Gondolom már sokan lemondtatok róla, hogy megírom a beszámolót, de ami késik, nem múlik .

Már tavaly elhatároztam, hogy az idei Sárvár 12 órást megpróbálom egyéniben. De hát ugye „Ember tervez, Isten végez”, sajna nem jött össze, dolgoznom kellett. Nagyon szenvedtem, mert mióta futok, még egyetlen versenyt sem hagytam ki, amit beterveztem (azóta már a Kékest is ki kellett munka miatt hagynom). Mindenképpen „pótolni” akartam valamivel, hogy a kicsi lelkem megnyugodjon. Kerestem-kutattam a versenynaptárakat, de a K100-at mindig átugrottam, mondván „kispista” vagyok én még ahhoz. Aztán Yoyokával telefonon tartottuk a kapcsolatot a Sárvári verseny alatt, amit ugye Ő sérülés miatt hagyott ki. És ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt vettem észre, hogy a K100-ról beszélgetünk. Ő is szeretne menni, de ugye sérült és nem tudja, hogy rendbe jön-e addigra, én is eljátszottam a gondolattal, de úgy gondolom, hogy ez még túl nagy falat lenne nekem. Aztán kitaláltuk (a két szőke), hogy mi lenne, ha együtt mennénk. Gondoltam, mivel Yoyoka sérült, így talán van esélyem, hogy bírni fogom az Ő tempóját. A táv hosszába és szintjébe bele sem gondoltam, pedig nem elhanyagolható részletek! Egyszerűen csak azt éreztem, hogy valamivel pótolnom kell a Sárvárt, mert nekem az járt volna. Aztán megbeszéltük, hogy titokban tartjuk, hogy majd mindenki jól lepődjön meg a végén. És ettől a perctől kezdve, csak a K100-ra tudtam gondolni. Orvosi igazolás beszerzése, lista készítése, fórumok böngészése, K100-as blogok olvasása….. Aztán egy napon egyszer csak megjelent Steve az irodámban. Nagyon örültem Neki, beszámolt a Sárvári futásról és a jövőbeni terveiről. És nála is szerepelt a kinizsi. Szőke is vagyok, nő is vagyok…..nem tudtam tartani a szám és elárultam neki, hogy mire készülünk Yoyokával, de ez bazira nagy titok, Ő igazából nem tudhatja. Láttam a döbbenetet Steve arcán és nekem úgy tűnt, mintha kétségek merülnének fel benne, ami persze teljesen természetes és normális, mivel eddig még 30 kilinél hosszabbat nem futottam egyszerre. Szintet meg végképp nem. Nadehalúdlegyenkövér! Sokat beszélgettünk ezek után már, hogy hogyan is készüljek, mire számítsak. Nagyon sokat segített nekem Steve, sok-sok tanácsot adott, a kávéját alig tudta meginni szegény, annyit kérdeztem Tőle. Főleg kaja ügyileg. Tudtam, hogy én versenyeken soha nem tudok enni, ez nálam nagy probléma. És hát ez ugye nem csak egy pár kili, és ráadásul ott van a nem kicsi szint is, kellene valahonnan energia. Mindent elterveztem, kását főzök, gélt veszek, sótablettát viszek….szóval megkezdődött a lista írása. Yoyokát folyamatosan zaklattam a hülyébbnél-hülyébb kérdéseimmel, de nagyon jól tűrte Cillagom. Aztán megjött a levél, amiben benne volt az orvosi papír és Yoyoka által készített itiner: 

A Szekszárdi félmarcsira már vittem is neki az orvosi igazolást. Aztán amikor felhívott, hogy már be is fizette, na onnantól kezdve tele lett a gatya rendesen. De nagyon elszánt voltam, azt mondtam magamnak: egyéletem-egyhalálom, ezt most meg csinálom.

És eljött a nagy nap, pénteken már nem tudtam menni dolgozni, annyira izgatott voltam. Jól kialudtam magam, kényelmesen összepakoltam és mivel 18:00-ra kellett a Mammutba érnem Yoyokáért, tök kényelmesen elindultam 13:00-kor. Még D.újvárosba bementem a dekába, vettem gélt és még egy pár dolgot. Nagyon hamar felértem, a GPS folyamatosan mondta, hogy túlléptem a sebességet. A várakozási időt a Hervisbe töltöttem el, aztán irány Nagykovácsi. Mikor kivettem a gurulós bőröndömet a kocsiból, Yoyoka azonnal nemmornálisnak nevezett ki. Hiába mondtam neki, hogy most mit aggódik, van kereke és gyorsan gurul…… Aztán jött a kipakolás.  

