... A hegy lábától még egyszer végigkövetem tekintetemmel a kijelölt ösvényt, innen úgy tűnik, mintha a csillagok közé vezetne. Viszont bárhogy erőltetem is a szemem, nem látom az előttem haladók lámpáit, ahogyan a leírásokban olvastam. Ahol villogást látok, az is abból adódik, hogy bringás lámpák is vannak kitéve útjelzőnek. Eltökélten indulok neki az ösvénynek, közben a hátamon érzem az együtt érző pillantásokat. Elhatározom, hogy nem nézek fel többet, egyszer minden emelkedőnek vége. Viszonylag jó minőségű úton indulok el, de azért figyelni kell, mert köves és gödrös. Egyszer csak balról, mintha zenét hallanék. Elmosolyodok, mert Pán Isten jut az eszembe, lehet, hogy mégis találkozunk? Vagy csak hallucináltam? Megyek tovább és megint hallok valamit a bokrokból. Csengő lehet? De a fejemet is hiába fordítom abba az irányba, a lámpafénynél sem látszik semmi. Viszont jó nagyot botlok. Ez visszarángat a valóságba. Lezárom a dolgot magamba azzal, hogy bizonyára birkák lehetnek a bokrokon túl, és lehet, hogy csengő van a nyakukban, vagy esetleg a bokrok ágaira kötött valaki csengettyűket és a szél azt mozgatja.

Az út minősége egyre rosszabb, nagy kövek és sziklák között próbálom megtalálni a megfelelő helyet. A meredekség is emelkedik, most már mászok fölfelé. Időnként jó nagyokat kell lépnem, hogy egy-egy sziklára fellépjek. Az ösvényen egyre több az öklömnyi kő. Kikerülni nem lehet, így minden lépéskor kigurul egy a lábam alól, ami nem esik jól. Csend van, az autópálya is kihalt, nincs semmilyen zaj. Csak saját magam ritmusos lihegését hallom és a lámpafénynél a leheletem is látszik. Próbálok egy egyenletes ritmust felvenni, ami részben sikerül is, csak a lábam alól kigördülő kövek törik ezt meg. Ha az út úgy fordul, lenézek és látom, hogy egyre távolabb kerülök a frissítőtől, már legalább száz, kétszáz méterrel lehetek felette. Az út mellett néhol piros fehér csíkos műanyag szalag van kifeszítve, valószínűleg azért, hogy oda már ne lépjen senki. Egyszer kíváncsiságból odavilágítok a szalagon túlra, de nincs ott semmi, csak a nagy sötétség. Akkor oda tényleg nem érdemes lépni. Pedig nagyon közel van, remélem sem én, sem más nem fog itt elszédülni, vagy megbotlani, mert akkor nagy baj lenne. Próbálok beljebb húzódni szélétől, bár néhol az egész ösvény nincs fél méter széles. Egyre erősödő hangokat hallok. Görögül beszélgetnek férfiak és nők vegyesen. Mivel indulás óta nem néztem fel a csúcs felé, először azt hiszem, hogy felértem. Kezdek örülni, ez nem is volt olyan kemény! Ám hamarosan látom, hogy négy – öt ember jön velem szemben lefelé, valószínűleg rendezők, egyébként mit keresnének itt ilyenkor. Készségesen félreállnak, elengednek és egy percen belül már megint egyedül vagyok. Most már nem bírom ki, megállok egy pillanatra és megnézem, hol járok. Hát bizony ez még csak a fele lehet. Próbálok csak az útra és a biztonságra figyelni. Mászok fölfelé, nem gondolkodok semmin, csak a köveket, sziklákat figyelem. Aztán arra leszek figyelmes, hogy egyre nagyobb a szél, időnként már fázom is, és valami villan felettem. Felnézek és látom, hogy valaki áll egy sziklán három méterrel felettem és fényképez. Akkor most már ez tényleg a teteje. Már több embert is látok ácsorogni és itt van közel már a csúcs is. Ennek úgy megörülök, hogy el is vétem az utat, mert az emberek felé indulok el, de kiabálnak, hogy még menjek tovább egyenesen. Nem baj, ez jobban is járható. Még egy kanyar és már látom a frissítő sátort. A szél egyre erősebb, már le akar tolni az útról. Kezdek fázni, mert rövid ujjú felsőben és rövid szárú nadrágban vagyok. A frissítő személyzete kabátban, sapkában, kesztyűben és pokrócban ücsörög. Már hoznak is egy széket és egy pokrócot és mondják, hogy üljek le. Na, azt biztosan nem! Ha itt leülnék és betakaróznék, olyan vacogva tudnék csak továbbmenni, hogy nem sok zománc maradna a fogaimon. Megköszönöm hát az invitálást és csak egy meleg levest kérek. Szerencsére gyorsan kész van, egy percnél nem kell többet várni. Elköszönök és a porlevest kortyolgatva tovább indulok. A tésztának nincs ideje megpuhulni, így szinte nyersen rágom össze, de a meleg leves jól esik. Elindulok lefelé. Erről a szakaszról Sagas faluig azt olvastam és hallottam, hogy ez már nem olyan meredek, mint felfelé és egy széles dózer úton kell lefutni. Elindulok és futni szeretnék, nehogy beálljanak a lábaim. Érzem, hogy meredek, de próbálok kocogni. Az első kanyarban viszont akkorát csúszok, hogy nem sok hiányzik a hanyatt eséshez. Jobban megnézem a talajt. Hát nagyon laza és apróbb, nagyobb kövekkel borított. Megpróbálom a futást még egyszer. Pár lépés után, megint hatalmasat csúszok. Kezdek dühös lenni. Nem erről volt szó! Én arra számítottam, hogy itt már futni fogok lefelé. De itt nem lehet! Megpróbálok gyalogolni. Ahhoz viszont túl meredek. A gyaloglás és a futás közötti topogás az, amivel itt haladni tudok, de minden lépésnél érzem, ahogyan a cipő a lábujjaimat nyomja. Elérem a következő kanyart, innen már látom a falut. Elég messze van, de az a kijelzett út, ami oda vezet, az borzasztó hosszú, pláne ilyen sebességgel. Egyre nő bennem a düh, és amikor már ötödször botlok meg, már nem tudom megállni és hangosan káromkodok. Valahogy le kell vezetnem a feszültséget. Nagyon mérges vagyok erre az útra, sokkal rosszabbul esik, mint felfelé. Hisztizek magamnak. Sosem fogok leérni! A következő kanyar felé közeledve, hangokat hallok, de nem tudom, mi lehet. Valami zúg, zakatol, vagy zenél. A hang egyre erősödik, én meg forgatom a fejem, de semmit sem látok. A kanyarban jövök rá, hogy csak a kifeszített műanyag szalagon zenél a szél. Lent a völgyen látok egy autót elindulni ezen az úton felfelé. Azt megnézem, ha ez itt feljön. De jön. Folyamatosan veszi a kanyarokat a szerpentinen és már itt is van előttem. Terepjáró persze. Valószínűleg a rendezőknek visz fel valamit. Lelassítani nem tud, gondolom a lendületre szüksége van, ezért én állok ki az útjából. Lassan fogy az út, a falu fényei egyre közelebbről látszanak. Még mindig bukdácsolok, de már csendben. Megadóan várom, hogy beérjek a faluba. Már itt vannak a házak, de az út még mindig nem aszfaltos, de legalább már nem meredek. Jó esik egy kis futásra váltani, pláne amikor az aszfaltra érek. Pár száz métert futok és már itt is a frissítő. Emlékeim szerint itt kell kávét inni. Az idő különben is későre jár és Balázs és András is dicsérték az itteni kávét, úgyhogy amikor az amerikai hölgy kérdezi, hogy kávét, vagy teát, én a kávét kérem, sok tejjel. Hamar elkészül és tényleg finom. Ágiék még nincsenek itt, de mivel ez egy zsákfalu, autóval idetalálni nem lehet könnyű. Összekapom magam a frissítőnél és elköszönök. Autók állnak a kis tér körül, mindegyikben alvó rendezőket látok. Indulok tovább és a következő utcában már mellém gurulnak Ágiék. Pár szót váltunk, de én eközben érzem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal, a tejeskávé nem tett jót neki. Érzem, hogy nem sok időt hagyott nekem a természet, hogy alkalmas helyet találjak, ezért Ágiékat gyorsan továbbküldöm, én pedig szemügyre veszem a környéket. Egy kis falu közepén vagyok, elérhető wc-t találni ilyenkor reménytelen vállalkozás. De egy faluban az utcán azért még éjjel sem! Kétségbeesetten forgatom a fejem és látom, hogy az utca egyik oldalán vannak olyan üres telkek, ahol nincsenek házak és a kerítés is csak félig van kész. Megnézem jobban. A kertekben csak lim-lom, olyan építkezés előtti állapotnak látszik. Na, ez jó lesz. Az egyikbe bevetem magam. De még mielőtt végeznék, egyszer csak mély morgást hallok. Lehet, hogy a gyomrom? Még egy, most már jobban hallom. Ez bizony egy kutya lesz! És egyre közelebbről jön a vészjósló morgás. Ennek a fele sem tréfa, mint akit puskából lőttek ki, rohanok ki a telekről, a kutya már ugat, de szerencsémre nem jön utánam. Egy kanyarral odébb rendbe szedem magam és próbálok megnyugodni.

