Szerda reggelre ébredtünk. Ismét állatok közeledtek a sátrazóhely felé, de már nem féltünk és alig vártuk, hogy a közelünkbe érjenek. Lovak voltak. Egy gyönyörű szép ménes. Jöttek, hogy a fürdőhelyünkön igyanak egy jót a patak vizéből. Szépen, kényelmesen megreggeliztünk, sátrat bontottunk és elindultunk a forráshoz, hogy feltöltsük vízkészletünket. Mi a forrásnál, a lovak tőlünk lejjebb pár méterrel kortyolgatták a hűs nedűt. Be szépek is voltak, látszott rajtuk a szabad élet. Milyen jó is lenne így élni, írhatnám milyen ló lenne... :-)

Mai menetünkben nem voltak nagy csúcsok, olyan igazi gerincmenetnek tünt. El is indultunk és első felindulásunkban (szó szerint :) a Vf. Galatului 2048méteres csúcsáig meneteltünk. Itt egy rövid szusszanyásnyi idő pihenés és megkezdtük a leereszkedést a Puzdra nyeregbe (Saua Puzdrelor). Itt megállt a banda, mert három vállalkozó kedvű (köztük én is), mintha nekik kevés lett volna az eddigi szintemelkedés, felmászott az út által kihagyott Vf. Laptelui Mare (2172m) -ra. A csúcson egy fakereszt és vagy ezernyi éppen rajzó szárnyas hangya fogadott minket, így túl sok időt nem töltöttünk ott. Kattogtattuk a digitális fényképezőket és játszottunk egy jót. Lenmaradt társaink élő betüket alkottak, s nekünk ki kellett találnunk vajon melyik szavat formálták meg. Sajnos egy kicsit messze voltak, így alig láttuk őket, de este egy barchoba játék keretén belül igen hamar kitaláltuk a "Radnai" szót. Szép volt a táj, mert innen még láttuk, hogy melyik déli gerincen jutottunk fel a főgerincre, s láttuk már, hogy a Nagy-Pietrosz mellett hol fogunk lemenni a gerincről. Mivel a hangyák nem hagytak nyugton minket, gyorsan le is mentünk s tovább indultunk. Alig mentünk vagy 200 métert, szemből egy magányos turista jött. Fehér, laza, szellős, hosszú ujjú és szárú, de nem éppen túraruházatott viselt, egyik kezében pedig a bakancsát cipelte. Meztélláb volt. Ezen egy kicsit csodálkoztunk, de sebesen közlekedett, annak ellenére, hogy a csapást apró, hegyes és nem veszélytelennek tűnő kavicsok borították.
Hamarosan elértünk a mai nap legizgalmasabb útszakaszra. Egy törpefenyvesen kellett áttörni magunkat. A csapás nem volt túl széles, s az öreg, csupasz ágakban a hátizsák állandóan alakadt. Hogy azért ne legyen mégse ilyen egyszerű az átjutás, a lábunk alatt billegő kövek és a fák régi ágai nehezítették a terepet. Nagy nehezen átevickéltük magunkat, de a naptól égett érzékeny bőrünknek nem esett jól a sok karcolás és szúrás. Azonban mi hősök vagyunk és kibírtuk zokszó nélkül. :-)
Ezekután túl sok minden nem történt, hacsak nem említjük meg finom ebédünket. Áfonyamezőre értünk, amit legalábbis előttünk nem legeltek le; így szépen beliláztuk nyelvünket és ujjainkat. Nagggyon finom az áfonya. :-) Ráadásul úgy tudtunk eszegetni, hogy a hátteret a Nagy-Pietrosz hegytömbje töltötte be. 

Miután majdnem tele raktuk a bendőnket a finom gyümölccsel (illetőleg megpróbáltuk csak), kisebb-nagyobb séta után kora este, 4 óra tájban megérkeztünk a következő szálláshelyre. Itt már nehezebb volt megfelelő sátorhelyet találni, de azért felhúztuk mobil házainkat és jó pihentünk az árnyékban. Pihi után elmentünk fürödni, napozni. Az itteni patak volt eddig a leghidegebb vízű, de szerencsére emiatt az unicumot sikerült jól lehűteni. :-) Ugyanis ma vacsora előtt már nem pálinkával koccintottunk az újabb megélt napra, hanem egy igazi cvakkal. :-) Este egy mulatságos játék után nyugovóra tértünk.
Az állatok most békén hagytak minket.

