Írtam én az előző blogomban, h lassú vagyok :) De összeszedtem magam, rendeztem a gondolataimat, az emlékeimet és azért röviden megírom az élményeimet. És mivel rohamosan közeledik a jótékonysági futás is. ezért arról is írnék pár szót.

UB:

Mikor megnyílt a nevezés a 2015-ös UB-re gondolkozás nélkül beneveztem. Az indulásom persze kétséges volt, mert fogalmam se volt, h mennyire fogok tudni regenerálódni. Persze, volt előttem egy remek példa, Pula Tomi személyében, aki már csinált olyat, h a hatnapos után futott egy UB-t. Jóóó, jóóóó.. Én nem vagyok Tomi :)

Aztán ahogy múltak a napok, egyre jobban érlelődött bennem, h mindenképp elindulok. Le nem sérültem, kedvem is volt hozzá, h mennyire fogom bírni, h mennyire jön ki rajtam az esetleges fáradtság, az úgyis menet közben derül ki. Meg szeretném szolgálni továbbra is a “kilométerhalmozó” megtisztelő címet :)

A szokásos tésztaparty szokásosan szuper jó volt. Jó volt egyet bandázni, találkozni régen látott futótársakkal. Mondjuk tény, h korán haza is indultunk, hiszen a rajt is korán van, és egy kis alvás előtte azért nem árt.

A kis “pecsenye team” az idén Anitával (bringás kísérőként), Ágival és Bandival (kocsival) állt össze, Ők voltak akik lesték a kívánságaimat, óhajaimat, elviselték a kínjaimat, az esetleges hisztijeimet. Ha voltak.. De majd úgyis megmondják a frankót.. :) Őszinte emberek :)

A versenydrukk meg volt bennem rendesen, de valójában más célom nem lehetett: körbeérni, vidáman, tehermentesen, mindenféle kényszer nélkül.  Tempó-, időterv nem is volt, úgy döntöttem, h pulzuskontrollal nyomom végig, ami max. 130-at jelentett. Így is indítottam a rajt után, nem mentem el a többiekkel, csak futottam a magam tempóját. Az elején még jókat beszélgettem a "kollégákkal", aztán szép lassan magamra maradtam. Nekem nagyon tetszettek a váltók, annyi sok ismerőssel találkoztam, ugráltunk egymás nyakába, örömködtünk. A szurkolásuk meg egyenesen feldobott a 27 óra alatt. Végülis Aszőfőig minden rendben volt, csendben múltak a kilik. Pécselyen bedobtam a lassan megszokott eltévedésemet (lehet, h Timkó Zoli nyomdokaiba lépek lassan? :D ): Egy autóval közlekedő sporival poénkodtunk a Vászolyi leágazásnál, majd Ő továbbment egyenesen, én meg utána. Még egy kis poénkodás, Ő rálépett a gázra, mi meg utána. Majd megfordult és hangos dudálásba kezdett. Persze mi azt hittük, h így szurkol.. :) Szóval belementünk egy “hullámvasútba” ami egy idő után kezdett furcsa lenni, h senki nincs se előttem, se utánam.. :). Aztán elértünk Szőlősre, amiről már tudtam, h ott nem kell(ene) lenni. Egy gyors fordulás, irány vissza. Anita még egy házban feltöltette az üres kulacsokat.