Kis séta után futásra váltok és megy is. Sötét, magányos szakasz következik. A gyomrom még nem az igazi, még egy megállásra kényszerít. Ez egy kicsit ijesztő, mert ha nem javul a helyzet és elhagy az erőm, csúnya folytatásnak nézek elébe. Szerencsére itt viszonylag közel vannak egymáshoz a frissítők, mindenhol eszem egy kis sós kekszet, még az a szerencse, hogy ez minden frissítőnél egyforma. Balról az autópálya, de jó magasan, csak a fizető kapu fényeit látom és az autók hangját hallom. Emlékszem, erre a szakaszra a térképről, ott úgy tűnt szorosan egymás mellett halad a mi utunk és az autópálya, de a szintkülönbség azon nem látszott. Viszonylag gyorsan eljön Nestani határa. Egy elágazáshoz élek, de semmi jelzést nem látok. Megállok, inkább visszamegyek, körbejárok még egyszer, mintsem, hogy rossz irányba folytassam. Pár perc a keresgéléssel telik, nem találok semmit, és bosszant is, hogy itt ácsorgok. Elindulok jobbra, nézelődök, de nem tetszik. Vissza. Persze ilyenkor se előttem, se mögöttem senki. A másik irányba sejtem a várost. Hallgatok a megérzésemre és elindulok, most már futva. Egy perc múlva már fel is fedezem a fára felszögelt Spartathlon táblát.