Reggel a sátorból kikandikálva alattam lévő hegyeket és párában úszó völgyeket láttam. Friss, üde levegővel teliszippantottam tüdőmet; jól indul ez a nap is. Összepakoltunk és tegnapi kupaktanács szerint kihagytuk a felettünk magasodó Repedő-csúcsot (a gerincút nem is visz fel rá), s elindultunk a hegység legmagasabb csúcsa felé, s egyben hazafelé. A Pietrosz tömbje egy kicsit elkülönül a hegység többi részétől. Ez a rész viseli leginkább magán a klasszikus magashegységi jellegezetsségeit. Több a szikla, meredek magasra törő csúcsok jellemzik és a hidegebb mikroklímájának köszönhetően tovább (szinte állandóan) megmaradnak a kisebb hómezők, gleccserek. Itt található a hegység harmadik legmagasabb csúcsa, a Rebra (Vf. Rebra, 2268m). ide zsákok nélkül jöttünk fel; azokat nyugodt szívvel hagytuk a csúcs alatt, mert "sima" tolvajok ilyen magasra fel nem jönnek. Csodálatos panoráma nyílt elénk: a Pietrosz innen már elnyúló hegytömbje, a két hegy által közrefogott Pietrosz-nyereg alatt kéklő Bukuly tengerszemek (legmélyebb tengerszem itt található: 5,2m mélységet mértek), a Visó völgye a lakott településekkel...És láttuk a lent tomboló hőséget is. Az elmúlt napokban egyre erősödött kb 2500 méteres magasságig egy sötétebb, inkább füstös, szmogos csík, felette gyönyörű kék éggel. Inverziós réteg. A fent lévő hideg levegő megakadályozta a levegőcserét, így a lenti meleg, elhasznált szennyezett levegő nem tudott feláramlani. Egy csöppet rossz volt belegondolni, hogy hamarosan mi is lemegyünk a melegbe, valahogy nem akaródzott, azt elárulhatom.

A Rebráról lejőve egy kőtengerrel tarkított meredek sziklás, néhol négykézláb mászós ösvényen jutottunk le a Pietrosz-nyeregbe, majd megkezdtük utolsó nagy kapaszkodásunkat, hogy mielőbb megpihenhessünk a legmagasabb csúcson. A 2303 méteres csúcsot a második világháborúban, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Mo-hoz, átkeresztelték Horthy-csúcsnak. Maga a hegy nem egy klasszikus csúcshegy, inkább egy bálna-hátra hasonlít, s nem is a legszebb. A tetején egy néhai menedékház romjai, tele szeméttel összevissza firkálva és verve, elrontva a látképet, belerondítva a tájba. Nagyon nem is időztünk fent, az olvadt csúcscsokik elfogyasztása után lejjebb mentünk pihenni.
A csúcsról már láttuk az utolsó éjszakai táborhelyünket, a Mosolygó-tó (L. Iezer, 1786m) völgyében fekvő meteorológiai állomás melletti sátortábort. Az igen izgalmas, meredek és szerpentines leereszkedés után nehezen, de találtunk sátrazásra alkalmas terepet. Zsúfolt volt a hely, mert sokan Borsa felöl ezen az úton jönnek fel, sokan csak idáig merészkednek. Nációkban sem volt hiány. Magyarok, románok, franciák, és más szláv népek is képviseltették magukat.
A Mosolygó-tó és környéke bioszféra rezervátum, így a leghíresebb tengerszemben tilos fürödni, mosakodásra a tóból eredő patak szolgál. Ez viszont klassz "meleg" volt, elérhette a 14-15 fokot, így már belefeküdve tudtuk magunkra locsolni a vizet, majd kifeküdtünk napozni a jó meleg Napra. Tápos, immáron utolsó vacsora elköltése után lefeküdtünk.

