Felkészülés:

Erre az évre két versenyt neveznék meg, ami számomra a fő eseményeket jelentette. Igaz nyáron közbe jött még egy, de az nem verseny volt, de életem nagy élményeként éltem át. Szóval, mikor tavaly sok baráti bátorítás után eldöntetett, hogy elindulok a Spartathlonon, tudtam hogy a felkészülésem nem lesz sétagalopp. Szerencsére szeretek futni, élvezem minden lépését, a kérdés csupán az volt, hogy megúszom-e sérülés nélkül, tudok-e néha álljt parancsolni, pihenni.. Az első nem jött össze, az utóbbi néha sikerült. Vagy az első volt az utóbbi? Nem volt konkrétan felépített edzéstervem, ösztönfutónak (asszem még Plekó mondta ezt rám) tartom magam, akinek a futás örömet szerez, kikapcsol.. De ezzel szinte mindenki így van:). Szóval csak futottam, hétközben kevesebbet, hétvégén viszont igyekeztem jó  hosszúakat. Néha beiktattam pár iramjátékos edzést is (imádom). A négynapos Balaton Szupermaraton és a sárvári 24 órás nagyon jól sikerült, a füredi 48 órás csalódást okozott számomra (mármint az eredményem:D), utána jött az öthetes kényszerpihenő, pihenő. Az UB-ra még sérülten, lepukkanva érkeztem, mivel nem akartam kockáztatni így hamar ki is szálltam. Fájt a szívem, de most is úgy érzem nem volt más választásom. Végre aztán sikerült helyreállnom, bár ha valaki mégegyszer azt mondja , h a test nem felejt azt kupán vágom:) Az első hosszú edzésemen úgy megmurdaltam mint az állat..Próbáltam dimbes-dombos helyeken futni, megszerettem Várpalota környékét, a Tési fennsíkot:). Aztán jött a jótifuti, a maga élményével, még most is úgy érzem, hogy az év futása volt számomra. Szummaszummárum beleraktam a mankómba tavaly november óta közel 6000 kilit, úgy éreztem fejben erős vagyok. Ekkora önbizalmam, erőm még nem volt verseny előtt, talán 2009-ben az UB előtt. Úgy éreztem, hogy szétrobbanok, be akartam már nagyon gyűrni azt versenyt, éreztem, tudtam, ha nagy baj nem lesz, akkor megcsinálom. És mi baj lehetett volna? Tehát a felkészülés megvolt, márcsak az apróságok hiányoztak, mint pénzügyi fedezet:) Nagyon nagy hálával tartozom Márkus Istvánnak, a szekszárdi Borvidék Félmaraton szervezőjének, barátomnak, aki a nevezési díjamat állta. Az utolsó előtti pillanatban a Nutrixxion forgalmazójátol kaptam géleket, savasodásgátlót. És jóbarátaim a multivitamin dózis beszerzésében segítettek. Aztán itt ki is merült a mutatvány, a többit a hitelkártyám biztosította:) Ez van, nagyon sokan teljes önerőből  mentek ki, nem sír a szám miatta. Örülök, hogy ennyi támogatást is kaptam.

Rajt előtti napok, pillanatok:

A repülés nehézségein túllépve (első bálozó voltam abban is), a szervezőknek köszönhetően nem kellett sokat dekkolni a reptéren. London hotelben hamar leregisztráltuk magunkat, majd Mészáros Jani, Noszik Jani, Bögi Sanyi kellemes társaságában elfoglaltuk négyágyas luxuslakosztályunkat. A kaja rendben volt, csavarogtunk, futkároztunk, sokat beszéltünk a versenyről. Technikai értekezletre illedelmesen lementem, még végig is hallgattam. Csak azt nem tudtam miről beszélnek. Löw Andris tájékoztatója számomra érthetőbb volt. Bár akkor sem tudtam, h  milyen helység, x számú állomás hol van, mit csinál:) Leadtam az előre küldendő csomagokat. Nem cifráztam túl, 50 kiliként küldtem előre előre bezacsizott maltot, nutrixxiont, L-karnitint, X-Oxygent, a hegy lábához meg az éccakai cuccot.. Hibás döntés volt a részemről (első tanulópénz). Az utolsó este lázas pakolás, készülődés, nyugtalan alvás. Mindenkiben tombolt az egészséges versenyláz, Bögi Sanyi már indult is volna.