Néhány kanyar és beérek a főtérre a frissítőhöz. Ágiék várnak, kapok kalciumot, magnéziumot és citromot a vizembe. Azt mondják Andiék javasolták otthonról, ez jó a hasmenésre. Iszok belőle, jól esik, legalább egy kicsit más, mint a sima víz, amit eddig ittam. Megnézem a táblát 171,5 kilométernél járok, de nem gondolok arra, hogy mennyi van még vissza, egyszerűen örülök ennek a számnak. A frissítőn van még Gyuri, Szőnyi Feri kísérője, mondja, hogy Feri kettőkor volt a hegy tetején. Próbálok számolgatni, hogy az mit jelent, közel, vagy távol van tőlem, de túl fáradt vagyok ehhez, így hajnali három órához közeledve. Menet közben valahogy nem érzékelem az idő múlását, csak az órámon látom, ha éppen megnézem. Mondják Ágiék, hogy rosszul vannak kiírva a pontokon a következő frissítőig hátralévő távok, mert mindig az előző szakasz távolsága van feltüntetve. Ez már nekem is feltűnt, ezért azt kérem, hogy mondják be nekem minden frissítőnél a jó értéket. Erre meg is kapom az elsőt, 4 kilométert. Az hosszú. Átfutok a téren, ki a városból és újra elnyel a sötétség. Ez itt a tripoli síkság, a szintek miatt tényleg nem panaszkodhatok, de a környéken sehol semmi, csak jobbról és balról a távoli nagy hegyeket látni és messziről Tripolit. Nekem úgy tűnik, mintha inkább közelednénk hozzá, pedig ha cél felé tartunk, akkor távolodni kellene. Nehezen fogynak a méterek, kezdek nyűgös lenni, fáradt vagyok, egyedül vagyok, sötét van és még négy óra van a világosig. Kémlelem az eget, próbálom kitalálni, vajon holnap milyen idő lesz. De akárhogy is nézelődök csak csillagokat látok mindenfelől. Akkor bizony napos, meleg idő várható. Eszembe jut, hogy tavaly az UB-n a hőség mérte rám az utolsó csapást. Újra számolgatok. Hova érhetek el, mire feljön a nap? Jó lenne, ha már a Tripoli – Spárta főúton lennék. Olyan kilencig biztos kibírható lesz a meleg, addig meg valamennyit haladni is tudok, és ha el is ér a KO, akkor már gyalogolva is beérek szintidőn belül.

A szemem sarkából egy villanást látok jobbról. Villámlott? Most már azt figyelem. De jó lenne! És megint. Tényleg villámlik és a felvillanó fénynél látom, hogy a hegyeken túl felhők gyülekeznek. Már csak az kéne, hogy át is tudjanak jönni, ide a síkság fölé. De a sötétben ez nem kivehető.

Hajnal van, fél négy. Érzem, hogy kezdek türelmetlen lenni, már szívesen kint lennék azon a főúton. Most reménytelenül végeláthatatlannak tűnik az út odáig is és onnan még majdnem ötven kilométer. Lassan jön el a következő frissítő. Egyetlen örömöm ezen a szakaszon, hogyha közel vannak egymáshoz a frissítők. Ez most a verseny eddigi legnehezebb része, mentálisan. Semmi sem közeledik, semmi sem távolodik, olyan érzés, mintha körbe-körbe járnék. Iszom a citromos vizet, eszegetek minden pontnál, a gyomrom is helyrejött már.

Közben azért tartom a futás, gyaloglás módszert, de most fejben nehéz nagyon. A következő frissítőnél mondom Áginak, hogy tudnom kell melyik pont az, amelyik már kint van a főúton. Mondja, hogy a 61-es. Az még odébb van, mert ez itt még csak az 57-es és a 60-asból kettő van. Egy 60-as és egy 60A-s, érthetetlen, hogy miért. Az még négy állomás.

Ez itt most a második Zevgolatio, ezt meg kellene ünneplem legalább magamban, hiszen az előző Zevgolationál, ahol a gyerekeknek adtam autogramot, pont erre vágytam. Nagy ünneplést azért nem rendezek, ez most inkább csak egy jó érzés, egyetlen kellemes gondolat. Fél öt van. Körülbelül tizenkét kilométer és elérem a főutat. Ugyanúgy várom, mint tegnap a Korinthoszi csatornát. Másfél órám van erre, ha napkeltére oda akarok érni, bizony menni kell. A lábam fáj, ott, ahol megnyomta a cipő, de elviselhető. Sorra veszem a dolgokat magamban. Végül is a fizikai és mentális fáradtságon és a lábfájásomon kívül, a többi rendben. Futni is tudok. Ezek jó dolgok, csak így is maradjanak. Tegea a következő nagyobb település, mondja Ági, az még az út előtt van, az a 60-as frissítő. Futok a sötét úton, egy magányos házhoz érek. Felcsattan a kutyaugatás és már hallom is, hogy rohan az út felé úgy három nagyobb fajta kutya. Kicsit már elegem van a görög kutyákból, de már rutinos vagyok, addig nem is fordítom oda fejem, ameddig nem hallom közelebbről ugatni őket. Most is beválik a taktika, mert úgy tíz méterre tőlem hallom, hogy megálltak és csak ugatnak. Ránézek az órámra, egy kissé azért megemelkedett a pulzusom.

Szerencsére egyszer csak Tegea következik. Mielőtt elérem a teret ketten is leelőznek, pedig úgy érzem én nem lassultam. De nem izgat a dolog, menjen csak, aki bírja. A frissítőnél látom, hogy olyan sátor is van, ahol gyúratni lehet, hárman, négyen is várják a futókat, de most senki sem él ezzel a lehetőséggel. Igaz egyikőnk sem néz ki túl jól, de mindannyian továbbmegyünk egy rövid frissítés után. Magamat szerencsére nem látom, de a mellettem elfutókat szemügyre veszem. Hát nem egy szép látvány egyik sem, mindenkin nyomot hagyott az eddigi közel kétszáz kilométer. A fáradtság az arcokra van írva, de megyünk tovább, messze van még a Király.

