Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 925 589 km-t sportoltatok
ultrázás

Ultrabalaton 2-ből 1

VéZsé | 2010-06-25 17:22:16 | 16 hozzászólás

Hol is kezdjem?

Időben vissza kell mennem a tavalyi versenyig, ahol - feladás előtt - életem második legnagyobb traumáját éltem át. Kísérő nélkül vágtam neki a távnak. 106 kilinél még minden rendben volt, 12 óra alatt lefutottam és „jó erőben” éreztem magam. Aztán jött a "kalapácsos ember" és 20 kilit hat (!) óra alatt sikerült "lefutnom". A 31. frissítőpontnál álltam ki, hajnalban, összefagyva, és halálközeli élményekkel "gazdagodva" feküdtem be a "személyzeti" sátorba. A hideg földön feküdve, egy kölcsön takaró alatt, reszketve megfogadtam, hogy jövőre felkészülök, visszatérek és megcsinálom. (Köszönet a 31. frissítőpontnál lévőknek innen is.)

Tehát a motiváció megvolt, a nevezési díjat is az elsők között fizettem be, úgy hogy nem volt visszaút. Minden futásomat az Ubére készülés jegyébe futottam, ha nem volt kedvem futni vagy rossz volt az idő, akkor csak arra a reszkető alakra kellett gondolnom, abban a sátorban, és már mentem is. Csodálatos futásokkal gazdagodtam az idén, és remek sportemberekkel ismerkedhettem össze, de tudtam, hogy az a sok-sok verseny és kilométer mind-mind hiábavaló lesz, ha nem sikerül az UBÉ. Persze tudom, hogy az elvégzett "munka" nem hiába való, de én nem akartam csalódást okozni magamnak, és másoknak sem. A verseny közeledtével számba vettem a tennivalókat, és megállapítottam, hogy mindenképp kell egy kísérő. S ha már kísérő, akkor mindenképp Pintér Tibit (Csoportvezető) szerettem volna, aki szerencsére igent mondott a felkérésre. Sokat futottunk együtt, sokat tanultam tőle és tudtam, hogy jól fog tudni segíteni nekem. Nem mondhatnám, hogy percre pontosan megterveztük a kísérés minden egyes pillanatát (bár Tibi igényelte volna), inkább a spontaneitás volt jellemző ránk, ill. rám, de remekül működött a dolog. A felkészülés során rengeteget olvasgattam a versenyről, blogokat, beszámolókat és mindent, ami a versennyel kapcsolatos lehet. Ezekből arra következtettem, hogy a kísérés legjobb módja, ha a kísérő autóval követi a futót, mert az autóba mindent bele lehet pakolni. A bicajnak vannak korlátai. (Persze a legjobb, ha van ez is, az is, bár én nem igénylem a szoros felügyeletet, és karcos is tudok lenni néha.) Ennek a kísérésnek egy hátránya volt: az autóm és a tetején a bicaj, nem fért be a balatonszemesi alagútba.:-))) (Kettévágtuk a hidat konkrétan.) Bár a bicikli leesett az autóról, egyiknek sem lett baja, csak a thuletartó sínylődött meg egy kicsit. Azt gondoltam, hogy ennél nagyobb bajunk ne legyen, és hál’ Istennek nem is lett! A másik nagy motiváció (Az első, hogy nem cserbenhagyni Tibit.), hogy csapatot alkottunk Makai Lacival a Nyúlon túliak társaságában. (Kétfős egységet alkotva futottuk körbe a tavat.) Tényleg minden amellett szólt, hogy jó kis verseny lesz ez, és hogy nem így lett, csak magamat okolhatom.(Persze nem vagyok csalódott.)

 

S most a verseny.(Kicsit még zavaros minden, tényleg csak az érzéseimről tudok írni. Nem biztos, hogy minden része tárgyilagos lesz.)