Mindent elvittem, mert nem tudtam, hogy mire lehet szükségem. Én mindent kipakoltam, Cillagom meg szanált. 1 db hátizsákot engedélyezett, övtáskát már nem, pedig vadi új volt, délután vettem a dekában. Mindent gondosan összepakoltunk útra készen. És jött az első gondom, ekkor már nem tudtam enni. Nekiálltunk vacsizni, de én csak nyámmogtam. Már ekkor Cillagom kezdte a veszekedést velem. Lefőztem a másnapi kásámat, és lefeküdtünk. Nagyon hamar, nagyon jót aludtam. Reggel kelés, kávé az erkélyen a felhőket kémlelve, tanakodás, hogy rövid, vagy hosszú…… Közben jött egy sms, Bozót megtudta, hogy én is ott leszek. Aztán indulás, Gábor bevitt minket a rajthoz. Már javában indultak mire mi odaértünk, szépen beálltunk a sorba, pecsét és már futottunk is. Cillagom azt mondta, hogy itt nem igazán szeretik a futókat, úgy hogy ha esetleg „beszólnának” cináljak úgy, mintha meg sem hallanám. Az elején nagyon sok túrázót megelőztünk, sedertünk fel a Nagy-Kevélyre. Sitty-sutty fent is voltunk, semmi szussz, Cillagom eleresztett egy képet, aztán veretés tovább. 

Az 1. EP a Hosszúhegyen volt, és még bőven nyitás előtt (09:00) ott voltunk. Gondoltam, na most pihi, megvárjuk, míg ideér a pecsét. Nanemám!! Futhatunk nyugodtan a pecséttel szemben és majd útközben pecsételnek nekünk. Na ennyit a pihiről. Kesztölcön a Hársfa sörözőnél várt minket Gábor, Gandi és Alika hideg sörrel, vízzel és az én kis kásámmal. Beverettem a söröző mellékhelyiségébe, és utána ittam egy kávét. A cipőmből kivettem a zselés talpbetétet, zoknit cseréltem, ittam és már indultunk is tovább. A kására nem tudtak rávenni, ahogy ránéztem, már emelkedett is a gyomrom. Nagyon jó hangulatban teltek a kilik, hálálkodtam az égieknek, hogy ilyen csodálatos időnk van, az előző heti T100-hoz képest.  A 2. EP Pilis-nyereg volt (10:49), kb. 1 percre leültünk, megcsodáltuk a kilátást és már osontunk is tovább. Aztán jött Dorog. Na ott egy kicsit elkevertünk, mentünk a Yoyoka által tudott útvonalon, egészen az autó útig, ahol egyszer csak megfordultunk, és mögöttünk sehol senki. Yoyoka nem értette, hogy hova tűntek az emberek és kb. 10 percig ott álltunk és Ő csak azt hajtogatta, hogy: „erre gyertek emberek, erre van a Kinizsi, miért nem erre jönnek, én ezt nem értem, tudom hogy arra kell menni…..” Aztán csak visszamentünk a vasúton túlig és ott összefutottunk Vikivel, Fidóval és VéZsével. Ők mondták, hogy merre kell menni és hogy tavaly változtatták meg az útvonalat, de mivel Cillagom tavaly nem volt, így honnan is tudhattuk volna!? (hát az itinerből, de hát mi nagylányok vagyunk, minek az nekünk) Ez már a második elkavarásunk volt, itt már kb. 6 kili pluszba voltunk. De még ez sem vette el a jó kedvünket, viszont az egyáltalán nem tetszett, hogy az útvonal a városon keresztül ment, nem hiányzott a sok benzingőz. Aztán Vikiéktől elköszöntünk, mert ők a 40-esre jöttek és kúsztunk szépen tovább. 3. EP Nagy-Gete volt, itt sajna nem írtak időt az ellenőrző lapra, nem tudom mikor értünk ide. Közben Böki telefonált és Cillagom panaszkodott neki, hogy nem akarok enni, (nem zabál a nyomorult). Nagyon jól estek Böki bíztató szavai (zabálj vazzee, mert megdöglesz), igazán nagy erőt adtak!!! Még jó, hogy az embernek vannak barátai! Aztán jött a Tokodi pincék, amit Cillagom már nagyon várt a Túró-rudi miatt. Na ott aztán volt minden, zsíros kenyér, savanyú uborka éééééés túróóóórudi!! Na itt sikerült jól bezabálnom, megettem egy fél gélt és 3 db savanyú uborkát. Úgy jól laktam, alig bírtam megmozdulni. Cillagom csomagolt pár szelet friss zsíros kenyeret (ami később az életemet mentette meg) és már osontunk is tovább. A 4. EP Mogyorósbánya, Kakukk vendéglő volt. Na ez már a fele volt a távnak. Itt