Pénteken, nehéz szívvel de búcsút intettünk a hegyeknek és elindultunk lefelé Borsa városába. Az út lefelé szokatlan volt: széles szekérút, mely porral hintette be bakancsunkat. Éreztük, hogy egyre melegebb lesz. A fenyvesben megállt a levegő, majdnem fulladoztunk, hiányzott a jó hűvös szél, ami a gerincen simogatta az arcunkat. Sokan mentek felfele, szegények megizzadtak a nagy melegben. Bár a túra mondás szerint nekik sem volt könnyű, s nekünk sem: felfelé nehezebb, lefele rosszabb menni. Nemsokára ritkultak a fák, s az aljnövényzetben az út mellett megjelentek a málnabokrok. Javarészét már lecsipegették a vándorok, de azért mi is találtunk magunknak finom málnát.
Elértük a város fölé nyúló gazdasági épületekkel és fakerítésekkel elkerített csodálatos kerteket. Szépen ápolt, rendben tartott takaros kis porták, virágzó pityókákkal, lekaszált fűvel, háttérben ott magaslott a Radnai Havasok csúcsai.

Leértünk a városba. Megfordultam már jópár erdélyi városban, de ami itt fogadott azon még én is meglepődtem. Városközepén szeméthalom, összevissza minden, az épületek lelakottak, mindenen virít a nemtörödömség. A központban új üvegfalú épület, egy szupermarket kéklik. Rengeteg ember. Általában nem szoktak ennyien az utcákon lenni, és sokan népviseletben. Itt meg mi van? Keresünk egy jónak látszó éttermet, végre normális kaját akarunk enni, lehetőleg miccset. Beülünk a kiszemelt étterem teraszára, szerencséra akadtak üres asztalok, de itt is nagy volt zsúfoltság. Pincérnő jön, italt rendelünk, de miccs sajnos nincsen. Akkor eszünk mást. Rántott husi szalmakrumplival. De jól is esett! Pihentünk és közben nézegettük az embereket. A társadalom majd' minden rétege képviselte magát. Megkérdeztük, mit ünnepelnek. Kiderült, hogy egy román szent ünnepe volt aznap, s a templomban volt egy nagy mise. Ezért vannak ünneplőben, s ilyen sokan, mert a szomszédos településekkor is bejönnek ekkor. Húha, akkor biztos sokan lesznek majd a buszon, amellyel Alsóvisóra utazunk majd a vasúthoz. Nagy nehezen elkeveredtünk a buszmegállóhoz (ezek inkább olyan jellegzetes pontok, ahol megállnak a buszok). Három, a hegyekben már látott túratárs már pihengetett ott, mikor megérkeztünk. A bent álló kis buszok közül egy soffőr már jött is értünk. Hova megyünk? Alsóvisó, vasútállomás. 5 lejért elvisz minket. Jó, üzlet megköttetik. Megkérdeztük a szláv nyelven kommunikáló másik hármat is, jönnek-e? Jönnek. A buszba éppenhogy befértünk mind a 12-en a nagy hátizsákokkal, mi nagyon élveztük az egész utat. A soffőr betett valamilyen román mulatós zenét, biztos hogy elkedvtelenítsen minket, de inkább elkezdtünk mi is dajdajozni. :-) Aztán már nem bírtuk cérnával, megkérdeztük a másik hármat is, honnan valósaiak. Lengyelek! Mi magyarok. Na, innentől kezdve nagy lett a barátság (ugye: magyar, lengyel két jó barát; együtt harcol, s issza borát). Vasútállomáson kiszálltunk, ők nem Kolozsvárra mentek, hanem még északra. Segítettünk nekik eltájékozódni, és búcsút vettünk tőlük.
Jó órás várakozás után megjött a vonat. 