Visszaérve Pécselyre, már jó irányba kanyarodtunk le, gyors csekkolás, egy kis egyeztetés Ágiékkal és mentem is tovább. Áginak egy régi vágy is teljesült, hiszen végre sok futóval találkozhatott :) Bár tudom, h szíve szerint kihagyta volna.. :) Innentől új fordulatot vett számomra az UB. Egy felzárkózós futás vette kezdetét, persze nem egy őrűlt rohanással. (utólag megnéztük: Aszófőn még 29-ként csekkoltam, Pécselyen 119.-ként, egy jó óra kieséssel.) Soós Petiéket üdvözöltem, majd egy nagy “Hajrá” csatakiáltással mentem tovább. Réthy Pali tekert mellém, bezsebeltem a dicséretét a frissítésemmel kapcsolatban. Sokat tanultam tőle, rendesen rászoktatott a sok ivásra, evésre..  Ezzel az idén se volt gond, Anita folyamatosan adta az ételt, italt, bogyókat, v én kértem ha megkívántam. Figyeltem testem minden rezdülésére.  Bökivel találkoztam, a kedves modorával kérdezte, h mi a f@szt keresek én ott. Aztán vhol útközben egy fiatal lányra lettünk figyelmesek, aki bizony nagyon rossz állapotban volt. Megálltunk, megetettük, megitattuk, egy bringás spori pedig megvárta míg megérkezik a felmentő csapata. Következett Salföld, a Varga Pincészet. Nekem személy szerint azzal semmi gondom nem volt, h felvittek egy hegyre. Az már nem tetszett, h le is vittek minket a pincébe, vhogy nem volt jó lépcsőzni.. No mindegy, ha az az útvonal, akkor arra kell menni. Kívántam egy jó kis hideg sört, Ágiék kérés nélkül vártak vele, ahogy a jégkrémért se kellett külön könyörögni. Pula Tomival beszéltem, sajnos gyomorproblémái voltak, amit nagyon sajnáltam. Piszok kemény a srác, Anita mesélte, h később még találkozott vele, akkor se a legragyogóbb állapotban volt, de leküzdött minden akadályt és befutott a célba. Érdekes, h a későbbiekben több olyan futóval találkoztam akinek hasonló gondjai voltak. Aztán volt aki, kiszállt, volt aki keményen végigcsinálta a távot. Hiába ebben a sportágban küzdeni kell.. Szép lassan elértük a déli partot, a szép hosszú, monoton egyenesével.. Máriafürdön nagyon vágytam a meleg ételre, sajna csak a hideg tészta jutott.. Ez volt a második negatív a rendezőktől szerintem, a főtt kaják többsége nem jó hidegen, főleg egy futónak 100 kili után. A meleg kaja iránti vágyam nem csillapult, a sötétedés után hozzá csatlakozott a kávé iránti vágy.. Szegény Ágiék utóbbit még betudták szerezni, de a leves már nem jött össze. A dél parton egy jó kis koktélhoz könnyebben hozzá lehetett jutni. De azt most vmiért nem kívántam.. Bíztam benne, h Fonyódnál nem visznek fel minket a tavalyi emelkedőre (azt nagyon megutáltam), szerencsére megúsztuk.  Valahol itt találkoztam Szőnyi Ferivel, ha jól emlékszem egy doboz sörrel gyalogolt.. Gyomorproblémák.. Végülis élveztem a futást, kisebb holtpontok voltak, de ezek leküzdése nem jelentett nagy problémát.. Asszem.. :D Aztán vhol Szemes környékén beköszöntött a “Nagy Halál”.. Valszeg a fáradtság, a felzárkózás kivette a lábaimból az erőt.. Itt jutott először az eszembe, h kiszállok.. Anita persze nem hagyta, “űzött, hajtott”, így nem volt mese mentem tovább. találtunk egy padot, gondoltam egy öt percre lemegyek alfába. Ahogy leültem, már szédültem is, ergo ezt az ötletet hamar elvetettem. Anita ötletére futottam, gyalogoltam, 3 villanyoszlop futás, kettő séta. Szerencsére nem tartott sokáig újra tudtam futni.

Világosnál furcsa volt, h az emelkedő le van szalagozva, Éva néni várt nagy örömmel, ahogy én is örültem neki nagyon. Ráadásul közölte, h nem kell most megmászni a “Parthenio-hegyet”.. Így még egy hosszú egyenes várt, a célegyenes felé közeledve egy furcsa érzés kerített hatalmába. Vmi a torkomat szorongatta, időnként a szemem is bevizesedett. Egy számomra nehéz, a legnehezebb UB-t sikerült teljesítem, 27:04-es idővel, ami a férfimezőnyben a 13. helyezésre volt elegendő.