Cillagom Lupusnak panaszkodott, hogy nem eszek semmit. Lupus haverja (bocsi, de nem tudom a nevét) megpróbált belém erőltetni egy fél kolbászos kiflit, de amikor nem látta kidobtam a kukába, bocsi. Eccerűen nem ment le semmi, csak a folyadék, abból is inkább csak a víz. Péliföldszentkereszten a forrásnál megmosakodtunk és ittunk egyet, az nagyon-nagyon jó volt. Ezután jött el az első igazi holtpontom. Ez olyan este öt óra körül volt, amikor egy sípálya alatt vonultunk le-föl-le-föl és amikor a sokadik fölnél már éppen elkezdtem volna hisztizni, csörgött a telefonom. A legjobbkor telefonált legkedvesebb darázsderekú-gúnárnyakú kollegám. Próbált belém lelket önteni, ami egy kicsit sikerült is. Pusztamaróton segítséget akartunk kérni egy csapat fiataltól, hogy vajon merre kell mennünk, de mivel már nem voltak szomjasak, nem igazán tudtak minket útbaigazítani. Láttunk egy jelzést, de mint utólag kiderült (Ibitibsz is ott volt) egy tájfutó verseny folyt éppen. Cillagom folyamatosan azt mondogatta, hogy ne szuttyogjak, mert jó lenne még világosban Bányahegyre érni. Persze Ő tudta, hogy ez már simán meg lesz, de valamivel muszáj volt capkodnia, még mindig jobb, mint a calán. Bazira fájt már a nyakam a sok hegyre felmászástól, és itt már éreztem a nem evést. 5. EP Bányahegy volt, közben Bozót és Steve is telefonált Cillagomnak, hogy ők merre járnak. Bozót ekkor már Stevet és Nyuszit elhagyta, és jött utánunk serényen. Na itt kaptam Cillagomtól egy igazi vádli-masszázst (nem volt kíméletes), ettünk egy fél gulyáslevest, én ittam egy kávét, ami szarrá égette a számat, mert Cillagom még annyi időt sem hagyott, hogy megfújjam. Na ez bazira feldobott, viszont marhára elkezdtem fázni. Ekkor elkezdett szemerkélni az eső, elővettük az esőkabátot, de pár száz méter után már vettük is le, mert melegünk volt. Hamar a Vértestolnai műúton voltunk, ahol egy igen kedves ismeretlen hölgytől - akik ott depóztak – kaptunk nagyon-nagyon finom almás pitét. Hát isteni volt, az egyik kedvencem, így kettőt is ettem belőle!!! Na itt ért bennünket a sötétség. Fejlámpa előhalász és indulás tovább. Cillagom úgy veretett be a sötét erdőbe, mintha egy éjjellátó szemüveg lett volna rajta. Én persze semmit sem láttam, olyan sötét volt, mint a belső zsebben. És innentől kezdődik az én igazi szenvedésem. Szinte tyúklépésben haladtam, mert azt nem mondtam Yoyokának, hogy én a sötétben abszolút nem látok semmit és az egyensúlyérzékem is elveszítem. 1:1 Cillagom a Bányahegyért!! Szegény Yoyoka nem tudta elképzelni, hogy ha Ő tud haladni, akkor én mi a nyavalyát szuttyogok. Én már rég ott hagytam volna magam az Ő helyében, de nagyon kitartó volt, és nagyon hősiesen viselte a hisztimet. Mert innentől már igen nyűgös voltam. Nem kis kort megértem, de ennyit én még életemben nem káromkodtam. Minden kiálló gyökérbe belerúgtam, csúszott a dagonya a lábam alatt és egyáltalán......Persze a fejlámpámba kb. 1 kili után kikellett cserélni az elemet. A sár egyre nagyobb volt, én meg nagyon féltem, hogy megcsúszok és akkor tuti vége a derekamnak. Ezt nem akartak megkockáztatni, mindenképpen be akartam fejezni, úgy hogy a lassan, de biztosan taktikát választottam. És itt elkezdtem Cillagomnak könyörögni, hogy Koldusszállásnál hagyjon ott, én megvárom Steveket és velük szépen beslattyogok. Megígértem, hogy nem adom fel, csak lassabbra veszem a tempót. Láttam, hogy Ő úgy menne mint az Intercity, és nem akartam visszatartani. Nagyon dühös voltam magamra, de az istenért sem tudtam gyorsabban menni. Aztán elkezdtem magam ostorozni: te akartad, senki sem kényszerített, nem okozhatsz csalódást Cillagomnak és Sancinak sem, …… és végig nagyapám járt a fejemben, aki erdész volt, hogy