Erdély területén egy kicsit más a vonatközlekedés. Ugyanis éjjel-nappal járnak a vonatok, de emiatt ritkábban. Máramarossziget és Kolozsvár között naponta csak kettő. Mi a második járattal utazunk, s sejtettük előre: sokan lesznek. Szerencsére éppen üres volt a fülke, ahova szóltak a helyijegyeink, s nem is kellett onnan kitessékelni senkit :-).
Maga a vonat "gyors" ellenére lassú volt, de mint később kiderült csak a hegyi szakaszokon. A Kis-Szálva patak völgye fantasztikus szépségű, amerre vitt az utunk. A patak, a Radnai- és a Széples-hegység lábainál meghúzódó tiszta és ápolt falvak a maguk idilli hangulatával már-már a Székelyföldhöz hasonlítottak. Alagutakban és gyönyörű hidakon keresztül vitt utunk, s estére, jó 4 órás vonatozás után megérkeztünk Kolozsvárra.

22 óra volt. Még a Nagy-Pietroszon (ahol jó volt a jel) foglaltam kettő helyet az éjféli buszjáratra Budapestre. Évi hazakészült Marosvásárhelyre, ketten Székelyföldre és négyen pedig mivel nem akartak Borsán maradni az előzetes elképzelések szerint, el kezdték hazaszervezni magukat. A buszon, amelyikre mi foglaltunk helyet, már nem volt szabad ülés. Így hosszú tanácskozás után az éjszakai vonatot választották Nagyváradra, onnét pedig hazastoppolást.
A mi buszunk pontosan megérkezett a vasútállomásra (elvileg nem innen indult, csak előadtam a béna vándor magánszámot és megigérték, hogy elküldik inkább oda a buszt. :). Egy szép fehér 31 személyes iveco busz székely soffőrrel és egy utassal. Nikivel felcihelődtünk. Elkezdtük csodálni a buszt, majd rákérdeztünk, hogy tele lesz-e a busz. Erre soffőr viccesen tréfálkozva megjegyezte, hacsak nem vesz fel annyi alkalmist. Hoppá, ezekszerint van még 28 szabad hely. Megkérdeztem, lenne-e még 4 utasnak hely. Ó, persze. Akkorra a többiek már bent jártak a belvárosban, valahogy el akarták ütni a szabad óráikat. Egy gyors telefonnal kirendeltem őket a főút mellé, majd felszedtük őket. Végülis így indultunk haza. A soffőr nem hazudtolta meg székelységét, szenzációs figura volt, csak kár, hogy éjjel volt, így el-elnyomott minket az álom. Azonban bármilyen mélye aludtunk is, azért a Neoton Família és a Hotel Menthol belekúszott álmaink ösvényeibe.

A Királyhágó előtt megálltunk egy pihenőnél, ahol éttermek sokasága található. Betértünk soffőrünk kedvencébe, majd végrevalahára rendelhettünk miccsből. Azt nem mondanám, hogy jól laktunk, de legalább ettünk miccset. Visszafeküdve a buszra hajnalban Pesten voltunk.

Itt a vége, fuss/ússz/tekerj el véle!

Jövére ismét Erdélybe megyek...

Összes kép

Keddre virradt a nap. Jól megérdemelt pihenőnapunkat kezdtük el. Számba is vettük gyorsan ki milyen állat hangot hallott az éjjel. Ugyanis az éjszaka valósággal megszálltak minket. Én titkon reméltem (immár 6. éve folyamatosan) hogy medvehátat fogok simogatni, esetleg nagyokat kiáltva próbálok elfutni a véres mancsú medveóriás elöl... :-)