Péntek délelőtt indultunk, feltöltekezve mindennel, amire csak szükségünk lehet, sőt még egy órát is sikerült vásárolnom magamnak erős felindulásból (Szükség volt rá az ára miatt.). Úgyhogy megvettem a tavalyi és az idei karácsonyi ajándékomat:-)) Jó volt korán leérkezni, pihenni a tévé előtt a meccset nézve, megpróbálni nem belegondolni, milyen hosszú is az a 212 kili. Hat körül lementünk a versenyközpontba, és a sok ismerős futó között nagyon otthonosan éreztem magam. Kicsit mindenkin éreztem az izgatottságot, a feszültséget és sok okosat én sem tudtam mondani senkinek. Felvettem a rajtszámokat, megcsodáltam a futópólókat, és pánikszerűen távoztunk, mielőtt még megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy mi a fenét keresek én itt egyáltalán! Az éjszakai nem alvást egy korai keléssel szakítottam félbe, és így volt időm ráhangolódni a versenyre. A szokásos reggeli teendők után már nagyon hamar a rajtnál voltunk.  A sok ismerős futó közül csak egy valakit hiányoltam, de nagyon. Csupira emlékezvén eszembe jutott mennyit beszéltünk erről a versenyről, és hogy majd Ők is nyomják párban Kánnal. Istennek más tervei voltak vele. A futásomat az Ő emlékének ajánlom.:-(( A rajtnál már tényleg úgy éreztem, hogy készen állok. Tibivel megbeszéltük, hogy a rajt előtt elmegy kocsival Dörgicséig, és onnan bicajjal visszateker, és majd valahol találkozunk út közben. Jó volt kicsit egyedül lenni, átgondolni, hogy tavaly is itt álltam a rajtnál, és hogy mennyire egyedül voltam. Most meg bármerre nézek, mindenhol ismerős. Telefonon megnyugtattam a családomat, hogy az elmeállapotom rendben és megígértem, hogy nem hajtom szét magam. (A fiaimnak évzáró, a kisebbiknek versenyek.) RAJT! Az elején még nagyon együtt van a mezőny, és jókat tudtam beszélgetni Pecsenyével a VB-ről (24órás és nem a foci), hogy élték meg a VB-t, kinek milyen drámái voltak. Érdekes volt hallgatni, hogy milyen "belülről"egy VB. Például nem volt meleg étel!!!! Vicc! (Tényleg mikor készülnek el a VB-ről a beszámolók? Szilvi, Edit, Csabi????) Szóval illusztris társaságba futhattam, lehet irigykedni.  :-))) Ezért (is) érdemes edzeni. Még a verseny előtt megfogadtam, hogy megpróbálok a saját tempómba menni, ezt most az órám is segítette. A Balaton-felvidék mindig elkápráztat a szépségével, és még a szinteket is szeretem benne. Még Vászoly előtt megérkezett Tibi és jó hangulatban tekerve látszott rajta hogy tetszik neki így is ez az egész.(csapatban már többszörös teljesítő):-)))  Szóval jó hangulatban fogytak a kilik, és a terepes szakaszt már-még Arevvel gyűrtük, de aztán szokás szerint ellépett, és egy kis idő múlva, fel nem fogható idővel megnyerte a női versenyt.:-)))) NAGY-NAGY GRATULA!!

 