A verseny:

A mindenki által ismert hajnali ébredés, az Akropolisznál a gyülekező, utolsó csapatkép elkészítése után, illedelmesen vonultunk fel a rajthoz. Majd meglódult a mezőny. Hogy mit éreztem abban a pillanatban? Kellemes izgalmat, bizsergést a gerincemen, boldog voltam h ott lehettem. Aztán márcsak futni kellett.. Magunk mögött hagytunk Athént, nemigen nézelődtem, inkább az előttem haladókra koncentráltam. A sokszínű kavalkádot, a futómozgásokat, meg a saját tempómat figyeltem. Gondosan frissítettem magam, még véletlenül se szomjazzak, éhezzek el. Persze az elején az eléhezéstől nem kellett tartani. Kezdett kisütni a nap, kezdett melegedni a levegő. Elkövettem a második bakimat. Eddig minden versenyen, edzésen elég volt ha vastagon bekrémeztem a mellbimbókat. Most egy idő után úgy néztem mi, mintha disznót vágtak volna. Csecse narancssárga jótifutis pólóm szép lassan elkezdett pirosodni egyre nagyobb foltban (második tanulópénz). Igyekeztem nem foglalkozni vele, magamban vigyorogtam rajta, igen egyedivé varázsoltam röpke idő alatt. Néha dúdolgattam magamban egy kis Rock N Rollt, ránéztem a tengerre, megállapítottam, h szép, de nem rabolja el a szívem, aztán toltam tovább. Érdekes volt, h azért egy kis feszkó is dolgozott bennem, hiszen a sok beszámolóból amit olvastam, az jött le, h Korinthosz az egyik  vízválasztó. Ám legyen, reméltem h azért sikerül egy kis előnyt szerezni a szintidővel szemben. 40-50 kilinél jött az első ijedtség: előjött az edzetlenségem, elkezdett szúrni az oldalam.. nem kicsit. Próbáltam én mindent: préseltem, nyújtottam, Ági rám szólt, h üzentétek, h lassítsak..Először nem is értettem, h minek:)  Tudtam, h ez a kis genya nem szúr (ja, de szúrt, végig) ki velem. Ez nem akadály, csak egy állapot, túl kell rajta lépni, ha jönni akar jöjjön. Elviszem én magammal ha kell Spártáig is. Ezen ne múljon. (tanulópénz három. de mit tanultam ebből?) No végre elértem Korintoszba. Másfél órával a szintidőn belül. Virtuális vállonveregetés, egy kis tánc, ha már ott vagyok. Lubics Gyuri leragasztott, Ági sörrel és szeretettel várt, ahogy  a többi magyar kísérő.  Egy kicsit poénkodtunk, egy tv stáb is odajött, egy “no speak english”-el lazán elhárítottam a mikrofont:) Folytattam hamar az utamat, nem bulizni jöttem, tudtam h a neheze most jön. Akkor még nem sejtettem, h legközelebb magyarral majd Spártában találkozom.. Brrrrrr.. Ezért cirka 164 kilit kellett megtennem. Ahogy elhagytam Korintoszt, éreztem h felszabadultabban futok. Durva az a kijelentés, h még élveztem is a futást, a versenyt? Kezdett szép lassan sötétedni, kezdtem vakargatni a fejem: no mi lesz velem az éccaka? Ugyanis nagy félelmem volt a sötétség. Nem szégyellem tartottam az éjszakától, sőt féltem tőle. Idegen környezet, nappal nem tudom hol járok, akkor mit várok éjszaka? A tájékozódási képességemről nem is beszélve.. Jó, tudom olvastam a beszámolókban, h nem lehet eltévedni, aztán mégis sikerült pár embernek. Majd csak lesz vhogy, az a pár száz ember is átvészeli valahogy. Gondoltam ha szerencsém lesz, majdcsak találok valakit, aki hasonló tempóban megy mint én és ráadásul határozottabban  tájékozódik. Aztán láttam magam előtt egy srácot. Jó tempósan ment, gondoltam felzárkózok mellé, mögé, elé.. Na jó.. Az utolsó az ritkán volt:)  Szegény finn testvérünk, Mustala Ari.. Remélem 125 környékén nem azért rogyott a székbe az egyik frissítőnél, mert már nagyon utált.. Lényeg, h ő leült, én addig gyorsan befaltam egy natúr tésztát. Hátha addig elindul. Tészta nem volt sok, Ari csak nem akart mozdulni, nekem meg mehetnékem volt már. Az összes