Úgy érzem lehűlt a levegő, ezért, ezen a találkozóponton átveszem a hosszú ujjú felsőmet, nem akarok fázni.

Elindulok a többiek után, most legalább nem vagyok egyedül, látok magam előtt két másik vánszorgó embert is. Kaparelli óta nem találkoztam futóval, és az még éjfél előtt volt, most meg már majdnem hat óra van.

Már csak egy frissítő és elérem a főutat. És az csak kevesebb, mint két kilométer. Kezdem egy kicsit jobban érezni magam. A villámlás már folyamatos a hegyek mögött, felhők is határozottan gyülekeznek, és én meg nemsokára kiérek az útra. Arra az útra, ami már Spártába visz. Sötét van még, de most már megint van, ami motiváljon, napkeltéig minél messzebb jutni. A következő frissítőnél csak egy pillanatra állok meg, szinte csak megszokásból. A következő megálló már egy benzinkútnál lesz az úton. A távolban már látom is az utat és rajta a sok autót. Elérem a kereszteződést, balra fordulok. Végre! Mintha valami nagy terhet hagynék magam mögött, hátat fordítok Tripolinak és irány Spárta. Futok az úton, már látom is a benzinkút fényeit. Az út szélén kilométertáblák. Nézem az elsőt, tíz van ráírva. Akkor ez a Tripolitól való távolságot jelzi. Jobban esne, ha a Spártáig hátralévőt látnám. Itt a benzinkút, vízcsere, egy kis keksz és indulok tovább. A szembe jövő autók lámpáinak sorából látom, hogy merről jön az út. Igen, kezdődik a fölfelé menet. A hosszú síkság után, most jól esik fölfelé futni, de ez a jó érzés nem tart tovább egy kilométernél, mert a fáradtság erősödik bennem. Gyalogolok. Valamilyen új taktikát kell kitalálnom, hogy haladni is tudjak és a hátralévő közel ötven kilométert is felosszam kisebb, fejben és lábban még kezelhető szakaszokra. Elérem a 62. frissítőt. A 75. már a cél lesz, ez már kezd belátható lenni. Ránézek az órámra, hét óra két perc. Éppen huszonnégy órája futunk. Ránézek a táblára, 202,3 km. Ez nem is olyan rossz, a körülményeket tekintve. Innen olyan 45km a cél és a szintidőből még tizenkét óra van vissza. Számolgatok. Annak azért mennie kell, ha nem jön közbe semmi. Most már átnézem a többi számot is a táblán, amíg rágcsálok egy kis sajtos kenyeret. Ez a frissítő 12:10-kor zár, ami azt jelenti, hogy most öt óra előnyöm van a szintidőhöz képest. Ez is jó. Eddig nem foglalkoztam a számokkal, de most jól esik. Közben kivilágosodott és átértek a felhők a hegyeken. A napot nem látni, sötét felhők vannak az égen. Indulok tovább felfelé, nézem a táblákat, gondolkodom a módszeren. Megvan. Az egyik kilométer táblától gyalogolok egy percet, aztán a maradékot végigfutom. Kipróbálom, megy. Így megyek tovább. Nézem a tájat, próbálok felfedezni ismerős részeket, hiszen tavaly jártunk itt Ágival kocsival. Néhány részlet akkor megragadt a fejemben, de a legjobban az út vége, a célegyenes a Király szobrához. Arra még várni kell. Aztán elered az eső. Nem baj! Sokkal inkább ez, minthogy a nap süssön. Szerencsére a hosszú ujjú felső van rajtam, nem fázok, és ha nagyon eláznék, legfeljebb majd átöltözök. Van a kocsiban jó sok váltóruha, sőt másik cipő is, ez biztonságot ad. Ebben a tempóban, a frissítők között nagyjából fél órák telnek el. A gyaloglás, futás arány jó, mert nem fáraszt ki nagyon, remélem, hogy a végéig tudom ezt csinálni. Ágiék minden frissítőnél megvárnak, de figyelünk arra, hogy csak ott adjanak valamit, ahol szabad. Azért beszélünk mindenhol néhány szót, azt szabad, azért nem szólnak és az is nagy segítség nekem. Úgy általában is, ezen a szakaszon sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak a segítők, mint az előzőekben. Gondolom itt már a futók is gyűröttebben néznek ki, ez is lehet az oka. Ági kávét csináltatott nekem egy benzinkútnál, sok tejjel, de nem merem meginni, nehogy úgy járjak, mint Sangas-ban. Mostanra nagyjából rendbe jött a gyomrom, nem kell vele foglalkoznom, de érzem, hogy hiányzik az a rizs, amit még Nemea-ban nem ettem meg. Mindenhol eszek és iszok valamit. Amikor odaérek a frissítő asztalhoz és ránézek, akkor döntöm el, hogy mit, de valamit muszáj. Az út hol fölfelé, hol lefelé tart, nem is baj, hogy ilyen változatos. Elérem a 65. frissítőt. Kezd a fáradtság szétterjedni, minden részemben. Ági látja, és azzal bíztat, hogy már csak tíz frissítő és a célban leszek, számoljak visszafelé. Ez tényleg jól hangzik, de most nem tud lelkesíteni, hiszen a hátralévő táv még majdnem 35 km. Ágin látom, hogy már örül, de nekem ez még nagyon korai. Közben eláll az eső, gyorsan megszáradok, nincs szükség se ruha, se cipőcserére. A következő frissítőnél látom a táblán, hogy harminc kilométer és beérek. Harminc kilométer, hiszen annyit szoktam futni egy-egy hétköznapi edzésen is, az már belátható távolság. Még ebben a tempóban is az. Mélyről kezd utat törni bennem az öröm. Megcsináltam, amire oly régóta készülök! Meglesz, most már biztosan, hamarosan ott állok majd a Király előtt. Az Ő szobrát láttam minden nap a számítógépem háttérképén is. Itt futok a Spártába vezető úton és folynak a könnyeim. Nem tudom visszatartani, de nem is akarom. Egyedül vagyok, senki sem lát, most ünnepelek!

