Minden azon múlik, hogy van-e benned egyfajta csakazértis. Juszt is menni, szenvedni, csinálni, megrogyni, felállni, folytatni, fájni, örülni, küzdeni, hinni, majd elérni…

A kitartás, az alázat és a hit szüli az eredményt.

A 24 órás VB és EB beszámolómat eme “bölcsességgel” vezetem fel az idén. Nem most fejtem ki az okát, a poszt végére talán kiderül minden.

Mikor tavaly Sárváron kvalifikáltam magam a VB-re, akkor még úgy volt, 2014-ben is lesz VB. Aztán a csehek, majd a taiwaniak is lemondták a rendezést, ami először egy nagy csalódást hozott magával, majd egy dacot, h majd 2015-ben..  Az év egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) versenyének tekintettem, a felkészülés alatt mindent ennek rendeltem alá. Nemigen volt szabad hétvégém, hétköznapom, sokszor küzdelmesek voltak az edzések. Nem, nem panaszképpen írom, ezt akartam, senki nem kényszerített. A fehérvári Optivita Kupa első állomása akár egy szintfelmérés is lehetett volna. De olyan görcsösen, szenvedősen talán még nem is futottam röpke pályafutásom alatt. Először meg is ijedtem, de gyorsan levontam a tapasztalatokat és igyekeztem minél előbb lezárni és előre tekinteni.

Igyekeztem a hátralévő időben mind mentálisan, mind testben, lélekben “csúcsra” járatni magam. Konkrét km tervem csak a lelkem mélyen volt, a fő célom a következők voltak: végig a pályán lenni minden áron, küzdeni magamért,a csapatért, a szurkolókért.

A taktikát nem bonyolítottam túl, hosszas gondolkozás után a pulzusomra bíztam magam, ezáltal elkerülvén az esetleges rohanást az elején. A cipő fontos kelléke egy futásnak, sokáig hezitáltam a friss, ropogós Valor és a jól bejáratott Clifton között. Végül nem kockáztattam, győzőtt a Clifton. A frissítést gondosan, alaposan terveztem meg (szokásos, jól bevált  NUTREND+szilárd kaják) , az ugye más kérdés, h menet közben tud borulni rendesen. Ahogy a versenyen való futás, úgy a frissítés nagy fegyelmet kíván. Míg az előbbire szinte teljesen magunkra vagyunk utalva, az utóbbiban nagy szerepet játszik a segítő szerepe is. Aki várja a futót, kezében a megtervezett kajával, bogyóval, etc., aki kitalálja ha a futó már nem tudja, h mit akar enni, aki megpróbálja a lelket tartani, aki tovább “rugdossa” ha kell, mikor mindenféle alibit kitalálsz, h ne kelljen futni. Azt mondhatom és bátran kijelenthetem, h Anita remek volt a 24 órában, nagyon odafigyelt, vette minden rezdülésemet. Nagyon hálás vagyok a segítségéért.

A verseny előzményeiről csak annyit, h kicsit megijedtünk, a hírek hallatán. Nemsokkal a verseny előtt lemondott a szervezőgárda (még jó h találtak újat), a szállásunkat kirakták 60 kilire Torinótól, és még jópár rossz hír szállingózott a meleg olasz tavaszban. De végülis a szállás is jó volt, csak pihenni tudtunk, nem volt kísértés a csavargás, városnézés iránt. A központi étkezés viszont ritka siralmas volt. A szállodában, a tészta partyn, a fő frissítő asztalon is a paradicsomos pasta volt a fő étek. Jó, jó nem enni mentünk, de az egyoldalú étkezés meglepő volt számunkra és kellemetlen, hiszen már ránézni se tudtunk eme tradicionális olasz ételre.

No de ennyi bemelegítés után jöjjön maga a verseny:

A pálya nehézségeivel nagyjából tisztában volt mindenki, bár ezzel inkább menetközben szembesültünk. A rajt előtt a csapat erősségét és összefogását jelképező Hajrá Magyarok csatakiáltást engedtünk bele a levegőbe, majd kis idő múlva elkezdődött a VERSENY, amire annyira vágytunk már.  Mint említettem, a pulzusomra figyeltem nagyon, 140 fölé nem engedtem, ez 5:10-5:30-as tempót jelentett. Vagy magamba fordultam, vagy pár szót váltottam a többiekkel, ha éppen úgy alakult. Igyekeztem türelmes lenni, nem hagytam magam sodródni a többiekkel.