Egyszer egy erdélyi ismerősöm azzal a kérdéssel állt elém, hogy tudom-e, melyik a legveszedelmesebb állat az erdélyi hegyekben? Mivel egy kicsit összehúzta a szemét, gondoltam ez afféle székely ugratás lesz, így elkezdtem az erdélyi egértől a rókán, farkason át a medvéig a listát. Mikor a medvére is nemet mondott, megrökönyödve kérdezetem vissza, hát akkor melyik az? A pásztorkutya - jött a válasz. Ugyanis ezeket a kutyákat gyakran medveölőként emlegetik, mert egyedül nem is, de falkában támadva a medve sincs tőlük biztonságban. Ha a túrázó ilyen kutyákkal találkozik, egy megoldása van csak a túlélésre: megáll. Na, persze gondoltam én...amíg 3 éve az Isten székére menet nem találkoztunk ilyen kutyákkal. Egyből hárommal. Szépen elfoglalták a szük ösvényt. Mi megálltunk, ők leültek. De amint elindultunk, akárcsak egy lépést is tettünk, ők is felálltak, vicsorogva jöttek felénk. Nem volt más hátra, mint várni, hogy a csobán vagy a kecskepásztor arra tévedjen. Ez lehet 10 perc és lehet fél nap is. Nekünk csak az előbbi időtartamot kellett kivárnunk, mire jött a kecskepásztor. Magához intette kutyáit, mi megköszöntük, cigarettát nyújtottunk és elbúcsúztunk. Tavalyelőtt a Nagykő Havason találkoztunk kutyákkal. Akkor mind az öt dog egyenként megszagolt minket...hááát, a borsózotta hátam rendesen, főleg az utolsó kutyánál, mert hogy abban több volt a farkas, az biztos. Brrr....
De ezen az éjjel nem kellett eme fenevadakkal megküzdeni, ellenben az apróság igen aktív volt. Az egerek megérezték, hogy sátrak vannak, s ha sátrak vannak, biztos van kaja is. Azonban gondosan elcsomagoltuk még a szemetet is, így mivel finom falatokat nem találtak, mérgükben Mr. Grabovszky vezérletével a sátrainknak estek és azt ették.  :-( Állítólag az éjszaka még valamilyen legelésző állat is bóklászott a sátrak között, kevésbbé alvós társaim ezt jelentették. Én nem tapasztaltam mindezeket, mert aludtam mint a bunda, csak mesélték...

De másnap reggel. Kibújtam a sátorból és megrökönyödve tapasztaltam, hogy egy birkanyáj éppen a sátortábor felé tart. Ahol birkák vannak, ott biza kutyák is sereglenek. Persze jöttek is, de valahogy mások voltak, mint a délvidéki medveszaggatók. Kunyorogni jöttek, mert éhesek voltak. Mi pedig éppen reggeliztünk. Szépen körül ülték, feküdték a sátrakat és vártak, hogy adjunk nekik kaját. Persze nem adtunk, a pásztor pedig nagyon nem sietett el onnét, így a kutyák még hosszú ideig (még este is) a közelben ólákodtak. szerencsére ezek nem a vérengző fajtákból valók voltak, mert errefelé azért kevesebb a medve (a pásztor mondta, hogy a múlt héten éppen erről a helyről hajtottak el egyet a kutyák), s biztos a túristákat is jobban megszokták már. Így reggelink sokáig elhúzódott, majd dél volt mire ott mertük hagyni a sátrainkat. Ketten otthon maradtak őrzőzni.