Aztán, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlik ez a hangulat. Rájövök, hogy a harminc kilométer az még rengeteg. Sok küzdés van még vissza. Nem is értem, minek örültem az előbb, korai még az ünnep. Valószínűleg a fáradtság hozta ki belőlem. Helyrerakom a fejemben a dolgokat, jobb, ha ilyenkor reálisan, tisztán látom, mi az, ami még vár, hogy felkészült legyek rá. Újabb leltár. A bal lábam már nagyon fáj, ahol a cipő megnyomta, a gyomrom rendben, az izmaim rendben, a fáradtság természetes, fejben, most a helyén kezelem a dolgokat.

Azt veszem észre, hogy átváltok egy olyan állapotra, ahol kizárok minden zavaró tényezőt, mint a távolság, a fáradtság, a fájdalom, az idő, az emelkedők, a lejtők, a többi futó.

Most már kevés dolog jut el hozzám, befelé fordulva, méterről, méterre haladok. A nap kinéz a felhők mögül, aztán megint elbújik. Nézem az utat, a táblákat, a szembejövő autókat, a frissítők személyzetét, Ágiékat és a többi kísérőt. Menetközben arcizmom sem rándul, amikor a frissítőhöz érek és kedvesen szólnak hozzám, mosolygok, eszek valamit, aztán továbbmegyek.

Ági lelkesedése töretlen, minden frissítőnél egye jobban örül, Ő már tényleg ünnepel. Én még ráérek ezzel. Azt veszem észre, hogy egy idő óta minden szembejövő autó villog, dudál, a benne ülők integetnek. Én is visszaintek mindenkinek, jól esik a bíztatás, hiszen ezek az emberek már Spártából jönnek.

Elérem azt a pontot, ahonnan már nem emelkedik, csak lejt, de azt egyre jobban. Néhányan a körülöttem futók közül meglódulnak. Úgy robognak el mellettem, mintha szemből jönnének.

Mosolyogva bíztatnak, hogy menjek velük, de én inkább maradok a saját tempómnál és a bevált gyaloglás, futás módszernél. Nekem ez jó lesz így is, a lényeg, hogy a végéig tudjak futni.

Úgy látszik sok más futót is becsap a hátralévő táv, ahogy engem, amikor még 30 km volt vissza, mert néhányukat pár kilométer múlva viszontlátom az út szélén ülve, vagy egy bokorból kimászva.

Egyiküket az útszéli szalagkorlát fogja csak meg egy kanyarban, úgy megszédül. És pont, amikor egy hatalmas kamion húz el mellette. Szerencséje ,hogy talpon tudott maradni. Utolérem, és mondom neki, hogy ez veszélyes dolog volt. Bólogat, meg sem tud szólalni, az arca falfehér, szédeleg. Elkapom a karját és leültetem az út szélére. Kérdem, hogy mit tudok segíteni vagy, hogy szóljak-e a frissítőn, de elküld, azt mondja, minden rendben, majd összeszedi magát.

Futok tovább, ez a kis incidens kizökkentett az előző állapotomból, de nem esik nehezemre egy másodperc alatt visszaállni. Ott folytatom, ahol abbahagytam, mintha TV-ben nézném, az egészet. A lábaim tudják a dolgukat szerencsére, ha kell gyalogolnak, ha kell futnak. A frissítőknél mindig eszek és iszok valamit, pedig már egy jó ideje nem esik jól. Már erősen lejt az út Spárta felé és néhol már látszik, hogy milyen mély völgybe tartunk. Távolságban nincs már sok hátra, de el sem tudom képzelni, hogy ennyi szintkülönbséget kell még leküzdeni. Elérem az utolsó nagyobb frissítőt, a Shell kutat, innen még tíz kilométer. Ha eddig meredeken jöttünk lefelé, akkor innen legalább kétszer olyan meredekké válik az út. Folyamatosan, minden lépésnél fékezni kell, ez azért ebben az állapotban már fájdalmas. Itt a gyaloglás még nehezebb, mint a futás, de futni viszont nem bírok folyamatosan. Még mélyebbre kell süllyednem, mert a fájdalom erősödik. Szuggerálom magam: zárj ki minden mást, csak az út számít! És működik. Érzek, látok, hallok mindent, de nem zavar. Csak haladni, mindig csak a következő tábla, vagy az egy perc. Csak ez a fontos. Egyszer odaérek.

Az út lejtése csak növekszik. Érzem, hogy lassulok, pedig lefelé megyek. Az izmaimnak és ízületeimnek nem tetszik a trappolás. Egyre több helyről érzem a fájdalmat, minden lépésnél.

Elered az eső, pillanatok alatt elázok. Ez már semmi!

