Balaton 50 teljesítménytúra

A Vértesbe készültem, még GPS track-et is csináltam, de úgy látszik, van még valami elvarratlan szál a múltamban ott a Balaton körül, mégiscsak Füreden kötöttem ki.

Sokszor voltam már ezen a túrán, négyszer, vagy ötször is talán, de eddig még nem sikerült kétszer azonos útvonalat teljesítenem :-). A végletek túrája ez, vannak benne gyönyörű kilátások a tóra, az 1410 méter névleges szintnél többnek érződő, szinte négykézlábas mászások, sok aszfalt, jó futható erdei ösvények, terepfutó ínyencfalatnak számító sziklás részek, és olyan dzsumbujos, kidőlt fás, zegzugos, jelzetlen szakaszok, ahol a 2 km/óra is szép teljesítmény. Ezért hosszúnadrágban indultam és nem is bántam meg.

Fénypontja a túrának a 34 kilométernél található Koloska-forrás, ami az általam elképzelhető ideális frissítőpont. Az is emeli persze a fényét, hogy ez az egy van a túrán, és pont a legnagyobb bozótharc után. Szóval van kontraszt. A kínálat gyümölcsleves, vajas és kacsazsíros kenyér paradicsommal és savanyúsággal, sóval, közvetlenül a forrásból, saját kezűleg tölthető hideg vízzel.

Ez a víz más, mint ami a csapból folyik, a Balaton-felvidéken a só sósabb, a kenyér puhább, a sziklák fehérebbek, a kilométerek hosszabbak :-). Olyan mediterrán itt minden. Hamvas Bélának van erről egy írása, talán ma elő is keresem.

Szóval, valami elvarratlan szál lehet, nekiugrottam a hegynek, mint larzen és akibacsi módszerük fénykorában, rövidesen csöpögött is az orromról az izzadtság. Lefelé sem sajnáltam magam a technikás terepen (running with reckless abandon, ezt olvastam valahol és megtetszett, ez járt a fejemben). Messze gyorsabban mentem, mint amit végigbírhatok, és amúgy sem volt egy gyors idő a célom, ez nem olyan túra.

Meredek mászás, technikás lejtőzés háromszor egymás után, ez a Balaton-felvidéki kék, Füred és Lovas között. Innét elhagyjuk a tavat, irány a Király-kút. Szép sziklás völgy, patak folyik benne, éppen szembe az úton :-). Ezt is privatizálta valaki, de legalább rendben van tartva és ki van írva, hogy lóval, bringával, gyalog be lehet jönni.

Veszprémfajsz előtt szinte giccses a kép, virágos rét közepén futok, az ösvényen rövid fű, mintha nyírnák, a domb mögül csak a fehér templomtorony látszik, na meg a háttérben a Bakony hegyei. Szép kálvária van itt, kár, hogy nincs ellenőrzőpont a tetején, önszorgalomból azért nem megyek fel. Aztán pár kilométer aszfalt gyorsan elszalad, rossz emlékeim vannak innét, de most jobb a formám, meg meleg sincs.

A következő piros keresztet tavaly (vagy tavalyelőtt?) már sikeresen végigkövettem, most nem, vadregényes helyeket járunk be egy csapat montissal. Szerintem nem sokat hosszabbítottam, de az eltévedés mindig demoralizálja azért az embert. Nem baj, legalább sétáltam elég sokat. Aztán jön a bozótharc a forrásig.

A Recsek-hegy olyan, mint a Boleró. Emelkedik, aztán még jobban, aztán még jobban, még meredekebb rész tűnik elő a lombok közül, végül majdnem leér a kezem. A kilátóból a teljes túra útvonala végigkövethető, csak az a Tihanyi Apátság ne vigyorogna rám olyan gúnyosan :-).

Hidegkúttól is valami alternatív úton megyek tovább, itt még a mai napig sem tudom, mi a helyes. Egyszer meg kéne nézni GPS-szel. Minden évben ugyan az a bácsi vár itt a ponton ugyan abban a régi autóban.

A kedvenc meggyfáim eltűntek, úgy látszik, parlagfüvet akarnak termeszteni helyettük. Füred előtt megtalálom, amit még soha, ahol bemegy a kék az erdőbe. Eddig kínomban mindig átvágtam a szántóföldön. A jutalmam egy nagy, virágos fennsík az utolsó 3 kilométer aszfalt előtt.

Végül beértem, 6:32, telefon GPS szerint 51,4 km, ami nagyjából reális. Teljesítménytúrázni jó :-).

Végre, vége. Ez volt az utolsó, sokszor mondtam már, de a káros szenvedély erősebbnek bizonyult. Most végre befejeztem hosszú, de annál dicstelenebb ultrafutó-pályafutásomat. 

