Az előzményekről annyit, hogy a tavalyi váratlanul sikeres év után, az idei évben is készültem erre a versenyre becsülettel. Kilométerben nézve egy kicsit többet is futottam, mint tavaly, a pihenőnapok számát a kettőről heti egyre csökkentettem, viszont az tényleg pihenő volt, semmi konditerem, semmi uszoda. Megvoltak az évi kötelező gyakorlatok, Pécs-Harkány oda-vissza, Kisbér, Mátrabérc, T100, elfogadható eredményekkel.
Ahogy közeledett az UB időpontja egyre inkább befészkelte magát a fejembe az a gondolat, hogy jó lenne a tavalyinál jobb időt futni. Próbáltam elhessegetni, mert tudom, és akkor is tudtam, hogy nincs két egyforma verseny, pláne ilyen hosszú távon. Bármi közbejöhet, ami boríthatja a tervet. Nem azt szerettem volna, ha jó helyezést érek el, hanem csak a jobb idő érdekelt. Az utolsó hetek edzéseit egy kicsit gyorsabbra is vettem, hátha még az is lendít egyet a tempón. Tudtam, hogy sok olyan futó van a mezőnyben, akik, ha végigfutják, esélyem sem lehet, még csak megszorítani sem tudom őket. Bogár Jani, Vozár Attila, Eusébio Bochons, Kalotai Levi, Ispi és ők csak azok, akiket ismerek…
A rajt hete kapkodósra sikeredett, szinte minden napra jutott valami plusz program, ezért szerdán éjszakára maradt a pakolás. Ennek ellenére és köszönhetően Ági pakolás-profizmusának, már elmondható, hogy semmit sem hagytunk otthon.
Tihanyba már csütörtök este lementünk, mert Ági meglepetésképpen foglalt egy kényelmes nagy szobát, egy igazi nádtetős házban, kb. öt perc sétára a rajttól.
Előzőleg úgy terveztem, hogy a verseny hetében már szépen lelassítom magam, megpróbálok ráhangolódni a futásra és a legkevesebb dolgon idegeskedni, de sajnos ez így nem jött össze, főleg munkahelyi ügyek miatt.
Péntek reggel viszont magunktól ébredtünk, nem az órára, reggeliztünk, aztán ameddig Ági megfőzte nekem a versenyre kigondolt ételeket, én elindultam futni.
Lefutottam a rajthoz, át a rajtkapun. Magamban mosolyogtam, hogy ha most valaki lát, azt gondolhatja rólam, hogy egy nappal elnéztem a naptárt ;) A tihanyi elágazás előtt Végh Attila dudált az autóból mellettem az úton, majd meg is állt. Furcsállotta, hogy a verseny előtt egy nappal futok és nem pihenek, de mondtam, hogy nekem ez a kabalám. Egy-két perc beszélgetés után ki - ki ment a dolgára. A verseny útvonalán elfutottam Aszófőig, majd vissza, onnan Balatonfüredig és megint vissza. Jól esett a futás, bár a napsütés miatt a pulzusom kicsit magasabb volt a kelleténél.
Utána nyújtás, ebéd, majd alvás következett. Délután egy kis sétát tettünk Ágival Tihanyban, körbejártuk az Apátságot, és végigjártunk a kálvária összes stációját. Ahogy ballagtunk fölfelé, azon gondolkodtam, hogy a szenvedés, amit Jézus megélt, hányszorosa lehet annak, amit rám vár holnap. Biztos, hogy összehasonlíthatatlanul több. Jelentéktelnnek tűnt ennek a fényében a rám váró 212km.

Még végigsétáltunk néhány szép utcán, aztán irány a rajthely. Felvettük a rajtszámot, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Jó volt találkozni a sok ismerős futóval. Fél nyolc körül indultunk haza, vacsora, összepakolás, alvás. Gondoltam jól kihasználjuk ezt a közeli szállást és sokáig alszunk, ezért nyolcra állítottam be az órát. Természetesen már jóval korábban fenn voltam, járt az agyam, hogyan is kellene az elkövetkező huszonvalahány órát okosan csinálni. Persze ilyen nincs, ezt az ágyból, fejben nem lehet kitalálni, majd ott és akkor kell improvizálni.