Közben én is konstatáltam, hogy remek állapotban vagyok. Hetek óta vacakoló térdem rájött, hogy ez nem a szokásos 14 kilis kör lesz, és abbahagyta a fájást. A gyomromtól tartottam, de most mentálisan próbáltam rajta úrrá lenni – csináltam egy áramszünetet hogy ne hogy elinduljon a mosógép - és ez 140-kiliig sikerült is. Tibi éppen mindig akkor tűnt fel, amikor valamire szükségem lett. Így ha jéghideg colára vagy sörre volt kedvem már készítette is. Nagy tanulság, ha egyénileg megoldható a frissítés, akkor mindent (!) onnan oldjunk meg. De nem ez volt az egyetlen hibám, amit elkövettem bár e hibának csak később éreztem hatását. Nem figyeltem eléggé a napra, és mint egy rák úgy néztem ki a nap végére. Természetesen vittünk naptejet csak éppen elfelejtettem bekenni magam. Egyszerűen nem éreztem a nap gyilkos erejét és napszúrást kaptam ez fejfájást - sosem szokott fájni a fejem - és hányást okozott, ami egy kicsit zavart. Keszthelyre érve még rendben volt minden és a finom kajáktól újult erővel vágtam neki a „maradék” távnak. Közben valahol felhívtam Fidót hogy minden rendben van-e és megnyugtatott, hogy igen. Valahogy erőt adott, hogy egy kicsit ő érte és a csapatért is futhatok bár nem futottam gyorsabban, mert hát be kell osztani az erőt. 5:30 és 6 perces kilikkel haladtam és mindig vissza-visszagondoltam a tavalyi versenyre, hogy na, itt már milyen ramaty állapotban voltam most meg milyen jól megy a futás. Nagyon szeretem a Keszthely utáni szakaszt, tetszik a táj, tetszik minden, de itt már elkezdett zavarni, hogy milyen egyedül futok. Valahogy légüres térbe kerültem, engem sem előztek meg és én sem előztem meg senkit. Aztán elkezdődött a kicsit unalmas déli szakasz, de jó volt időnként átpillantani az északi partra, hogy na, azt már megettük! Már nagyon vártam a váltó pontot és nagyon megörülve és egy kicsit megkönnyebbülve ültem le frissíteni, amikor Laci átvette a dugókát és neki iramodott.  Vikivel megállapítottuk, hogy a váltótársa Kicsi is nagyon szépen jön, alig maradt el tőlem. Nagy Gratula! Itt egy kicsit hosszabban depóztam és előkerült a titkos fegyver is az MP3 lejátszó! AC/DC-vel készültem és a karcosabb számaik mindig segítenek pl.:Satellite Blues Burnin Alive vagy az Are You Ready érdemes meghallgatniJ)))! De valahogy ez sem esett jól és most már így utólag ezt is a napszúrásra fogom. Zombizva a kiliket, egyszer csak egy nagy gyerek sereggel találkoztam, és valahogy nem kapcsoltam, hogy ők azok, akik a Viki miatt jöttek ki éjjel 11 körül szurkolni és lelkesíteni a futókat, de főleg Vikit! Noémi (Viki bicikli kísérője) még felismert és nagyon megörültem neki és valahogy nagyon megható volt az egész „jelenet”, de rajtam már ez sem segített. Mentálisan megtörve konstatáltam, hogy a gyomor problémáimon nem tudok úrrá lenni és elindul a „nagymosás”. Itt futok a Balaton partján, csodálatos az idő, a lábaimban abszolút nem érzem a 140 kilit, tehát elvileg minden rendbe is lehetne, és nekem mégis azzal kell az időm nagy részét tölteni, hogy megfelelő helyszínt találjak a (t)eregetéshez. Sárváron ugyan ez volt a helyzet, csak ott már 60-nál jelentkeztek a „tünetek”. Közben megpróbáltam nem eltévedni (nem volt egyszerű), és végigfutottam a déli partot, bár közel sem olyan tempóval, mint elterveztem. Jó lett volna Vikiékkel haladni, de hát esélytelen volt.:-((( Persze közben történtek jó dolgok is (híd átvágás biciklivel SzemesnélJ)))és rossz dolgok is Gurdon Évi állapota Balatonmittudoménhol. Aztán már tényleg egyedül maradtam a bajaimmal és végül is Fűzfőig végig futottam kivéve, amikor a bokorugrást gyakoroltamL(.Közben találkoztam az egyik frissítőpontnál –valahol Balatonmackóalsón (Fábry) - Csöre Ernővel, akinél nem tudtam olyat kérni mi ne lett volna. De leginkább mentálisan segített a baráti ölelésével, ami kitartott egészen a célig! Végül is 180 kiliig eljutottam valahogy, de a motiváció és a lendület elfogyott. Számolgattam, hogy szintidőre beérek már gyalogolva is és ez sajnos elvette a kedvemet az egésztől. Tudtam, hogy az álmaimban tervezett 25körüli idő már rég elment (napszúrás, mentális állapot) elment a 26körüli idő is (bokorugrás) miatt.  De még a 27valamennyi beleférne, ha összeszedném magam valahogy. Tibi autóról átváltott biciklire Csopaknál, és bizony ez is kellett ahhoz, hogy ne csak sétálgassak.   Érdekes hogy semmiféle láb problémám nem volt azt a pár brutális vízhólyagot leszámítva, ami 200kili lefutása után azt hiszem megbocsájtható. Füred előtt ismét bokorugrás majd miután végeztem, épp Lupus vágtatott el mellettem, jó volt látni, hogy milyen jó állapotban van, és ez nekem is erőt adott.  Végig „robogtam” a Tagore sétányon majd miután végleg megkönnyebbültem egy ingyenes WC használatától, tényleg elkezdtem futni. Végig nyomtuk Tibivel az utolsó szakaszt még az emelkedőket is!   Közben elkezdett ömleni az eső, de már ez sem érdekelt. A Tihanyi emelkedőt végig futottam mondjuk ehhez kellett Walkingman kocsijából megszólaló duda is. Vártam már nagyon azt a bizonyos utolsó jobb kanyart és a célkapunál már nagyon boldog voltam. Megláttam azt a bizonyos szalagot, amin a nevem vigyorgott és tudtam, hogy véghezvittem valamit, amit senki nem tud helyettem megtenni, legyőztem önmagamat! Innen üzenem annak a  hideg sátorba fekvő  reszkető alaknak, hogy MEGCSINÁLTUK!! 27:51 lett a vége!  Köszönöm Nektek Barátaim!J)))))

Sajnos a célban ittam egy pohár sört, és ugyanúgy jártam mint Sárváron, levert a lábamról. Bense Krisztiék szedtek össze a fűből, és nagyon megható volt a gondoskodásuk ezúton is köszönöm!J)) Kicsit összefagytam a végére - nagyon eláztam  - de szerencsére Tibi vissza ment a kocsiért, és nagyon hamar a szállásra hajtottunk. Sajnos az eredményhírdetést átaludtuk, de hétkor már az autóval Pest felé robogtunk. Én vezettem, Tibi az anyós  ülésben aludt, és én egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy megérte-e ez az egész, és nem tudtam eldönteni!? Aztán másnap meghallgattam a telefonom hangpostását (némán volt addig). Toncsi barátom hangját hallottam. ( Az ő unszolására kezdtem futóversenyekre járni. ő is ott volt, csapatban nyomták.) Következő volt az üzenet: Hát Zsolt, ha lenne nálam kalap – sajnos nincs -  azt most megemelném és a földhöz bas…nám. Büszke vagyok rád! Gondoltad volna az első Vivicitád után, hogy hová fogsz eljutni!?     

Ekkor értettem meg, hogy IGEN, MEGÉRTE!!!

Zárszóként még meg szeretném köszönni Tibykének a segítséget. Nélküle sokkal nehezebb lett volna, ha egyáltalán sikerült volna. A sok önkéntes segítőnek az áldozatos munkáját is köszönöm! Remélem jövőre veletek ugyan itt!