Mai utunk Erdély legnagyobb vízeséséhez, a Lóhavasi vízeséshez (Cascada Cailor) vezetett. Nagy táskák nélkül, némi itallal és kajával kezdtük meg a leereszkedést a gerincről. A hegység északi oldala meredekebb esésű, mint a déli és a leágaző gerincek is rövidebbek, de szépségben egyforma gyönyörűek. Hamarosan beértünk egy törpefenyvesbe, mellettünk patak folyt és a fenyvesek közötti tisztásokon tehenek legelésztek a legnagyobb békességben, nagyon idilli volt. Mentünk, mentünk lefele, s egyszercsak elértünk egy kereszteződéshez. A valóságban több út volt előttünk-mögöttünk, mint a térképen ábrázolva. Nosza, tájoló előkap, irányszöggel bemérve a helyes út és már indulhattunk is. Ez meredek volt a javából. 300 méteres szintesés párszáz méteren. Még szerencse, hogy lefele kellett jönni erre. (visszafele másik úton mentünk) Nemsokára leértünk, de már út közben hallani lehetett a zuhogó mormolást. Fantasztkiusan szép nagy vízesés. Valahonnan fentről jött a fák közül és több lépcsöben iránytváltva ért le elénk.  mivel ez egy felkapott üdülőhely, Borsafüred közelében van - így természetesen itt már nagyon sok turista volt, legfőképp gyerekek, diákok. Mi rövid nézelődés után birtokba vettünk egy klassz kisebb zuhogót, ahol jól megmaszíroztattunk válainkat és hatunkat. A víz nem volt annyira hideg, vagy csak nekünk nem tünt annak, mert széjjelnézve csak mi fürödtünk a vízesésben. :-) Strandolás után, ami jó órát igénybevett (fürcsi és napozás felvátva), elindultunk egy másik úton visszafele. Erről az útról visszatekintve megláthattuk a vízesés tetejét is. Így már biztos volt 80 méter (bár érdekes, hogy szakirodalomban sincs pontos adat a tényleges magasságról). Útközben idefele jövet láttunk egy esztenát az út mellett, most pedig fogtuk magunkat és szép lányokat kiválasztva friss, finom sajt után epedve meglátogattuk, hátha tudunk venni...Tudtunk! Nagy és finom sajt volt! Én kifejezetten nem szoktam sajtot enni itthon, de Erdélyben, a házi sajtnak semmi nem ér a nyomába...olyan finom, olyan puha és olyan, de olyan ízletes......éhes is lettem. :-)

Immáron sajttal megpakolva elindultunk hazafelé. Útközben elkanyarodtunk az Aranyos-Bisztrica tengerszem felé, ahol tegnap a Gargalóról láttuk az úszóvrsenyt. Biztos fini meleg vizű tó lehet. Az is volt! Olyan hideg, hogy csak mi fiúk tudtuk volna megmutatni, hogy mennyire. :-) Három hegyi patakocska táplálta, s a tó északi fekvésének köszönhetően kb 10-12 fokos lehetett a vize. Annyira hideg volt benne úszkáni, hogy szinte fájt. A csajok meg kitalálták, hogy ők bizony sokkal keményebbek, mert ők már kétszer voltak benne, míg mi fiúk csak egyszer. Erre nosza, mégha fejest ugorva nem is, inkább magasabb hangokat kiadva de belesétáltunk úsztunkmi is. Aztán a verseny kezdődött előröl rövid napozás után...nehogy már a fiúk bele mertek menni, a lányok meg nem... így folyt volna a versengés egészen sötétedésig, de a társak már várták a finom sajtott, így egy döntetlenben kiegyezve ténylegesen hazaindultunk.
Este vacsora, persze finom sajttal, és éberalvás, mindenki az egereket hallgatta....

Folyt. köv.

(holnap végire ér a kirándulás, de előbb megmásszuk a legmagasabb csúcsot, és megtudjuk mit jelent a: węgier dwa bratanki i do szabli i do szklanki)

képek - újak is vannak ám!