Nagyon köszönöm Anitának a kitartó tekerést, segítséget, Ágiéknak azt a hatalmas támogatást, amit újra, meg újra megkapok tőlük.

Jótékonysági futás:

Először pár info a futásról:

Mi is a célunk? A jótékonysági futás, előtte és alatta pénzadományt gyűjtünk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára, Böjte Csaba „gyermekeiért”.

A futás ideje: 2015. június 23. 10.00 – 2015. június 27. 21.00

Rajt: DÉVA (Románia), 2015. június 23. 10:00

Cél: BUDAPEST (Magyarország), Mozgás Éjszakája, 2015. június 27. 21:00

Hogy is jött, h részt vegyek rajta? Bárdos Barnabás kérdezte, h nem lenne-e kedvem részt venni a jótékonysági futáson. Természetesen rögtön igent mondtam, bár ennek némi ára volt: az idén elmarad a megszokott országjáró jótifuti. Nagyon sajnáltam, de úgy gondolom, h a kettő együtt már nem ment volna. Szóval felvettem a kapcsolatot Nagy Petivel, bejelentkeztem, regisztráltam megbeszéltük a részleteket. Az UB utáni heteket pihenéssel töltöttem, futkároztam, de csak rövideket és pihentetően.

Az első napi szakasz terep lesz, amit szívesen bevállaltam volna (no nem az eltévedés miatt), de a román hatóságok csak két főnek engedélyezték a futást. Indoklásuk szerint sok a vipera a hegyekben és jobb a békesség. Így az első nap megmaradt két kiváló terepfutónak: dr Szabó Balázsnak és dr. Prekopp Péternek. A többi napra próbáltam még pár futót beszervezni, sajnos nem volt nagy “tolongás”.. :(  Így Anita, Igor, és jómagam teljesítjük a romániai és magyarországi szakaszt. Nagyon bízom benne, h kis hazánkban sok becsatlakozó lesz, ahogy az elmúlt években a jótifutikon.

Nagyon fog hiányozni a megszokott kis csapat, kérlek benneteket gyertek minél többen, a gyerekek megérdemlik a segítséget, támogatást.

Fogjunk össze, ahogy az évek során megtettük!

Engedjetek meg egy üzenetet a tíz éves Emilíától, aki Déván, az árvaházban él:

“Örökre itt szeretnék maradni, mert itt tökéletes nekem és a testvéreimnek..”

Találkozunk jövőhéten!!! Ugye?

Úgy látszik az idén nemcsak a futásban vagyok lassú, hanem beszámoló írásban is. :)

Elnézést, h egy kicsit megkésve publikálom az élményeimet a füredi 6 napos versenyről.

"Sokszor olyan dolgokra vállalkozunk, amikről nem is tudjuk, h mi vár ránk. Csak ott döbbenünk rá, h ez egy őrület, h nemcsak a határainkat feszegetjük, hanem megismerjük korlátainkat is.  De ha már ott vagyunk megcsináljuk, végig küzdjük. Minden körülmények között. Ha fúj, ha süt, ha fáj.. Minden körülmények között.."

Hogy jött az ötlet erre az őrületre? A sikertelen Spartathlon után nagyon el voltam kenődve. Akkor úgy voltam, h valami új kihívást kell keresnem, Spártába többet nem.. Na jó, az idén mégis megyek. Az új kihíváson sokáig gondolkoztam. Aztán úgy döntöttem kipróbálom magam az EMU által szervezett 6 napos versenyen. Mindenféle elvárás, mindenféle eredménykényszer nélkül. Teljesíteni és pont. Nagyjából sejtettem, h mi vár rám, de nem voltam vele igazán tisztában. De, h tudjam milyen egy hatnapos verseny, azt meg kell tapasztalni. Ahogy egy 12 órás nem két 6órásból áll, ahogy egy 48 órás nem két 24 órásból áll, úgy egy 6 napos sem hat 24 órásból áll.