Egy valószínűtlenül meredek kanyar után, aztán házakat látok magam előtt és az út kisimul. Nem tudom hol vagyok, de nagyon jó, hogy nem megyünk tovább lefelé. Hosszú, végeláthatatlan egyenesbe futok bele. Csak remélem, hogy ez már Spárta elővárosa, Kladas, amire Balázs egyszer azt hitte, hogy már Spárta. Csak azt tudom, hogy amíg el nem érem az Evrotas hídját, addig még nem vagyok Spártában. Futok át a városkán, esik az eső, de az utcán szembejövők megtapsolnak, a tavernák teraszain ülők is hangosan bíztatnak, az autók dudálnak. Köszöngetek mindenfelé, még egy-egy mosoly is megy. Hosszú ez az út nem is látszik a vége. De azért belül már kezdem érezni, hogy nem lehet sok vissza. Most csak ennek a hosszú utcának a vége a cél, bármi is legyen ott. Itt már nem nézem a táblákat, futok, ahogy bírok. Amikor nem megy, gyalogolok. Nem kerülgetem a tócsákat, arra már nincs erőm.

Aztán az út kettéágazik és kétszer kétsávos lesz. Én maradok a szemből jövő sáv szélén és remélem, hogy ezen az oldalon is vannak felfestve jelzések, bár ezt a vizes aszfalton így is nehezen venném észre. Próbálom kémlelni a túloldalt is, hátha ott meglátok valamit, de nem. Aztán meglátom a hidat. Lehet, hogy ez lesz az Evrotas? Átmegyek a túloldalra, mert ott van járda. Egy táblát látok görög betűkkel: Evrotas. Akkor már tényleg közeledek a végéhez! Kezdek feléledni, kíváncsian futok át a hídon, a szembejövő bringás kamasz fiúk bíztatnak. A híd közepéről lenézek és látom, hogy most van benne víz, bár a folyó medre elég szemetes. Nem baj iszok én ebből is a célban, csak érjek el odáig.

Az utolsó frissítő tűnik fel, Ágiék ott várnak és áznak. Ági öröme már határtalan, az enyém még csak ébredezik. Itt is felkapok két kekszet és nézem a fehér márványoszlopot, rajta a felirat: Spárta.

Elgyalogolok a városhatárig és futásra váltok. És itt elkezdődik az ünneplés. Mindenki, aki csak az utcán van, integet, tapsol, akik a boltokban vannak, kijönnek az utcára, akik otthon vannak, kiállnak az erkélyekre, az ablakokba, minden autóból integetnek, dudálnak, villognak. Mosolyogva integetek mindenkinek. Keresem a jelzéseket az úton, de nem látom. András azt mondta tegnap előtt, hogy a városban már nem lehet eltévedni, mert várnak a bringás gyerekek és bekísérnek a célba. De most nincsenek bringások, mert zuhog az eső, és jelzéseket sem látok. Tanácstalanul nézegetem a jobbról csatlakozó utcákat, tudom, hogy arra kell majd fordulni, de nem tudom melyiken. Aztán elém áll egy autó, kiteszi az elakadásjelzőt és int, hogy menjek utána. Szépen lassan megy, figyelve az én tempómra. Hálás vagyok érte, mert így nem kell az utat lesnem. Már folyamatosan futok, ilyen ünneplés közben eszembe sem jut megállni. Nincs most olyan ember Spártában, aki látna, és ne tapsolna. Egy néni jön velem szemben a járdán, egyik kezében szatyor, a másikban esernyő. Megáll, leteszi a szatyrot a földre, leteszi az esernyőt is, miközben zuhog az eső, és tapsolni kezd. Erre már nekem is kicsordul a könny a szememből.

Elérem az elágazást, megköszönöm az autós felvezetést és befordulok jobbra. Nem messze látom a rendőröket, ott kell majd újra jobbra fordulni, onnan már a célegyenes következik.

Buszmegállók, kávézók, mindenhonnan jön a taps és a bíztatás. Hullámokban tör rám a meghatottság, folyik a könnyem, nem látszik az esőtől.

Elérem a rendőröket, újabb jobbkanyar. Istenem, itt a pálmasor. Milyen régen várok rá. És az út végén, az esőn túl ott áll a Király és engem vár. Elindulok. Nincs már fájdalom, csak a boldogság és a fáradság. Jobbról egy nagy taverna, vagy kávézó. Több mint ötven ember ugrik egyszerre talpra, amikor odaérek. Zúg a taps és a kiabálás. Mosolyognak rám és én vissza. Megérkeznek a bringás gyerekek is, most már kísérnek. Már tisztán látom a szobrot, úgy áll ott, ahogy tavaly. Akkor autóval jöttem, de most a lábaim hoztak Athéntól. Egyszer csak hatalmas biztatás jobbról, magyarul. Kíváncsian kapom oda a fejem, hát a magyar csapat egy része üdvözöl egy emberként, sorfalat állva. De hogy kerültek ide? Mikor előztek meg, hogy észre sem vettem? Fáradt vagyok, hogy rögtön felfogjam. Néhány lépésnyi idő kell hozzá, míg rájövök, hogy sajnos ők az idén valószínűleg nem saját lábukon jöttek Spártába. Nagyon örülök az ismerős arcoknak, ennyi magányos óra után. Már látom Ágiékat is kamerával, fényképezőgéppel. Mindenki engem ünnepel, én pedig csak a Királyt nézem. Hát nem adta könnyen most sem, ahogy annak idején sem. Elérem a lépcsőket, viszonylag könnyen feljutok rajtuk, aztán még kettő a szobor lábánál. Leteszem a kulacsom a földre és megcsókolom Leónidasz lábát. Tavaly megfogadtam, hogy eljövök és most megtettem. Megérkeztem!

