugó van?

Jön a lánc. Ez nem a Rám szakadék. Alattam a mélység. Nem nézek le. Tériszonyom van. A lánc az élet. Kapaszkodok. Mögöttem valaki zihál. Nem kifáradt, fél. Én is zihálok. Fel, fel. Nincs türelmetlenkedés. Sportos ifjú. Domináns hím. Kisgyerek. Idős hölgy. Kapaszkodik a láncba, tör felfele. Ilyen lehet a gyónás, az úrvacsora. Az ateista is valami furcsa módon számot vet magával.

És a kereszt. Szobányi helyen szorongunk,kicsit megkönnyebbülve. A kilátás gyönyörű-de itt az út lefelé. Ez már más. Valahogy biztosabb. Kisfiú csúszkál az apja után fenéken- hogy jött fel? Itt már lemegy. Egyszercsak találkozom-a felfele jövőkkel. Csendesek, feszültek. Bennem is ott az Út minden harca. A sziklával és önmagammal. Csak később kezdünk nevetgélni, nézni a szembejövőket.

Mostmár én is másképp nézem a főtérről a Giewontot. Nem biztos, hogy felmegyek mégegyszer. Vagy...