Gyünnek a versenyek, gyünnek a beszámolók is...

Tömött buszon állok, miközben az lassan kígyózva próbálja elérni végcélját, hogy végre megszabaduljon a tömérdek futótól. Levegő alig, a Nap betűz az ablakon, ideges "normál" utasok, víg kedélyű futók. A busz közben lassul, csak lassul. Tudom a víztoronyig tart csak, onnét már száguldunk, dehát száguld az idő is, közeleg a rajt. Pedig megfogadtam - mint mindig - most korábban indulok el otthonról. Nem sikerült. Most se. Normafánál a 21-es busz legnagyobb örömére leszállunk. Lendületesen sétálok Csillebérc felé. Szerencsére nem vagyok egyedül. Van aki már melegít, de a körülöttem lévők még velem együtt rohannak a rajt felé.

Gyors öltözés, utolsó simitások a ruhán, cipőfüző, chip, miegymás. táskát leadom és már kocogok is a pálya felé. Bemelegítésként menetközben feltűzöm a rajtszámot, és a maradék tíz percbe megpróbálom a bemelegítést belesűríteni.

Már a buszon is a stratégián gondolkodtam. Mit fussak??? Mára elmúlt a mátrabérci fáradtságom, kisütöt a csodaszép Nap, otthoni pálya, de egyedül vagyok. Nincs kihez betársulnék. Nem látom a vivicittás Lányt sem, senki ismerőst, csak ismerős arcokat.

Okulva az eddigi rajtokból szépen előrébb sonfordálok, beállok az 1:30-1:40 közöttiekhez. Alig vagyok bemelegedve, de körülöttem legalább van hangulat. RAJT.

Áthaladok a célon, bekapcsolom az órát. Most jön egy kör itt Csillebércen. Nézem a szurkolókat, nem mintha keresnék valakit, csak elcsodálkozom: egyre többen kameráznak, fényképeznek. Közben majdnem eltaposok egy elém bevágó sporit. Jajj, mennyire nem szeretem az első kilométert. Pedig jó lenne tempóba állni, de ehelyett csak balranéz, index ki, sávváltás, vissza kettes padlógáz, jobbranéz, sávváltás vissza. Spori mögöttem. Aztán előttem egy újabb falat... :) Ez megy egészen a bejárat előtti emelkedőig. Ott egy kicsit ritkul a sűrűség. Visszakanyarodunk a táborba, újból elhaladunk a szurkolók előtt. Lelkesen tapsolnak, mi pedig lelkesen futunk. Remélem a végén is így lesz.

Immáron másodszor is kifutunk a táborból, Normfa felé vesszük utunkat. ideje magamba szállni, s egy kicsit elgondolkodni a következő 10 kilométeren. Szerencsére két hete befutottam a pályát, így tudom, hogy mi vár rám a sípálya aljáig. Felérünk Normafára. A síházból kellemes illatok szálldogálnak kifelé, majd visszafelel beugrok enni valamit - gondoltam. Viszont innentől lejteni fog. Rémálom. Nem szeretek lefelé futni - valószínüleg nem tudom rendesen a techinkát - így csak próbálom tartani a 4:20-as ezreket. Érzésre megyek, miközben csak özönlenek mellettem el a futók. Van aki trappol, van aki liheg (ilyenkor???), van aki csendben csusszan el mellettem. Fussatok skacok, az emelkedőn találkozunk! 4. km, frissítő. Elragadok egy vizet, belekortyolok. Hmm. Nem sikerül innom, így marad a vizezés. Majd a következőnél.

Normafa út, Svábhegy, Béla király, 8. km. Itt jön a java: Csillagvölgyi emelkedő. Durván olyan, mint az Erzsébet kilátóhoz felvezető út. Végre nekem való terep. Léptekben apróra váltok, légzésem meggyorsítom és állandó tempóban szépen elkezdem az emelkedést. Sorra hagyom el kedves kollégákat, akik a lejtőn elhúztak mellettem. Kár volt sietni, nem? Futótól futóig haladok, a kanyarokat már ismerem, s tudom mennyi van még hátra. 9. km. Nemsokára vége...Felérünk a Mátyás király útra, innentől síkká válik a terep. Egy kis pulzus visszaállító futás után újból felveszem az utazó sebességet. Közben a Radenska pólós sporival kerülgetjük egymást, de egy kicsit ellépett a váltóhelyhez közeledve. Mikor odaérek a sípályához, látom éppen vált. Tovább futok. Frissítő állomás, és 10. kilométer. Elveszek egy izoitalt és egy vizet kicsit lelassulok, hogy tudjak inni, miközben egy töpszli (öleb) érdeklődve nézi mit iszok...Odanyújtom neki, nagyon meg akarja szagolni, de gazdija inkább elvette tőlem, inkább a futással törődjek. :) Ja, tényleg. Nyakamba szedem a lábam és átlibbenek a chipellenőrzőn. Hoppá. 45 perc. Egész jó. Eredetileg 50-55 volt "betervezve". Innentől hazai pálya. hányszor, de hányszor futottam már itt a barátokkal. Minden kanyart tudok, mindent apró (alattomos) emelkedőt ismerek, a kátyúknak is nevet adhatnék már...Gyors önvizsgálat, eredmény: szuper. Jól érzem magam, könnyűek a lábaim...és...és még a madarak is nekem énekelnek!