Összepakoltunk és irány a rajthely. Fél tíz körül értünk oda, addigra már nagy volt a nyüzsgés. Találkoztunk a margitszigeti csípett-csapattal, velük beszélgettünk pár percet, fényképezkedtünk, aztán nem sokára következett a visszaszámlálás, majd a rajt pillanata. Elindultunk, jöjjön, aminek jönnie kell. 

Az eleje gyorsan elszalad, ahogy szokott, én viszonylag nyugodt tempóban haladok, csak semmi fölösleges gyorsítás. Figyelem a pulzusomat, elfogadható. Felérünk a domb tetejére, aztán tovább a tegnap bejárt úton. Megint megállapítom, hogy jól tettem, hogy erre futottam tegnap, most ismerős a táj. Aszófőnél iszok egy pohár vizet, aztán tovább. Kezdődnek azt emelkedők. A lábaim nem érzik, csak a pulzusmérőm mutatja, de még belefér, hiszen a lejtőkön visszaáll a normál értékre. Rengeteg a kísérő autós és bringás, de nem zavarnak, sőt jól esik a biztatásuk. Az időjárás is rendben, bár mintha időnként kisütögetne a nap, de nem érzem, hogy nagy meleg lenne. Türelem, hosszú még – mondogatom magamnak, mert érzem, hogy kezdek gyorsulni. Hiába a váltócsapatok emberei tolják rendesen és lemaradni akkor sem jó érzés, ha tudom, nem egyforma távot futunk. Pécselyen ér utol JB, elrobog mellettem, mint a gyorsvonat, azt azért tudom, hogy az a tempó nem az enyém Ők párban nyomják Lúdtalppal és jó erőben vannak. Sajnos a Pécselyi frissítőnél annyian vannak, hogy mire észreveszem az asztalt, már tovább is futottam, visszafelé nem szeretnék egy lépést sem tenni, ezért kihagyom, abban reménykedve, hogy lassan utolér Ági és majd kérek tőle innivalót. A következő frissítőhely Vászoly lesz, azt tudom, hogy még messze van, de bízom a szerencsémben. Itt már hullámzik a pálya, sajnos Ági még nem ér utol, a nap is kezd hosszabban is sütni, én meg kezdek szomjazni. Azzal vigasztalom magam, hogy az edzéseken sem szoktam tizenöt kilométeren inni, itt is majd csak kibírom. De nem esik jól szomjasan futni, szerencsére lassan feltűnik a távolban Vászoly. Odaérek, felkapok az asztalról egy pohár vizet és egy izót is és megyek tovább. Érzem, hogy a nap már nem viccel. Amikor kisüt, akkor jó meleg van, ha beborul, csak akkor kellemes. Mindamellett a lábaim szépen visznek, érzem, hogy jó a tempó. Sőt! Lehet, hogy lassítanom kellene? De jól is esik a futás, akkor meg minek, hátha megy ez így is. Aki mer az nyer! Szép időt lehetne így menni!
Dörgicsére érve, a frissítőhelyen olyan a tömeg, hogy mozgó autók között kell Gandit megközelítenem a dugókával. A frissítőasztalhoz jutni esélyem sincs, azt sem látom, hol van. Megyek tovább, mert tudom, hogy most az erdős rész következik, ott pedig félúton van egy frissítőpont. Az aszfaltút után sáros szakasz következik, szemből egy mentőautó jön, nagy gázzal, nehogy beragadjon a sárba. Magasra fröccsen a sár, ugrálunk szét, mint a verebek. A tempóm, még mindig erősebb, mint kéne, de már nem tudom visszavenni, mert a lábamban van. Csak nehogy megbosszulja magát! Megvan a frissítő is, itt az ivás mellett egy negyed banán is lecsúszik.
