Sokszor éreztem már úgy, különösen a versenyek előtti rápihenéskor, hogy OK, rendben, véget ért az út, már nem is igazán van kedvem elmenni a versenyre. Most is így vagyok, futni már csak egy két átmozgatót akarok, de kedvem sincs többet. Az elvonási tünetek kibillentenek a normál tudatállapotomból. Ront a helyzeten, hogy ügyeletes vagyok a munkahelyemen holnap reggelig, sörrel sem tudom kezelni a kórt. Rápihenési depresszió, ha nevet akarok adni ennek a frissen leírt szindrómának :-).
Amire igazán vágyok, nekivágni az országútnak bicajon, a hegyeknek montin, szedni lefelé a kanyarokat szerpentineken, terhelni a pedált a mászásokon, megállni az útbaeső cukrászdákban és pékségekben, kék kutaknál. Nekem a bicajozás a reménytelen szerelem, a futás a realitás, a káros szenvedély. Maradjon persze a suszter a kaptafánál, majd egyszer megkérem zilacit, írja meg helyettem romantikusabban :-)
Tavaly nyáron jókat tekertem, volt, hogy reggeltől estig 300 kilométert behúztam, csak úgy egyedül, szórakozásból. Bicajon megy az, ami futva soha, hogy elindulok az ötvenes körömre, aztán a végén még nincs kedvem hazamenni, hozzáteszek még egy harmincast. Ez nem edzés, hanem puszta funkcióöröm.
A helyzet azonban sajnos az, hogy a káros szenvedély erősebb a szerelemnél. A futás igazi kannibál, megesz mindent, teljesen birtokolni akarja az embert.
Azt hiszem, nem futok sokat és tervszerűen őszig, a rossz idő kezdetéig, mikor majd felsejlik a távolban Sárvár, ahol egyszer csak el kell jönni annak a fránya nagy áttörésnek. Jönnek a téli hosszú futások, az alapozás.
Sokszor éreztem már úgy, különösen a versenyek előtti rápihenéskor, hogy OK, rendben, véget ért az út, már nem is igazán van kedvem elmenni a versenyre. Most is így vagyok, futni már csak egy két átmozgatót akarok, de kedvem sincs többet. Az elvonási tünetek kibillentenek a normál tudatállapotomból. Ront a helyzeten, hogy ügyeletes vagyok a munkahelyemen holnap reggelig, sörrel sem tudom kezelni a kórt. Rápihenési depresszió, ha nevet akarok adni ennek a frissen leírt szindrómának :-).
Amire igazán vágyok, nekivágni az országútnak bicajon, a hegyeknek montin, szedni lefelé a kanyarokat szerpentineken, terhelni a pedált a mászásokon, megállni az útbaeső cukrászdákban és pékségekben, kék kutaknál. Nekem a bicajozás a reménytelen szerelem, a futás a realitás, a káros szenvedély. Maradjon persze a suszter a kaptafánál, majd egyszer megkérem zilacit, írja meg helyettem romantikusabban :-)
Tavaly nyáron jókat tekertem, volt, hogy reggeltől estig 300 kilométert behúztam, csak úgy egyedül, szórakozásból. Bicajon megy az, ami futva soha, hogy elindulok az ötvenes körömre, aztán a végén még nincs kedvem hazamenni, hozzáteszek még egy harmincast. Ez nem edzés, hanem puszta funkcióöröm.
A helyzet azonban sajnos az, hogy a káros szenvedély erősebb a szerelemnél. A futás igazi kannibál, megesz mindent, teljesen birtokolni akarja az embert.
Azt hiszem, a jövő hétvége után nem futok sokat és tervszerűen őszig, a rossz idő kezdetéig, mikor majd felsejlik a távolban Sárvár, ahol egyszer csak el kell jönni annak a fránya nagy áttörésnek. Jönnek a téli hosszú futások, az alapozás.
10 hozzászólás
Valahogy én se szeretem a rápihenésböl adodó futáselvonást.:))