most milyen büszke lenne rám és egyébként is ezt az egészet nagybátyám emlékére csinálom, aki tavaly éppen ezen a napon halt meg. Szóval motiváció volt bőven. Közben már Gábor folyamatosan telefonált, hogy merre járunk, mikorra jöjjön értünk a célba!? CÉLBA????? Ugyan már, hol van az még!!!??? 6. EP-n Koldusszálláson volt, nem maradhattam, mennem kellett tovább, nem volt kímélet. Pedig nagyon megakartam várni ott Steveket, de Cillagom nem engedte. Kaptam Tőle hideget-meleget, közben baromira sajnáltam szegényt, hogy el kell viselnie a nyűgjeimmel együtt. Itt azt mondták, hogy kb. a 78-dikak vagyunk és kb. 8 nő ment el eddig. Na ez egy kicsit feldobott, de tényleg csak egy kicsit. Az érdekes az, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy feladom, egy percig sem féltem a sötét erdőben, egy percig nem aggódtam, hogy elveszhetek, vagy bármi is történhet velem. Cillagom mellett teljes biztonságban éreztem magam, amit életem végéig köszönök neki!!!! Éppen éjfélkor jött az utolsó EP, a Baji vadászház, itt megettem szegény pontőrök paradicsomát. Úgy csaptam le rá, hogy nem mertek szólni, hogy az az övék, mire észbe kaptak, már lent is volt. Cillagom azt tervezte, hogy éjfél és két óra között mindenképpen be kell érnünk, mivel Ő vasárnap reggel dolgozik, és addig még aludni is akar. Hát innentől megpróbáltam begyújtani a rakétákat, és amikor megláttam a baji templom tornyot, nagyon megörültem. Merthogy, azt hittem, hogy az a tatai templom torony és Cillagom hagyott ebben a  hitemben, mert látta, hogy gyorsabban szedtem a lábaimat. Mikor a templomhoz értünk éppen 1 óra volt. És én teljesen abban a hitben voltam, hogy itt a vége, már kerestem a célkaput. Cillagom azt „elfelejtette” mondani, hogy innentől még 4 kili a cél!!!!! Életem leghosszabb 4 kilije volt, mindenkit és mindent utáltam, iszonyatosan fájtak a talpaim, olyan volt, mintha egy merő vízhólyag lenne az egész talpam. Már alig bírtam emelni a lábaimat, szinte csak vonszoltam a testem, már szinte kimentünk tatáról, és még mindig sehol a cél. Gabi közben már széjjel szidott bennünket, hogy hol a rákba vagyunk már, ott vár minket a sarkon, mi meg még mindig sehol. Aztán végül a „kertek alatt” beosontunk a célba, lerogytam egy székre, és nem akartam elhinni, hogy vége. Megkaptuk az oklevelet, meg az icike-picike tűzzománc kitűzőt, amire rákérdeztem, hogy nincs-e nagyobb, mert ezt baromira megszenvedtem ezért egy sokkal-sokkal nagyobb jár!!!! Aztán bedobtunk még egy fél gulyást, bemásztam a kocsiba, elfeküdtem a hátsó ülésen és már csak Nagykovácsiban ébredtem fel. Legszívesebben az udvaron aludtam volna a kutya mellett, mert nem volt sem kedvem, sem erőm felmászni a tetőtérbe, de összeszedtem magam. Gyors fürdés és folytattam az alvást. Másnap reggel kelés, mert Cillagom ment dolgozni. Ha nem látom nem hiszem el. Gyerekek!!!! Cillagom úgy mozgott, mint egy zerge. Semmi baja nem volt, sehol nem fájt neki, mint aki ott se volt ahol én. Hihetetlen, ahogy felvette a magas sarkú cipőjét és szinte szökkent lefelé a lépcsőn. Én meg mint egy birodalmi lépegető, kb. 10 perc kellett, mire levergődtem magam és a bőröndöm az emeletről, és bepréseltem magam a kocsiba. A Mammutnál búcsút vettem Cillagomtól és csak remélni tudtam, hogy még valaha szóba fog állni velem. Ha nem vállal több tanulót, annak én vagyok az oka, de megértem. A vége 107 kili lett és a nettó időnk 17:14 óra a bruttó időnk pedig 18:40 lett a két elkeveréssel és az ellenőrző pontokon való wellnessel. Életem végéig emlékezni fogok erre a túrára és örökké hálás vagyok érte Yoyokának, hogy végig elviselt és nem hagyott ott. És le a kalappal előtte, ahogy profi módon kezelte a holtpontjaimat, ezt tanítani kellene.