Az aszfaltútra visszaérve érzem, hogy sok lesz ez, lassulni kellene, de visz a többiek (váltósok) lendülete. A lábam rendben, egy kicsit érzem a fáradtságot, de az nem baj, a pulzusom viszont az emelkedőkön, illetve napsütésben, szép magasra, 170 fölé is bekukkant. Azzal nyugtatom magam, hogy Kisbéren a 100km-es OB-n is végig magas pulzuson futottam és nem volt baj. Ismerős szakasz következik, aminek örülök, tervezem a nagyobb emelkedőkön a gyaloglást, de mire odaérek, már nem tartom jó ötletnek. Türelmetlen vagyok! Ez nagy baj, főleg így az elején. Köveskálra érek, itt már nem hagyom ki a frissítőt, pedig vagyunk egy páran. Ágitól magnéziumot kérek a biztonság kedvéért és már robogok tovább. Megy a hullámvasút, a táj gyönyörű, csak a nyugalom hiányzik belőlem. Káptalantóti, Nemesgulács, jön, de már Ági is látja és én is érzem, hogy valami nem jó. Nem megy úgy, ahogy kellene, most már lassítanom is kell, de az sem sokat segít. Nemesgulácson Ispi és még egy egyéni versenyző előz, ami önmagában nem baj, de ebben az állapotban, óriási a sebességkülönbség közöttünk, ami aggasztó. Badacsonytördemicen citromos sört és mandulát kérek Ágitól, de mellé egy pohár vizet és kólát is iszom a frissítőnél. Kiszáradtam!

A 71-es úton átfutva, mire mindezt magamba döntöm, mellém ér egy kamerás kocsi és kérdezgetnek. Próbálok jó képet vágni az interjúhoz, de valójában nem vagyok jól. A bringaútra érve már megint olyan szomjas vagyok, mintha egy hete nem ittam volna, ezért örülök, mikor Alá-t meglátom pakolgatni a bringakosárba és kérek tőle egy kis vizet. Készséges, mint mindig. Iszom is a vízből, de mire leteszem az üveget érzem, hogy nem sok időm maradt egy nyugodt bokrot keresni, ezért pár lépés után bevetem magam a sűrűbe. Mire kikecmergek, gyengének érzem magam, az erőm már sehol, viszont a magas vérnyomással nem lesz gondom az elkövetkezendő években, mert kb. 500 szúnyog csípett meg ez alatt a rövid három perc alatt. Próbálom összeszedni magam, keresem a pozitív gondolatokat, de azok, mint a füst úgy szállnak tova. A szigligeti frissítőnél már semmi sem esik jól, se enni, se inni, de tudom, hogy muszáj. Egy kis citromos vizet magamba erőltetek, de inkább jönne kifelé. Elindítom magam Berény irányába, tudom, hogy hosszú lesz, egyenes és napos. Próbálgatom a tíz perc futást, de reménytelen. Van, hogy csak egy-két perc jön össze, aztán gyaloglás. Nehezen közeledik a vasúti átjáró, de lassan azért csak eljön. A frissítő előtt Ági nyom a kezembe egy pohár citromos sört, de nem érzem, hogy segítene. A frissítőponton szokás szerint SK sürgölődik, látom a pillantásán, hogy látszik rajtam, hogy baj van. Kínál a frissítőkkel, de én inkább csak egy pohár vizet iszok, aztán, mivel látok egy üres széket lerogyok. Úgy érzem vége! Sosem szoktam leülni verseny közben! Kavarognak a kérdések a fejemben. Mi lesz így a versennyel, hiszen ez még csak az ötvenedik kilométer, még több mint 160 hátravan? Mit kellene tennem, hogy újra futni tudjak? Lehet-e még ilyen állapotból visszakapaszkodni? Nem tudom a válaszokat, csak azt, hogy meg kell próbálni, tovább kell menni, akárhogy is.