Szóval beneveztem és izgatottan vártam azt a hat napot. Sajnos a Sárváron történtek után nagy lett bennem a félsz, sokan igyekeztek lebeszélni az indulásról, sokan féltettek. De én mindenképp el akartam indulni a versenyen.

Úgyhogy nem volt mese, készülni kellett. Nem is fizikailag, hiszen a 24 órás VB után inkább pihenés volt, csak minden másnap mentem el kocorászni egyet. A mentális felkészülésen volt a hangsúly, no meg a taktikán. Sokat tanulmányoztam az előző évek versenyzőinek a köridőit, bár azt is tudtam, h ezekre nem lehet alapozni. Attilától megkaptam az általa felvázolt taktikát, amit a versenyen szerettem volna betartani, de nemigazán sikerült. De ennyire nem menjünk előre, hiszen még el kellett pakolni, az elviendő cuccokat összekészíteni, az egyéni frissítéseimet összepakolni. No nem ételre gondolok itt, hiszen a frissítőasztalon nem volt olyan, ami hiányzott volna számomra. Így csak a nálam alaposan bevált Nutrendes cuccokat raktam oda (Anticramp, BCAA, Magnesium, etc.. ) Ruházatban nem kellett sokat gondolkozni, csak pakolni, h legyen bőven mit váltani, mosni nem szándékoztam a hat napban. Cipőügyileg úgy gondolkoztam, h ahogy a futónak időnként pihennie kell, úgy a cipőnek sem árt. Neki is lelke van, Ő is elfárad. Így úgy döntöttem, h a Hokák közül ezúttal “Büszke Sas”, “Lassú Rost” és “Rere Matomato” segít koptatni az aszfaltot.  Szóval gondosan, alaposan összepakoltam, ami egy jó nagy táskát eredményezett. Aztán mikor megláttam Pula Tomi cuccát, pillanatra úgy éreztem, h túlpakoltam magam.

(köszönet a fotókért Őszi Szilvinek)

Szerda reggel Ágiékkal mentem le Füredre, gyomrom természetesen egy csomóban volt. Hamar kipakoltunk a szálláson, egy kis vásárlás még a boltban, aztán lehetett is indulni a rajthoz. Még akkor sem tudtam igazán, h mi vár rám, nagyon izgatott voltam, az adrenalin a hegyekben volt. Pár kör után aztán megnyugodtam, felvettem a tempómat. Igyekeztem nem elfutni az elejét, igaz minek is, volt időm bőven. Délután megérkezett Anita, aki az egész hétvégét velem töltötte.

Folyamatosan agyalok mit is lehetne írni egy kőrözös versenyről, ahol egy 900 méteres pályán fut az emberfia. Vannak benne nagyon kellemes pillanatok, vannak benne igazán szenvedős időszakok. Kaptunk egy hirtelen nagy meleget, kaptam már az első nap egy pici napszúrást.

A hűtésre innentől jobban figyeltem, nem szabad, h már az első nap elszálljak. A leírt taktikát persze nem tudtam tartani, úgy éreztem, h a 3 óra futás utáni egy óra utáni pihenés sok idő. Persze, ha 3 órán át tudtam volna futni 5:30-6perces ezreket futni folyamatosan, majd a pihenő után szintén, megérte volna, de nem ment. Így lerövidítettem a pihenőket. Illetve egyből nem engedtem, azaz éjszakai pihenő. A 3-4 órát szigorúan betartottam. A napi részidők nem fontosak, nem is igazán számolgattam.