Egy fehér hosszú ruhás lány lép hozzám, egy tálat ad a kezembe, benne víz, ha igaz, akkor az Evrotas vize. Iszok belőle, ez a hagyomány. Egy öltönyös Úr tart felém, gratulál, megölel, és a fejemre teszi az olajfa ágból készült koszorút, majd átad egy négyzet alakú emléktárgyat. Fényképezés kezdődik, integetek mindenfelé. Keresem a meghatottság érzését magamban, de azt most felváltotta az öröm és a fáradtság. Jönnek a fiúk is gratulálni, Ármin, Fendrik Laci, Ervin, Pisti, Sanyi. Aztán mellém lép két esőkabátos lány, megfogják a karomat és már visznek is az orvosi sátorba. Egy pillanatra nem értem, hogy miért, de aztán eszembe jut, hogy a beszámolókban olvastam ilyenről, úgyhogy nem tiltakozok. Fendrik Laci látja az értetlenkedésem, és mondja, hogy mi vár rám, menjek nyugodtan és hozza a hátizsákomat. Hallom, hogy Cserpák Józsi 27 óra körüli idővel már bent van a célban. Tiszta szívből örülök, hogy ilyen jól ment neki. A sátorban nagy taps fogad, a foglalt ágyakon az előttem beérkezettek fekszenek, ki jobb, ki rosszabb állapotban. Van, akivel kezet fogok, van aki csak int és van aki csak fekszik, nem képes a kommunikációra. Ági kérdi, hogy leállítottam-e az órámat, de nem, valahogy ezt eddig elfelejtettem. Megnézem. Harminc órán belül vagyok, majdnem fél órával. Reggel hét óta nem foglalkoztam az idővel, eddig fogalmam sem volt, hogy hány órája jövök. Nem volt fontos. Most sem az. Megmutatják a helyem, leülök, segítséggel lehúzom a térdzoknimat. Hoznak egy tál jódos vizet, mondják, hogy rakjam bele a lábam. Beleteszem és egy nagy ordítással ki is kapom. Borzalmasan csíp, vagy éget. Nem értik mi bajom, de azért megnézik és rájönnek, hogy tűzforró vizet hoztak. Nem győznek bocsánatot kérni, de én nem haragszom. Most nem tudok haragudni, ez nem az az állapot. Megjön a hideg fertőtlenítő, lemossák a lábam, kapok egy takarót és már fekszem is az ágyon. Minden mozdulat kínszenvedés. Aztán egyszer csak megérkezik András is. Az Ő arcán is ott az elmúlt másfél nap összes kínja. Megörülök neki, felülök, de addigra már odaér az ágyamhoz, megöleljük egymást. Hogy lehet ezt az érzést elmondani? Ott a Király szobra mellett ötven méterrel, Budapesttől kb. 1800 km-re, majdnem 30 kegyetlenül nehéz óra után, most megöleljük egymást. Nehezen jönnek most a szavak, de igazán nem is kellenek. Már én is tudom mit jelent teljesíteni ezt a versenyt. Eddig csak olvastam róla, próbáltam elképzelni, de most már tudom. Ez a verseny a nehéz szónak egy új jelentést adott számomra. Ez a verseny mindent kivett belőlem. Fizikálisan és mentálisan is mindent. Úgy érzem sokkal több nem nagyon volt bennem. Az összes sejtem minden energiájára szükségem volt, hogy ideérjek. De most vége, és sikerült.

Kérdezik, hogy kérek-e szendvicset, de most egy falat sem menne le a torkomon. Csak fekszem és érzem, ahogy a fáradtság egyre inkább hatalmába kerít. Látom, ahogy Andrástól vért vesznek, a szomszéd ágyon fekvőnek infúziót kötnek be, egy most behozott hölgynek a térdét pedig tanácstalanul nézegeti négy orvos. Én még egész jól megúsztam, engem békén hagynak. András a vérvétel után nem sokkal feláll, és saját lábán sétál ki a sátorból. Hiába Ő egy igazi hős. Látom az ápolók pillantásából, hogy nekem is ideje lenne távoznom, de minden ilyen próbálkozás ellen tiltakozik a szervezetem. Aztán egyszer azért rászánom magam, mert látom, hogy kevés a szabad ágy. Felülök, de gyorsan vissza is kell feküdnöm, mert rosszullét fog el. A második próbálkozás már jobb, de érzem, hogy saját lábamon nem tudok majd kimenni. Mondom Áginak, hogy segítség kellene, ahhoz hogy a kocsiig eljussak. Elszalad, intézkedik. Egy perc múlva jön értem Fendrik Laci és Ervin. Mosolyognak, elkapnak két oldalról és már visznek is ki az autóhoz, amellyel Ági apukája már odaállt a sátor mellé. Mielőtt betesznek a kocsiba, még egy pillantás a Királyra. Látom, hogy ebben a pillanatban érkezik a szoborhoz Kurylo. Nem gondoltam volna, hogy végigcsinálja, amilyen állapotban utoljára láttam. Nem véletlenül írta Jurek, a tavalyelőtti blogjában, hogy többször mondta neki Kurylo a verseny során, amikor próbált meglépni előle, hogy „Polska strong”. Tényleg az.