Igyekeztem sokat inni, a hirtelen nagy melegre senki nem számított szerintem. Az energiapótlást (azaz a kajálást) is már félóra múlva elkezdtem, nem akartam megvárni, h az éhezés első jelei korán mutatkozzanak meg. Gyakorlatilag nyugiban telt az az első 6 óra, kisebb holtpont előfordult, de azt most még könnyedén győztem le. A futás közben figyeltem a különböző futótechnikákat, irigyeltem, ahogy a japánok könnyedén kőröznek. Lassan a zenét is igényeltem, megkaptam, mentem tovább. Az emelkedőt megfutottam, de nem rohantam neki, a 180 fokos fordító viszont az elejétől nem esett jól. Öröm volt nézni Kata erőtől duzzadó futását, a szívem szakadt meg Szilvi küzdelmétől. Elég hamar ránk esteledett, az első 12 órát 124-126 körüli kilivel fejeztem be, amivel akár elégedett is lehetnék. Tudtam, h most jön igazán a neheze, nemcsak nekem hanem a többieknek is. Közben mellém szegődött egy “menő”, a hasmenő.. Nem örültem neki, szívesebben kőröztem volna inkább Cudinnal, ha már menővel kell. Öt nem be nem tervezett “depózás” volt a verseny második felében, ami nemcsak az időmet vitte el, hanem éreztem ahogy az erő fogy ki belőlem, és képtelen voltam a megfelelő energiát visszapótolni.

A levest még úgy, ahogy begyűrtem, de más már nem ment. Ropival próbálkoztam, de az annyit ért, mint halottnak a csók. Anitáék próbálták tartani bennem a lelket, de hajnalra éreztem, h teljesen megrogytam. A kidörzsölések annyira égtek, h volt olyan pillanat, h megfordult a fejemben a kiszállás gondolta. De nem tehettem. Önmagam becsapása lett volna, egy nagy blamázs a szurkolók felé, és elsősorban a csapatot sem hagyhattam cserbe.  Így mentem, küzdöttem tovább. Az éjszakáról még annyit, h ért pár meglepetés, pl. eltűntek a japánok, aki meg pályán volt az vagy dülöngélt, vagy bicegett. Cudin visszaesése se volt semmi. Szóval sokan megborultak a mezőnyben. Éjszaka egy órára sötétségbe borult a stadion, megjelentek a tűzoltók is, a stadionnak abból a részéből kiterelték az embereket, a futókat pedig messzebb terelték a pálya szélétől. Megijedtem egy kicsit, h talán még a versenyt is lefújják, de szerencsére ez nem történt meg. A hűvös éjszaka után jött újra a reggel, hozta magával a meleget. Bár sokáig a titkos tervemet sikerült tartani, de vészesen közelítettem a hat perces átlaghoz. És még messze volt a vége. Az erő egyre jobban fogyott, elkezdtem figyelni, kérdezgetni, h a többiek h állnak. Tomi nagyszerűen jött fel, Béla is zárkózott fel rendesen. A végén még futottam pár kört Bélával, álmodoztunk egy kicsit. Az utolsó körben Attila kezembe nyomta a bóját, amit a dudaszóra le kellett rakni (jó ötlet volt, egyből mehettem, mehettünk a frissítő sátorhoz). Szóval bója, ami ahogy a kezembe került, úgy éreztem magam mint aki alól kihúzták a talajt. Még egy kör talán belefért volna, de nem ment. Márcsak sétáltam és vártam a megváltó dudaszót.  Leraktam a bóját, először Anita nyakába borultam sírva, majd Attilával pityeregtünk egy kicsit.

Egy röpke összegzés: Úgy indultam neki, h újra görcsmentesen, megfelelési kényszer nélkül fussak. Ez sikerült, a nem várt nehézségeket sikerült valamennyire leküzdeni. Bár a 223 km számomra nem az az eredmény amit lelkem mélyén szerettem volna, de végig pályán voltam, igyekeztem tudásom legjavát nyújtani. Nem vagyok csalódott, kifutottam magam ez a lényeg.

A csapat azt gondolom remekül teljesített, összetartás volt a pályán és a pályán kívül is. természetesen hatalmas respect a segítőknek, Ők a pálya szélén voltak szenzációsak, elviselték a nyűgjeinket, hisztijeinket, nógattak, lesték a kívánságainkat, segítettek amiben csak tudtak.

Végezetül talán nem lesz “sértődés”, ha pár szóban a többiekről is ejtek pár szót, ahogy én láttam a pályán belül őket:

A hölgyeknél kezdeném: Kriszta és Bogi nagyon szépen, fegyelmezetten ment végig, Szilvi a szememben most nőtt igazán nagyra. Anita és Edit küzdöttek becsülettel, mindent megtettek az eredményért.

A srácoknál kiemelném Lacit és Bélát, szépen, egyenletesen mentek, Gyula többször kelt fel a padlóról, keményen küzdött. Tomi nagyon mélyről jött fel, a végén öröm volt nézni a futását. Zolit nagyon sajnáltam, utólag tudtam meg kiállásának okát.

Nagyon köszönöm, köszönjük az itthoniaknak a lelkes szurkolást, éreztük azt a végtelen szeretetet, erőküldést amit nyújtottak.