Egy-két perc kell hozzá, hogy annyira összekapjam magam, hogy továbbinduljak. Próbálok futni, de nagyon gyengének érzem magam. Azért csak erőltetem, megy, amíg megy. Györök előtt vár Ági, megbeszéljük, hogy Vonyarcnál ad nekem egy levest. Györökön frissítek a vasúti átjárónál, de valamiért számítok a strandbejárónál lévőre is (mintha az előző években ott is lett volna), de most ott nincs. Kár. Megint szomjas vagyok. Vonszolom magam tovább Vonyarc felé, de mielőtt odaérnék Galopp ér utol. Csodálkozik, miért nem járok előrébb, így hát néhány szóban elmondom neki, hogy annak is örülök, hogy egyáltalán menni tudok. Elérjük a frissítőt, Ági kamerázik. Kérem a levesem, és nyűgös vagyok, hogy a kocsihoz kell mennem érte. Visszafelé nem szeretek tenni egy lépést sem, pláne ilyen állapotban. Megkapom a levest, Ági sétál velem, de akkor meg az idegesít, hogy a kocsit tárva-nyitva hagyta. Kérem, hogy menjen vissza, mert ez (is) idegesít. Iszogatom és csak reménykedni tudok, hogy ez helyrerak. Keresem az úton az árnyékot, de nem sok jut most belőle. Próbálkozok minél hosszabb szakaszokat futni, de csak nagy erőlködés árán sikerül. A vonyarci átjárónál Yoyoék bíztatnak, erre most nagy szükségem is van. Nagyon jól esik, köszönöm! A gyenesdiási frissítőnél, egy kis kekszet is elrágcsálok a víz mellé. Keszthelyt várom már, mert abban reménykedek, hogy az ottani leves helyretesz. A fagyizó után, váltócsapatot előzök két bringás kísérővel. Kérdezgetik, hogy meddig megyek, mondom, hogy remélem Tihanyig. Kedvesen biztatnak, sőt az egyik bringás kísérő felajánlja, hogy jön velem. Csak egy kézmozdulatra telik tőlem, hogy megköszönjem és udvariasan visszautasítsam. Nehezen közeledik Keszthely, de most már sikerül tíz percet egyfolytában futni. A frissítőhöz érve kérek egy leves pohárba, és miközben tovább sétálok, megiszogatom. Nagyon jól esik, úgy érzem, vagy csak úgy akarom érezni, hogy ez használ majd. A gyomrom, még mindig nem az igazi, de mintha javulna. Hosszú napos rész következik a kemping mellett, de már többeket előzök. A vasúti átjárónál lévő frissítőnél egy csomag sós kekszet is kapok, de nagyon nehezen csúszik, ezért csak a felét eszem meg. Irány a Zala híd. Fenékpuszta felé viszonylag árnyékos a bringaút, itt már megy a tíz perces futás, bár nehezen. Az első három perc után, már percenként nézem az órámat. A híd előtt Anitáék és Ági várnak és lelkesen biztatnak, mint annyiszor már az eddigi út során. Köszönet érte! Kezdek lassan helyrejönni, bár a közérzetem még messze van a jótól, már stabilan mennek a tízpercek, csak az egy perc gyaloglás múlik el nagyon gyorsan. A Berényig vezető út most hosszabbnak tűnik, mint amire emlékeztem. Ott egy kis citromos sört iszom, de nem esik olyan jól, mint várnám. Megyek tovább Máriafürdő felé, az is nehezen közeledik, úgy látszik tavaly óta széthúzták ezt az útvonalat

„Ha még egyszer találkozunk fizetsz valamit!” hangzik mögülem, és még a település előtt legnagyobb csodálkozásomra Galopp ér utol megint, noha nem emlékszem, hogy leelőztem volna. Mondja, hogy eltöltött egy kis időt Keszthelyen evéssel, átöltözéssel, ezért van itt megint. Aztán, ahogy jött, úgy megy is, gyors tempóban távolodik, magamban kitartást kívánok neki. Máriafürdőn kérek Ágitól otthonról hozott grízes tésztát és annak ellenére, hogy jó lekváros és cukros, minden falattal megküzdve, séta közben eszem egy keveset. Nem kívánom, de tudom, hogy evés nélkül nem sokáig bírnám. Csodálkozva néznek rám a nyaralók, a főutcán, gyaloglás közben műanyag dobozból, villával eszem a tésztát. Aztán újra nekiindulok, tudom, hogy Máriafürdő elképesztő hosszú, és tényleg, alig akar vége szakadni, egyik végeláthatatlan utca a másik után. Mire aztán egyszer csak Fenyvesre érek, azt veszem észre, hogy viszonylag rendesen megy a futás. Nem könnyedén, hanem erőltetve, de megy. Lassan, észrevétlenül belém költözik az a vágy, hogy a célig behozzam az eddig elvesztegetett időt. Persze azt nem tudom, hogy ez mennyi volt, sőt azt sem tudom, hogy tavaly hová, mikor értem, tehát nincs viszonyítási alapom, csak ahogy érzem. Annyit azért tudok, hogy Boglárra még a teljes sötétedés előtt értem, de ezt is csak azért, mert ez szerepel a tavalyi filmben.