Laci és Ervin betesznek a kocsiba. Még egy kicsit keresgélem a GPS-en a szállásunkat, aztán feladom. Ehhez most túl fáradt vagyok. Ági elintézi, hogy egy taxis elénk állva elvezessen odáig. Betámolygok a szállodába, leülök egy kanapéra. Úgy érzem, már nem sokáig bírom, gyorsan ágyba kell kerülnöm. A recepciós hölgy nagyon kedves, felkiált, amikor meglát, hogy „Our Hero”. Igen, tényleg ezt éreztem Spártában. Aztán látva az állapotomat felajánlja, hogy a földszinti szobát adja nekünk, bár az egy kicsit sötét. Mit számít ez most, a lényeg, hogy nem kell felmenni a lépcsőn. Tíz percen belül a kádban vagyok, tizenöt múlva már az ágyban. Itt jön a filmszakadás. Leteszem a fejem és azonnal elalszom.

A verseny óta gondolkodom rajta, hogyan mondjam el azoknak, akik ide készülnek, hogy mennyire nehéz ez a verseny, mert ez eddig nekem sem jött át. Lehet, hogy ez reménytelen vállalkozás. Lehet, hogy ehhez ide kell jönni és meg kell tapasztalni. Ha megpróbálom összehasonlítani, például az UB-al, azt nem lehet. Az is egy hosszú és nehéz verseny, de ezzel nem összehasonlítható, mert egészen más. Ez a verseny több szempontból nehezebb. A távolság, a szintidők, a napsütés, a meleg, a hol föl - hol le, a szintkülönbség, a Hegy, a kavicsos, poros útszakaszok és a hosszú magányos éjszaka. Szerintem a fizikai felkészülés a minimum, az csak a belépő. Mentálisan is nagyon - nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy az újabbnál újabb problémákat a futó úgy is meg tudja oldani, hogy még beláthatatlanul hosszú táv van hátra és akkor és ott ez szinte reménytelennek látszik. Azt gondolom, hogy senki nem mehet biztosra ezen a versenyen, mert csak egy pici hiba, egy kis megingás a fejben, egy elhúzódó gyomorprobléma, vagy egy sérülés, bármikor keresztülhúzhatja az előzetes tervet. Ezért írtam Athénból a fórumba, hogy nem tartom kudarcnak, ha valaki nem tudja befejezni ezt a versenyt. Itthonról nézve a szintidők nem túl szorosak, de ezt ott a versenyen, főleg az elején, nem így éreztem. Talán a terep miatt, nem tudom. Az igaz, hogy nem túl sok sík szakasz van benne, vagy fölfelé, vagy lefelé futunk. Sokat nehezít az is, ha valaki kísérő nélkül indul neki. Így is sokszor éreztem magam végtelenül magányosnak, de nekem mégis sokat segített, hogy tudtam, Ágiékra számíthatok.

Azt is még Athénból írtam a munkatársaimnak, hogy aki teljesíti ezt a versenyt, már nem lesz ugyanaz az ember. Kérdezték sokan, hogy ezt hogy értettem. Most már nehezen tudom ezt megmagyarázni, de valami olyasmire gondoltam, hogy eljutottam arra a pontra, ahonnan nincs tovább. Nehezebb és hosszabb verseny is biztosan van a világban, de most úgy érzem, nekem ez elég. Mint a mesében, amikor a legkisebb fiú elér a világ végére. Onnan már nincs tovább. Több mint tíz éve futok 100 km fölötti versenyeken, sokszor értem el a határaimat, de az egyik sem ilyen volt. Ha valamit elrontottam, azért persze mindig megfizettem. Nekem is volt jó pár keservesen befejezett versenyem. De ennyire, mint itt még nem fáradtam el sosem. Sokat kivett belőlem a Spartathlon, de sokat is adott. Ilyen élményben még nem volt részem. Sok mindent megváltoztatott bennem, és ezért érzem úgy, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, mint előtte.

Ha valaki a határait keresi, ahogyan eddig én is tettem, ajánlom neki ezt a versenyt és szívből kívánom a célba érést.

Nagyon örültem, hogy személyesen megismerhettem a 2009-es magyar csapat többi tagját, mindegyikük önzetlen sportember, büszke vagyok rá, hogy közéjük tartozhatok.

Sok mindenkinek tartozok köszönettel, mert akármilyen magányos is ez a verseny sokan és sokat segítettek a felkészülés évei során és a verseny alatt is. A margitszigeti Halhatatlanok, a Spartathlon fórumon itthonról drukkolók, a munkatársaim, mindenki, aki csak egy szóval is bíztatott és hitt bennem. És természetesen a családom, akiktől sok időt loptam, de értették, hogy miért, és nagybetűkkel ÁGI, mert nélküle ezt a versenyt sem tudtam volna teljesíteni.

Sok idő eltelt már a Spartathlon célbeérkezésem óta, de még a mai napig sem kerültek helyére a dolgok. Úgy tűnik, ehhez sokkal több idő kellett, mint más versenyek esetében. Azt reméltem a beszámoló végére magam számára is kiderül majd, hogy miért. Nos már tudom. Azért, mert álmodni valami elérhetetlenről és azt hosszú, éveken át tartó munkával mégis elérni, ez egy óriási érzés. Most is azt mondom, mint az UB után, hogy ezt az utat, ami ide vezetett és ezt az érzést, már nem veheti el senki tőlem, ez már az enyém. Megdolgoztam érte keményen, alázattal és megkaptam. A rajt előtti percben jutott eszembe, hogy az idáig tartó út volt a hosszú, az a több mint tízezer kilométer, amit idáig futottam, a versenyen ezt már „csak” be kell fejeznem, az utolsó 246 kilométerrel.

Azt még nem tudom, hogy mikor, de egyszer még biztosan szeretnék a saját lábaimon odaérni Leonidász szobrához a görögországi Spártába.