frissítőállomáson jellemző volt nálam: kulacs megtölt, pár falat az asztalról, többnyire mazsola, ha volt tejberizs, esetleg az a magvasmézes fogtörő sezamkit. Ja, meg a zacsis leves. A sup-ot egy hosszú időre megutáltam:) Nem akartam leülni, lefeküdni, ácsorogni. Nem éreztem rá ingert, inkább mentem tovább. Szerencsére az utak nagyon jól kivoltak jelölve. Egyedül folytattam az utam, de érdekes, meglepő módon nem féltem. Időnként láttam egy-két futóárnyékot, nem idegeskedtem. Éreztem az otthonról sugárzott szeretetet, aggodalmat, hasitasimban is lapult félelemelűző:) Kíváncsi voltam a hegyre, sokan itt szállnak ki, érdekes legendák övezik. Magyar szó üdvözölt, a hölgy ugyan nem magyar volt, de tudott magyarul egy kicsit. Gyorsan felkapkodtam magamra az éjszakai holmit, felnéztem a hegyre.. Itt futás nem lesz, max. hegymászás. Sziréncsajok nem jöttek, hiába kerestem őket. Elkezdtem mászni, közben egész jól elvoltam. Magammal..:) Eltévedni itt aztán tényleg nem lehet, Az ösvény kivilágítva, egyik oldalon a sziklafal, a másik oldalon szakadék.. Sokfele nem lehet menni:) Közben elbeszélgettem magammal.. Az eretnek gondolatokat nem írom le, de többek között azt mondogattam magamban, h milyen fini lenne most egy kis marhapöri tarhonyával, csemege ubival, lefojtva egy kis paksi krémessel, meg mi a francot keresek én itt, ahelyett h a bal oldalamra fordulnék jóízű horkolások között. Meg tutti, h a görögök kiszúrásból rakták ide a hegyet: tudták h tériszonyom van, félek a sötétben.. hadd szívjon ez a magyar gyerek..ez a Pheidippidész tutti rá, h nem erre jött, sztem kikerülte.. meg hasonló átkokat mormogtam magamban..Aztán meglepődtem, mert elég hamar felértem. A tetőn a frissítőállomáshoz oda sem mentem, megkezdtem a lezúdulást.. Tetszett. Széles szerpentin, időnként a cipőm belefúródott a talajba, jókat fékeztem. Majd hamarosan újra “hazai” pálya: azaz aszfalt..Jó volt újra “rendesen” futni.. Tulajdonképpen minden Ok volt, jöttek hajnalban a lelkesítő sms-ek, telefonok, h minden rendben van-e. Kezdtem fáradni, a frissítőállomások kínálata kezdett uncsi lenni, néha csak legyintettem mikor oda mentem:) de azért kedvesen igyekeztem mosolyogni a lelkes görögökre. Egyre jobban hiányzott a zene és mivel tiltva vagyon, újra elkezdtem magamban dúdolgatni. Megtehettem egyedül voltam a környékben. Tudtam, olvastam arról h lesz majd egy hosszú meredek emelkedő.. Nem vártam, de jött, mert jönnie kellett.. Nekiindultam, próbáltam először óvatosan megfutni, de egy idő után márcsak a gyaloglás maradt.  Mikor felértem, már tudtam: a maradékot bedarálom, ha fene fenét eszik is.. Aztán ha gyötrelmesen is, de felértem, jött a lejtő.. Hosszan, meredeken.. Tudtam h futni kell, nincs mese, bár bőven szintidőn belül voltam.. De annál többre vágytam. Szóval lejtő és itt jött az első igazi fizikai fájdalom. A combfeszítők megmakacsolták magukat, igen nem tetszett nekik, h én lejtőn lefele futni akarok 200 után is. Az egyik állomáson Eusebio ült magában mélázva. Odamentem, vállon veregettem, rámosolyogtam “UltraBalaton rulez” szöveggel üdvözöltem. Gőze sem volt ki vagyok, majd jövőre a Balcsinál megyek oda hozzá, “Sparta rulez” szöveggel:) 200-nál végre ledobhattam az éjszakai ruhát, azért a melegben így már könnyebb volt futni.  Megint emelkedő, a tetején két alak vánszorgott már-már életveszélyesen: egy német srác és meglepetésemre Eusebio. Hogy került elém gőzöm sincs.. Megosztottam velük kulacsom tartalmát, igaz nekem meg nem maradt egy korty sem.. Fogyott a táv, de úgy éreztem  távolodik Spárta:) Legalábbis érzésre. Hogy is van a Neoton nóta? :

“Kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a valóságot,

Kétszázhúsz felett átértékeled magadban a világot.

Kétszázhúsz felett senki nincs veled, közelbe kerül a távol..”

Utolsó 13-ra lemerült a Garmin, sokkolóan hatott. Pláne, h felkészültem rá, 200-nál ott volt a frissítőcsomagban két elem. Csak hülye fejjel azt gondoltam, h kitart. Így jártam. Akkor fussunk a technika nélkül:( Elkezdtem újra morgolódni: hol a francban van már az a szobor? Miért nem közeledik már? Vagy inkább miért nem közelítek már?  Közben újra megjött a futókedvem.. Kb. már csak 3 kili lehetett hátra, mikor utolértem egy finn gyereket.. Nagyon támolygott szegény, elég pocsékul nézett ki. Ékes angol tudásommal (asszem beiratkozom egy angol nyelvtanfolyamra, ajánlat már van.. :D) nógattam, gondoltam az éjszakai bűnömet jóvátéve, a magyar-finn barátság jegyében megpróbálom behúzni a célba. Aztán kis futás után félreállt, úgy gondolta inkább róka, mint pecsenye..Jött egy japán srác, mutogatta az óráját.. Nem veszek én semmit, mégha japán is. De akkor gyere, tempózzuk be a maradékot. Jöttek a bringás kölykök, de hol a felvezető rendőri kíséret? Az nem volt. Ennyit az ünnepélyességről:) Befordultunk végre a térre, egy kis tánc, ökölrázás, örömködés, magyar zászló. Kazunarival egyszerre léptünk a szőnyegre, egyszerre érintettük meg a lábat. Itt a vége, fuss el véle.. Ja, már ne fuss..Itatás, gratula, Szőnyi Ferenc jött ölelt át, egy kicsit eltörött a mécses:) Jöttek  a többiek, magyarok, magyarok!!!! Ceremonia lezajlott, jött a doktor bácsi, nővérkék. Vittek lábat áztatni. Nem hagyták h én vegyem le a cipőmet, nagyon zavarba voltam. Nincs nekem semmi bajom kérem!! Aztán felültem a nyugiszékbe, ettem, ittam egy kicsit, aztán elég volt a henyélésből gondoltam irány a szálloda. Pancsolásra vágytam már nagyon. Combnyak segített, persze gyalog nem lehet menni ilyenkor a szállodába (kb 200 méter). Beültettek a taxiba, majd alig tudtam kiszállni:) Szánom, bánom, szégyellem, az ünnepségre nem volt kedvem elmenni. Ahogy hallottam nem voltak sokan. Inkább mint a jóllakott napközis mély álomba zuhantam.

Verseny után, hazafele:

Ez már annyira nem izgalmas. Az ebéd finom volt, sikerült összehozni, h magyarok egy asztalnál üljenek, poénkodások, jókedv jellemezte már a társaságot. Athén előtt még Szőnyi Feriékkel csavarogtunk egy kicsit, kis Fiat Pandával megjártuk Tajgetosz rögös útjait (senki nem akart ledobni..:D), Horváth Gyuri igen ügyesen hozta le a kiskocsit. Korintosznál sikerült 2 hajót megcsípni, “közben nagy görög nemzeti ételt falatoztunk”: pizzát:) Jó kis étterem, étlap, pincér: az sincs, amaz sincs, csak pizza van. Visszaérvén Athénba márcsak az Oasis hotelbe jutott hely, amit nem bántunk meg. Másnap egy kicsit kocogtam Mészáros Janival, a többiek nem akartak:( Délután szerettünk volna bemenni Athénba, kis köcsög görögökre megint rájött a sztrájkolhatnék. Majd jövőre csinálunk egy jótifutit a görög gazdaság megsegítésére:) Este bankett, éremosztás. Jó volt hallani mikor kihívták Szilvit, mint női győztest (büszkén mondhatom , h az elején futottam vele vagy 5-10percet:D:D). Fél 12 fele tele hassal úgy döntöttünk, h visszavonulunk pihenni, pedig akkor hozták a fő fogást ha jól láttam. Másnap egy kis csavargás Athénba, majd irány a reptér. Végre magyar légtér, végre magyar föld, levegő. Volt honvágyam rendesen, nem tagadom.

A reptéren igazi meglepi, barátok garmadája: mateve, Ági, nejem, Peti, Tomi, Bandi, Ernő, Ispi, Tábornok úr, és még sokan mások.. Hatalmas élmény volt!

(Ön)Értékelés:

Az legyen a Ti dolgotok:) Amúgy jól éreztem magam, élveztem a futást, néminemű szenvedés a futás velejárója. A versenyhez azért kell kemény felkészülés, alázat, erő fizikálisan és fejben. Könnyű ezeket leírni, ahogy a versenyt is könnyebb volt leírni mint teljesíteni. Már a célban elhatároztam: ha lehetőségem lesz rá, akkor jövőre újra nekivágok. Már van mire építeni, van tapasztalat, egy jobb időeredményt szeretnék (akarok) elérni.

Köszönetnyilvánítás:

Köszönöm.. Köszönöm mindenkinek, köszönöm nektek a sok szurkolást, a sok hívást, a sok sms-t, a szeretetet amit kaptam tőletek. A 100%-ból kaptok 40% részesedést, nagyban megkönnyítettétek a dolgomat.

Kiemelten köszönöm támogatóimnak, akik bíztak bennem:

Képek:

Rácz “Shaman” Péter fotói:

https://picasaweb.google.com/Mosonok/SPARTAIHOSOK#

Ági fotói:

https://picasaweb.google.com/112673826353514782094/Sparta_2011