Észreveszem a Radenskás pólóst. Elém került, mert biztos, amikor a töpszlivel foglalkoztam, elfutott mellettem. Kényelmes tempóban megközelítem, majd egymás mellé érünk. Tömegvonzásom hatására :)felvesszi a tempómat és a 11. km-től egymás mellett tapossuk az aszfaltot. Elhagyjuk a libegőt, kikerülünk egy-két kátyút (én tudtam, hogy ott lesznek:) és elérkezünk az Y kereszteződéshez és szépen elindulunk lefelé Szépjuhászné irányába.

13. Forduló. Emelkedő. Jahhaj, de vártam már ezt a pontot! Eljött az én időm.. Bár ez egy kicsit durva megfogalmazás, de rajtam nem fog ki a következő 4,5 kilométer. Sőt! Felvettem a tempómat (amit persze már edzéseken begyakoroltam) és elkezdtem a felzárkózást az élbolyhoz - akik időközben már valahol Normafán járhatnak. Sorra előzök, szinte hihetetlen tempóban falom a métereket. 14. 15. 16. 17. Itt van a legrosszabb rész, hiszen 500 méter a Libegő, de nem látni, mert kanyarog az út. Itt elkélne egy kis szurkolás, de ki jönne ide lelki plussz adni? Na ki? Igen, csak egyetlen egy ember képes arra, hogy a legjobb helyen szurkoljon, aki segíteni akar nekünk mindig: Saci. Egy mosoly tőle és két kedves szó többet ér, mint egy pohár víz. Igen Saci, futok, sietek, jó leszek, mert Te azt mondod nekem.

Libegő. Rengeteg ember, megfelelő hangulat, és végre lejtő. Órára pillantok: 1:20. micsoda? 3,5 kili kb 15 perc alatt? Lehetetlen. Ááá, ne is foglalkozz vele, úgyse tudod megcsinálni... Fuss inkább! Futok. Sokan gyalogolnak, sokan szurkolnak. De jól esik ez most...Normafa. Felküzdöm magam az emelkedőn, buszmegálló. Itt szokott vége lenni az edzésnek. Most tovább futok. Alig 2 kilométer, de lejt az út. Juj, messze van ez. Egy kicsit már kezdek fáradni, így inkább hisztiznék, vagy lassulnék, de nem lehet!

20. km. Órára nézek, homályosan 1:31-et látok. Most mi legyen? Megpróbáljam, ne próbáljam? Egye fene. Egy kicsit növelem a tempót és már lesem a hátsó kaput, várom a célt. Nagyon. Párszáz méter múlva kitör belőlem az elkeseredés és belassulok. Egy kicsit visszaveszem a tempót és folytatom az utat. Ekkor megszólal egy csilp csalp füzike. Mint ha nekem énekelne. Milyen szépen szól a dallam (kedvenc madaraim egyike). Ettől újult erőre kapok és hirtelen meglátom a hátsó kaput. Köszönöm madárka, sokat segítettél!

Befordulok a kapun, hallom P.A. hangját, de még messze van, de milyen messze? Annyira nincs már kedvem futni, hagyjuk már abba....úgyse sikerül megjavítani az eddigi félmaratonomat, amit 2006-ban futottam Siófokon. 1:35:17 volt. Marad ez is...Jön a beforduló. Órára pillantok: 1:34:55. JÉZUSOOOM! Még meglehet. Küzdök. Összeszedem maradék erőmet és sprintelni kezdtem. Ami a csövön kifért, mindent kiadtam magamból. Nem tudom mennyi lett a vége, de két kezem felemelve örültem a célnak. Órára nézek, majd nyugtázom, hogy nagyon jót futottam és milyen gyorsan. Kicsit rosszul lettem a hirtelen leállástól, de akkor tudatosult bennem mit is láttam az órára pillantva: 1:35:15. KETTŐ másodperccel kevesebb, mint az eddigi legjobb. Uramisten, sikerült!!!! El se hiszem. Ránézek órára. Már 1.36-ot mutat. nem állítottam le, de tisztán emlékszem a célidőre. És végre egy kép, amikor nem az órámat fogom, hanem örülök, teljes testemből....

Hatalmas kő esett le a szívemről, egyszerűen már nem is éreztem a fáradtságot, az utolsó kilométer nehézségeit. Ez eddig szuper volt. Aztán hallom, beért a célba a vivicittás Lány is. Megvártam, majd egy jót beszélgettünk a célnál. Egészen a 2:10-es befutókig...Utána még egy kis társasági élet, majd hazakészülődés. És egy megdöbbenés a végére. Váltom a chipet vissza, gondoltam megnézem az eredményemet, hogy jól emlékszem-e. Nem. Szemem kinyílik, szám elmosolyodik, jól látok? Hivatalosan: 1:35:13
4, azaz négy másodpercet javultam. Hihetetlenül kevés idő 21 kilométeres távon....

Ha hegyen így megy, akkor mi lesz a Szigeti triatlonon? Én kíváncsi vagyok rá....május 18.