"Az lesz a győztes, aki talpon marad
Gátat nem ismer, mindig előre halad
Nem tartja vissza soha, semmilyen ellenfél
Aki nem fél és mindent túlél"

Már régóta terveztem, h az idén is - mint évben Spárta előtt - megfutom kedvenc "Várpalotai" körömet. Ez mintegy 100 kili, "hegyen, völgyön" át. Augusztus 20-át gondoltam ki, ha már munkaszüneti nap, h hasznosan töltsem el a szabadidőmet. Attila is beleegyezett, hamar megegyeztünk, h egy könnyű, kirándulófutás lesz. Kedden be is vásároltam a frissítéshez szükséges kajákat, gondosan összepakoltam kicsiny hátizsákomban, majd bemelegítésként Zabó Ági által szervezett esti Velencei-tó körüli futásra mentem le. Izgatottan vártam a reggelt, úgy terveztem, hogy legkésőbb 7-8 körül elindulok, h sötétedés előtt még visszaérjek. Nettó időben olyan 10 órát terveztem, plussz a depózások, mivel egyedül mentem volna. Igen, mentem volna..:( Időben ébredtem, aztán jött a hidegzuhany, illetve a zuhogó eső. Tanácstalanul, szomorúan ültem az ágy szélén. Most mi a fenét csináljak? Imádok esőben futni, ha menet közben kap el, nincs is gond. De reggel indulás előtt? Öt percen belül szétázok, majd szétfagyok. Ha 30-40-re mentem volna ki, nem teketóriáztam volna. Gyáva (?) voltam, nem mertem kockáztatni. Megvártam, míg legalább csillapodik, majd a távot és igényeket alászállítva szomorúan és csalódottan indultam neki. Még az irányt is megváltoztattam, Lovasberénynek vettem az utamat. Az égiek is talán meghatódtak, újra szakadni kezdett. Megrántottam a vállam már nem érdekelt. Az  újratervezett 50 km miatt nem érdekelt már. Rögtön átáztam, éreztem, h a combjaim is bemerevednek. Nem érdekelt, nem érdekelt az sem, h az eső elállta után elkezdtem fázni. Érdekes volt a tempó, érzésre 5:30 körülinek éreztem, aztán órámra nézve 6 körüliek voltak. "Remek" gondoltam magamban, akkor ma ez se jön össze. A fene ott egye, majd küzdünk, laza, örömfutás viszlát. Lovasberénynél elágazik az út: az egyik Nadap fele visz (ez volt az eredeti terv), a másik Vereb fele (kisebb kitérő). Előjött a dac, juszt is Vereb fele vettem az irányt. Ha már küzdök, akkor küzdjek minél tovább. Jöttek az emelkedők, jöttek a lejtők. A lábaimban előjöttek a két évvel ezelőtti spártai fájdalmak. A combjaim égtek, merevek voltak, az achillesek feszültek. Lassan, nagyon lassan haladtam, néha elmosolyogtam magamat. Ez most ilyen nap. Néha eszembe jutott Spárta, eszembe jutott a várpalotai köröm, az elmúlt hetek élményei. Gondolatok cikáztak ide-oda, tervek, emlékképek. Próbáltam megfejteni, h vajon miért kerültem ennyire gödörbe, türelemre intettem magam, h szeptember végére újra csúcsformába kerülök. Akkor kell, akkor kell! Hajtogattam magamba, miközben néhány útszakasz jelent meg a gondolataimban. Időnként elállt az eső, ilyenkor gyorsan előkaptam a füllhallgatót, h az eső újboli eleredése után újra eltegyem. Kápolnásnyéken egyenesbe forultam, a tó északi partja következett, itt már számolgattam, h mennyit kell még futnom. Már elhatároztam, h a 60-at mindenképpen megfutom, nem érdekel semmilyen hülye fájdalom semmilyen hülye eső, semmilyen hülye trópusi, fülledt meleg. No igen, hiszen kisütött a nap.. Kell ez.. A tempóm nem lett gyorsabb, sőőt egyre lassultam. Időnként dühödtem felgyorsítottam, h pár kili után újra átmenjek cammogó kismaciba. A kisfaludi emelkedőt már nevetve futottam fel, x éve nem mentem fel 8perces tempóban :) Onnan már röpke út volt az otthon. 61 lett a vége, nem titkolom: elfáradtam, elmaradt az endorfin, vigyorgás is csak kínomban volt. Ez van, tudom, hiszem, h lesz ez jobb is. Mert akarom, mert mindent elfogok követni, h így legyen. Gödör van, ahogy írtam, de kimászok belőle, társamtól, barátaimtól minden segítséget megkapok. Ettől (is) szép a futás: a küzdelem, önmagunk legyőzése, legyen az bármilyen táv.

Jahh: a palotai körről nem mondtam le. Kell az nekem, kívánja minden porcikám! :)