"Nyolckor szólt a vekker, ébredjünk mert indulnunk kell"...persze nem kapkodtuk el nagyon az indulást, volt is tizenegy óra, mikor hátizsákokkal felszerelkezve elindultunk a kék+ jelzésen. Előtte a salvamontnál beírtunk a naplóba, hogy  tudják mikor, mennyien mentek fel a hegyekbe (majd lejövetelkor ki kell jelentkeznünk). Radnaira nem nagyon jelemzőek a túristaházak, a hegység Sánc felöli végén van 2-3 db, míg a másik végén 1 és egy meteorológiai állomás. Mondhatni szerencsére, mert így inkább a vérbeli túrázók járnak fel és nem a kocsis túrázók.
Na...szóval tizenegykor már sütött bőszen a napocska, s miközben felfelé mentünk a cabana mögötti hegyre (Stanistea, 1478m), megéreztük a közelgő hőség előszelét. Ahogy felértünk a csúcsocskára, elénk tárult a hegység gerincvonulata teljes egészében. Tátott szájjal bámultuk a 2000-es gerincet, amely mintegy 40 kilométeren keresztül húzódott egészen a Nagy-Pietrosz csúcsig (2303m). Hát, ez lesz az utunk a következő 4-5 napban.
Elég hamar elértük az erdőhatárt, a Cobasel csúcsnál (1835m) tartott ebédidőben nem találtunk már sem fény- és szélárnyékot is alig. Igazából nem jöttünk eddig túl sokat felfelé, de a szél már nem melegen, hanem hűvösen fújt. Alig félórás lustálkodás után nekivágtunk, hogy átlépjük a 2000-es szintvonalat és megmásszuk az első nagyobb csúcsot, a Vörös-csúcs (Vf.Rosu 2113m) kettős kúpját. Szenzációs látvány tárult elént. A levegő még nem fürdött párában, így a Kelemen havasokat és a Csalhó tömbjét is ki tudtuk venni, majd északra nézve az ukrán Kárpátokat és a Kárpáton túli hegyek százait. Mint egy megfagyott tenger hullámai kékeltek a hegyek, amerre csak elláttunk. Állítólag - biztos így van - tiszta időben még a Fogarasi Havasok és a Bihari hegység is látszódik. (sajnos én amennyire csak tudtam meresztettem a szemem, de nem láttam...) Ellenben láttunk szintező birkákat! Mifelénk az alacsony dombokon szintező kutyák élnek/ vannak, de itt esküszöm hogy léteznek, és immár képi bizonyítékok vannak eme csodálatos képességű állatokról. (Aki nem tudná azoknak elmondom, hogy a szintező állatok csak egy bizonyos szintvonalban képesek mozogni, s a térképészek pedig segítségükkel rajzolják meg a térképeken a szintvonalakat!)
 
Rövidke pihenő után az első nyeregbe ereszkedtünk alá de csak azért, hogy még magasabbra, a 2222 m-es Kis-Ünőkőre (Vf.Ineut) jussunk fel. Itt már megpillantottuk az esti szálláshelyünket a Kis-Lála (L. Lala Mica, 1920m)) tengerszemet. A tengerszem környéke bioszféra rezervátum (bár az egész hegység úgy tudom védett terület), de itt van kijelölve egy sátrazó hely. Lefelé menet a forrásból felfrissítjük vízkészletünket, s üdvözöljük a már tábort bontott túrázókat. És kezdődnek az izgalmas, városi életben ritkán alkalmazott napi rituálék. Fürdés. Mivel melegvizes kazán nem volt a közelben, sem fa amivel vizet forralhattunk volna, így megmaradt egyetlen lehetőségként a hideg vizű patak. Brrr...borsózott a hátam, biztos jéghideg lesz....És lőn csoda, valóban hideg volt. :-) De nem esett olyan rosszul, sőt kifejezetten kellemes volt! A napi túrában elfáradt testnek és kimlegedett bőrünket alaposan lehűtötte a víz, de a még melegen sütő nap fényében kiterülve a napozás igencsak kellemesnek bizonyult. s ha még hozzávesszük a friss levegőt - kész wellnes program. Amikor a napn melegünk lett, egy kicsit átmosakodtunk újra. Majd vacsora és beszélgetés után végre sátorban aludtam én is és a többiek is. Arra számítottam, hogy még a medve brummogására se tudok majd felébredni, de mint kiderült a többiekkel egyetemben én is csak forgolódtam, s nagyon nehezen tudtam aludni. Hol fáztam, hol melegem volt, hol zörejt hallottam, hol pedig próbáltam aludtam (számoltam a kerítésen átugráló birkákat:). Reggel jöttem rá a dologra: sikerült leégnem, s emiatt volt kényelmetlen az éjszakám. A jó hűvös éjszaka! Milyen klassz dolog volt végre fázni, és a tudat, hogy minden este fázni fogok - nagyon tetszett! Reggel sátortársammal, míg a többiek durmoltak elcsavarogtunk a környéken egy kicsit, megkerestük a Nagy-Lála tavat (L.Lala Mare, 1815m) és az alig 20nm-es kis hófolton pedig kiéltük téli örömünket. :-) Sajnos ahová az ember beteszi a lábát, ott megmarad a nyoma. Ahogy az erdélyi magashegységekben itt is megtalálható a konzerves dobozok rakása. Mint egy sebhely, úgy rozsásodnak a halomba rakott fémek eme gyönyörűséges helyen. (továbbra sem értem, miért nem tudták magukkal cipelni ezek az emberek???)