Mint írta, nem volt igazán tervem a hat napra, bár voltak, akik a 800 kilit, vagy az országos csúcsot várták tőlem. De nem akartam ilyenekkel foglalkozni, elég volt a terhekből, futni akartam, tanulni, teljesíteni a hat napot. Mentem, robotoltam, ettem, ittam, elmélkedtem. Volt rá időm bőven, átgondoltam pályafutásomat, átgondoltam a további terveimet, sokszor olyan érzés kerített hatalmába, mint aki megtisztul, újjászületik. Voltak olyan érzéseim, h egy földalatti zsinór húz körbe, körbe. Voltak remek időszakok, élveztem a futás minden percét, óráját, úgy éreztem, újra a régi vagyok, jókat bohóckodtam, énekeltem. Voltak megborulások, mikor hagytam volna az egészet a francba.

Néztem a nagyokat, ahogy futnak, ahogy igazán tiszteletre méltóan, nagy alázattal küzdenek, figyeltem a mozdulatokat, az arcokat. Más világ ez, más ez az ultrafutásnak eme fajtája.  

Aztán ahogy múltak a napok, elkezdtem ábrándozni a 700-ról. Aztán talán a negyedik napon elengedtem. Visszatértem a felszabadult futásra. Napközben csendben futottam, néha beszélgettem a többiekkel, néha nagyon megborultam, h aztán valahogy kimásszak a gödörből. Éjszaka fáradtan dőltem az ágyba, aludni nem tudtam, csak a csendes jajgatás és sírás jutott az izomfájdalom miatt. Pedig Kati mindig igyekezett alaposan átmasszírozni lefekvés előtt. Volt úgy, h csak harmadszorra tudtam felállni az ágyból, mindig visszacsuklottam, annyira erőtlen voltam. Aztán ha sikerült márcsak el kellett indulni, és miután bejáratódtak a lábak, akkor már kisebb volt a gond. Volt, h nem mertem megállni, mert a görcs rögtön összerántotta mindkét vádlimat. Nem volt könnyű legyőzni a nehézségeket, de menni akartam, nem akartam kiszállni.

Az 5. napon hatalmas hibát követtem el: délben, mikor jött volna a következő pihenő ebéddel egybe kötve elkapott a hév. Ebéd késett, a 600hoz még hiányzott 14kili. Gondoltam, azt még bedarálom. Buta módon a legnagyobb melegben, hűtés, szinte frissítés nélkül. Mire végeztem és újra kellett volna indulnom teljesen elkészültem az erőmmel. Utólag visszanézve, 10óra alatt mindössze 50kilit tudtam menni. Nagy szívás volt, az tény. Pedig Ágiék és Anita is mindent megtett, h helyre álljak. Ezt elszúrtam akkor nagyon. Pedig a délelőtt remek volt, éreztem magamban a duzzadó erőt.

És eljött az utolsó nap, az utolsó órák. Akkor már tudtam, h meglesz a 700, nem kapkodtam, ünnep volt számomra, igazi ünnep.

Nem, nem voltam elégedetlen ezzel a 6 nappal. Lehet, h ha bátrabban futok, ha kevesebbet pihenek más eredmény születik. De nem akarok ezzel foglalkozni. Jenőék párszor kérdezték, h lesz-e folytatás. Akkor azt mondtam nekik, h soha. Megnyugtattak, h pár nap múlva másképp gondolkozom. Akkor csak mosolyogtam, kizártnak tartottam.. Azóta valóban másképp gondolkozom. Tudjátok a - és ne tartsatok nagyképűnek - a 144. órában furcsa érzés kerített hatalmába: ULTRAFUTÓ lettem. Sok mindent megtanultam, sok mindent átéltem, sok mindent megértettem. Csodálatos sport ez, testünk, szellemünk megtisztul, fantasztikus élményekkel gazdagodunk.

Pár szót a szervezésről, arról a csapatról akiknek a 6 napban csak egy volt fontos: a futók maximális támogatása, segítése. Minden csodálatos volt. Egy nagyon profin megszervezett verseny volt, itt minden valóban a pályán levőkről szólt. Nagyon köszönök, köszönünk mindent!