Ági mondja, hogy kb. öt perccel előttem fut Gergő, ami azért vicces, mert tavaly is Boglárnál értem utol.
Futok át Fenyvesen, Fonyódon, itt-ott ismerős utcáknak, házaknak, kanyaroknak örülök, egyébként most kevés az öröm. Az idő nagy részében váltócsapatok előznek, vagy én őket. A futós részeket próbálom egy kicsit erősebbre venni, ami sikerül is, így viszont a gyalogolós szakaszok tűnnek kevésnek a pihenésre. Nem tudom meddig fogom ezt bírni, de azzal biztatom magam, hogy ha már nem, akkor még ráérek majd visszavenni a tempóból.
Fonyódon már nagyon várom a vasúti átjárónál lévő frissítőt, de mire odaérek, mondják, hogy  siessek, mert jön a vonat, de ha még gyorsan elindulok, akkor még megvárnak a sorompóval. És tényleg ott áll a vasutas, engem néz és arra vár, hogy átmenjek a síneken. Úgyhogy gyorsan felkapok egy vajas kenyeret és pár szelet paradicsomot, meg egy pohár vizet és kocogok át a túloldalra. Ott aztán már van időm megenni. Erőltetem magamba, de nem esik jól. Tudom, hogy Boglár jön, de nem emlékszem most erre a szakaszra, bárhogy is töröm a fejem. Csak azt tudom, hogyha már látom a domb tetején a kivilágított gömböt, akkor már közel vagyok. Innentől a szemem folyamatosan arra pontra szegezem, ahol a gömbnek fel kell tűnnie, de még messze lehet. Lassan azért kezd sötétedni, nyolc óra már elmúlt, talán azért a teljes sötét előtt odaérek. A távolban most tűnik fel Gergő és két bringás kísérője. Nem akarom utolérni, megyek a saját tempómban, de tudom, hogy ha már látótávon belül van, előbb-utóbb találkozunk.
Feltűnik a várva-várt gömb. Néhány kanyar és a boglári frissítőbe érkezek. Hallom a hangosban, hogy Gergő is most ért be, aztán már látom is, mert itt sétál mellettem. Kezet nyújtok neki, és látom a szemén, ahogy összenézünk, hogy őt is megviselte ez az első 110 kilométer. Zoli a szpíker igen tapintatos, mert azt mondja, hogy én igazán esőmenő :) vagyok és, hogy ez a mostani idő nem igazán kedvez nekem, és ezért megyek ilyen taktikusan (lassan). Mosolygok magamban, mert én tudom, hogy nem erről van szó, de jól hangzikez a verzió Gyorsan kérek egy levest és kompótot pohárba és mivel a lányok megígérik, hogy utánam hozzák, már sétálok is tovább. A szigeti barátaim csatlakoznak hozzám és Ágihoz, kérdezgeti, hogy vagyok. Mondom a jól ismert vicces mondásunkat: „Ma még nem szórakoztam!”. Közben megérkezik a leves és a kompót. A leves gyorsan lemegy a többivel ráérek. Közben eszembe jut, hogy már régóta szenvedek egy-egy kavicstól minkét cipőmben, de annak semmi esélye, hogy én ilyen állapotban lehajoljak, kifűzzem, levegyem és vissza. Mondom Áginak, hogy ha nem bánja, keressünk egy alkalmas helyet, ahol Ő ezt könnyen meg tudja tenni, nekem meg nem kell lehajolnom. Még a kanyar előtt meg is állunk, Ági kifűzi a cipőimet, az egyiket már húzza is le, de úgy begörcsöl a lábam, hogy többen hátrafordulnak a sétányom a nagy ordításra. A görcs múltával abban maradunk, hogy Ő kifűzi, én kihúzom a lábam, Ő kiszórja a kavicsot, én visszadugom a lábam, Ő pedig visszafűzi a cipőm. Ilyen munkamegosztásban sikeresem kavicstalanítunk
Az akció után újra útnak indulok, de még a kanyarban visszakiabálok egy olasz versenyzőt a kereszteződésből és mutatom neki a helyes utat. Látom, hogy Gergőék is most indultak útnak, kb. 100 méterrel mennek előttem. Nem szeretek ilyen versenyeken mással futni, de most lenne kedvem egy kis beszélgetéshez, ezért utánuk vetem magam...