Sátorbontás után (persze nem sikerült most se túl korán) elindultunk a hegység második legmagasabb csúcsára, az Ünő-kőre (Vf. Ineu, 2279m). szerencséra nem kellett felcipelni a nagy zsákokat, mivel az út nem keresztül vezetett rajta, hanem megkerülte. Zsákokat hátrahagyva fel"szaladtunk" a csúcsra. A kilátás - természetesen - remek volt. Előre hátra, oldalra nézve, mindehol csak hegye. Láttuk honnan jöttünk, láttuk hova megyünk. A távok azonban, mint késöbb kiderült csalókák. Az itthoni 40000-es térképekhez szokott szemem rosszul vette le az 50000 térképről a távokat és a tiszta levegő is közleebb hozta a csúcsokat. Így a "secperc alatt meglesz" út is majd félórás, és a következő kis emelkedő is jócskán izzasztó magasságokba tört fel. Ámde a túra végére már átkalibráltuk belső műszereinket, így már nem értek az utolsó napon nagy meglepetések minket....

Szóval előttünk a mai útvonal, tájoló segítségével a csúcsok beazonosítása megtörtént; irány az Embertető (Vf. Omului, 2134m). Ám addig a gerinc mint egy hullámvasút nyújtozott előttünk, hol felfelé kellett kapaszkodni, hol lefeleé ereszkedni. A nyergek álatlában vékonyak voltak, mindkét oldalon komoly meredekséggel estek száz és száz métereket... A havasokra jellemző növényvilág lenyűgöző volt. Bár nem nőttek nagyra (most kivételesen kevés hó volt), de pompás színekben díszelegtek főleg a déli lejtők. Olvastam, hogy jópár reliktum növényfaj is él a hegységben, de mivel nem tudtam hogy néznek ki, így nem is bírtam őket keresni. Bár remélem az a fehér virág - amit az Ünő-kőn fotóztam le - közéjük tartozik.
Hamarosan megérkeztünk az Emberre. Itt töltöttük ebédidőnket, s ekkor már mindenki lelkesen kenegette magát naptejjel vagy micsodával. :-) Én életemben most először használtam kenceficét, mert biza igencsak megcsípett a Nap. A csúcsról már látszott esti szálláshelyünk, így nosza hátiszákot a hátunkra és elindultunk tova. A Vf.Claii csúcson (nem találtam magyar nevet hozzája, 2121 m) keresztül - ami egy gyönyörű zöldes mohákkal benőtt sziklás csúcs - jutottunk fel a Gargalóra (Vf. Gargalau, 2159m). A Gargaló tövében lent, az Aranyos-Bisztrica nevű tengerszemben (L. Izvoru Bistritei) éppen úszóverseny volt, sok emberrel. Gondoltuk biztos nem is olyan hideg az a víz...majd kiderül, ezt elárulom... :-) Bevártuk egymást, majd elindultunk a közelben lévő forráshoz és a közelében lévő sátrazóhelyhez.

Itt is, mint mindenhol forrás és patak mellett verhet a fáradt túrázó sátrat. Mi is így tettünk, majd gyorsan mentünk fürdeni, mert a nap nagyon meleg volt. Hiába mértünk 20-25 C fokokat árnyékban, napon azért éreztünk 30-35-öt is. Itt a víz hidegebb volt, viszont nagyobb szikla állt rendelkezésre a napozáshoz. Ugyebár túraközben az ember hasa, pocija (kinek mi van) nem barnul a ruha alatt, s ilyenkor van lehetőség némi színezésre... :-)
Tápos vacsora (ugye tudjátok mit jelent :) és beszélgetés után nyugovóra tértünk....

folyt.köv....

(a következő részben megismerkedhetünk a támadó állatokról és kiderül, hogy egy pihenő nap is fárasztó tud lenni....)

képek bővítve