Már az elején szörnyen ment, a mezőny elfutott, én pedig efoglaltam méltó helyemet a lanterne rouge pozícióban. Az abszolút utolsó helyet a többszáz fős mezőnyben, aztán ezt az első, aszófői frissítőpont után elhódította egy váltóban versenyző idősebb futó. Az egyéniek között azonban kitartottam Vászolyig, ahol a mezőny korelnöke vágott mögém, nem említem név szerint, talán ő kevésbé érzi a dicsőséget.

Jött a Pécselyi Dombság tucatnyi 10 %-os emelkedőjével, lejtőjével. Felfelé még csak felsétáltam, de lefelé beálltak a combjaim, nem edzetem hegyen egyáltalán, valahogy nem emlékeztem rá, milyen komoly emelkedők vannak itt. Hogy kíméljem a táv öt százalékánál már rendetlenkedő combfeszítőket, lassítottam, visszaszerezve a piros lámpás pozíciót egészen Dörgicséig, 20 kilométerig.

A terepes szakaszon veszítettem el végképp az utolsó helyet. Egész jókedvem lett, régen teljesítménytúráztam már. Át a Káli Medencén, majd a Tanúhegyek között. Gyönyörű fényviszonyok a zöld hegyeken, bazaltorgonákon. Maraton körül már kissé aggaszt a lábaim állapota és hirtelen meleg is lesz. Ahogy ereszkedünk le Balatongyörökre, tényleg megüt a meleg, és másokat is, a mezőny hátsó részén. Elég küzdelmesen érek Keszthelyre, de eszek, hűl az idő és már rendben vagyok.

Itt következett a verseny egyetlen, számomra pozitív része, olyan 40-50 kilométer kellemes, tempós futás. A tempó azért nem veendő olyan komolyan, mindössze 95 kilométerem van 12 óránál. Boglárra, 112 kilométerhez, még egész büszkén érkeztem, fel is zárkóztam a mezőny sűrűjéhez, de ezt gyors visszaesés, 10 kilométer fájdalmas, küzdős futás és 25 kili gyaloglás követi.

143 kilométernél néztem szembe a ténnyel, hogy nem tudok olyan tempót tartani, amivel beérek szintidőn belül, fáj mindenem, álmos vagyok és útálom az egészet. Egyedül a kísérőim miatt rossz a lelkiismeretem, Merci és a kollégáim mindent megtettek, a hiba bennem van.

Egyrészt, mert egyszerűen nem születtem olyan adottságokkal, ami az ultrafutáshoz kell. Ennyi erővel akár balettozhatnék is, abban sem lennék sokkal bénább. Csak az nem fáj ennyire. Másrészt, mert ezt a sokadik pofon után sem veszem tudomásul, és megint odatartom a képem.

Hát ennyi. Majd télen futogatok valamit, tavasszal pár buliverseny, olyan 10-től félmaratonig, nyáron meg bicajozok, persze csak, ahogy jólesik.

Sokszor éreztem már úgy, különösen a versenyek előtti rápihenéskor, hogy OK, rendben, véget ért az út, már nem is igazán van kedvem elmenni a versenyre. Most is így vagyok, futni már csak egy két átmozgatót akarok, de kedvem sincs többet. Az elvonási tünetek kibillentenek a normál tudatállapotomból. Ront a helyzeten, hogy ügyeletes vagyok a munkahelyemen holnap reggelig, sörrel sem tudom kezelni a kórt. Rápihenési depresszió, ha nevet akarok adni ennek a frissen leírt szindrómának :-).

 

Amire igazán vágyok, nekivágni az országútnak bicajon, a hegyeknek montin, szedni lefelé a kanyarokat szerpentineken, terhelni a pedált a mászásokon, megállni az útbaeső cukrászdákban és pékségekben, kék kutaknál. Nekem a bicajozás a reménytelen szerelem, a futás a realitás, a káros szenvedély. Maradjon persze a suszter a kaptafánál, majd egyszer megkérem zilacit, írja meg helyettem romantikusabban :-)

Tavaly nyáron jókat tekertem, volt, hogy reggeltől estig 300 kilométert behúztam, csak úgy egyedül, szórakozásból. Bicajon megy az, ami futva soha, hogy elindulok az ötvenes körömre, aztán a végén még nincs kedvem hazamenni, hozzáteszek még egy harmincast. Ez nem edzés, hanem puszta funkcióöröm.

A helyzet azonban sajnos az, hogy a káros szenvedély erősebb a szerelemnél. A futás igazi kannibál, megesz mindent, teljesen birtokolni akarja az embert. 

Azt hiszem, a jövő hétvége után nem futok sokat és tervszerűen őszig, a rossz idő kezdetéig, mikor majd felsejlik a távolban Sárvár, ahol egyszer csak el kell jönni annak a fránya nagy áttörésnek. Jönnek a téli hosszú futások, az alapozás.