Sok idő eltelt már a Spartathlon célbeérkezésem óta, de még a mai napig sem kerültek helyére a dolgok. Úgy tűnik, ehhez sokkal több idő kell, mint más versenyek esetében. Azt remélem a beszámoló végére magam számára is kiderül majd, hogy miért.

Ha jól emlékszem, talán négy évvel ezelőtt, 2005-ben történt valami, amikor Balázs Spartathlon beszámolóját elolvastam, aztán újra olvastam, aztán megint, és így tovább. Hihetetlen volt, hogy ez mennyire nehéz verseny lehet, és de szép lenne, ha egyszer én is eljutnék arra a szintre, hogy legyen merszem odaállni a rajtvonalra. Akkor ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt, de a gondolat már ottmaradt a fejemben. Imoval futás közben is sokat beszélgettünk arról, hogy milyen elképesztő teljesítmény ez, és vajon milyen fizikai és lelki erő kell egy ilyen versenyhez.

Így vált szép lassan a gondolat álommá.

Aztán 2006-ban egy szép napon a Margitszigeten, rájöttünk arra, hogy a 2009 az a nevezetes év, amikor Miki 40, Imo 50, én pedig 45 éves leszek és ha már így összeállnak a csillagok, akkor ezt azzal kellene megünnepelnünk, hogy lefutjuk a Spartathlont, mondtuk félig komolyan, félig viccesen.

Így vált hirtelen az álom elhatározássá.

Természetesen volt egy csomó „ha”. Nem lehettem biztos abban, hogy a felkészülés során, a szervezetem bírni fogja a terhelést, és hogy az életem három év múlva is ott tart-e. Három év hosszú idő egyetlen cél felé menetelni, de elkezdődött.

Attól fogva minden nap, minden edzés, minden verseny ebbe az irányba mutatott. Tudtam, hogy sok időm van még és tudtam, hogy óvatosan és alázatosan kell közelebb jutni a tervemhez

Mert addigra tervvé vált.

Azt még elképzelni sem tudtam, hogy mi is ez az egész, csak azt, hogy nagyon szeretném.

Már többet beszéltünk róla és már nemcsak futó körökben, bár a reakciókat szerintem mindenki sejti

Tervezgettem, számolgattam, próbáltam felmérni, amennyire innen lehetett, hogy mire is kell számítani, készülni.

2006 év vége felé kezdtem el óvatosan emelni a heti kilométer számot a 100 közelébe, de még 2007-ben is csak 18 hetem volt 100km fölött, 2008-ban pedig már csak 15 hetem volt alatta, míg 2009-ben a Nagy Versenyig pedig mindössze csak egy. Ezek csak számok, de szerintem jól mutatják a fokozatosságot. A „szokásos” évi versenyeimen Mátrabérc, T100, Ironman, Beac Maxi, Plus Marathon kívül, 2007-ben Dömével párban lefutottuk az Ultrabalatont. Ez volt ez első hosszú, 60km feletti futásom aszfalt úton. 2008-ban borzalmas állapotban, a végletekig kimerülve, de egyéniben is célba értem, 2009-ben sokkal kellemesebb időben pedig, nagy meglepetésemre 3.-ként fejeztem be a Balaton megkerülését. 2009-ben, a felsoroltakon kívül volt még HTMV50, Veszprém 6 óra, Kisbér 100-as, Montrail60.

Úgy éreztem viszonylag jól kiköveztem az utat Görögország felé.

2008-ban Ági meglepett egy Görögországi utazással, egybekötve az Athen Classic Marathon-al és egy Spartathlon autós pályabejárással. Ez nagyon sokat segített, mert már láttam is azt az utat, amelyen a Hősök futnak, amit eddig csak beszámolókból, fényképekről ismerhettem. Hátborzongató érzés volt magunkban állni azon a téren, ahonnan rajtol a Verseny, menni azon a tengerparti úton, ahol az első nyolcvan kilométert megteszik és állni annál szobornak a lábánál, ahová szinte minden futó könnyes szemmel érkezik. Akkor nem is mertem megérinteni a Nagy Király lábát, azt gondoltam, hogy jövőre visszajövök, és ha megérdemlem, akkor nem csak megérintem, de meg is csókolom.

A felkészülés nem volt sima ügy. A csípőm a 2008-as UB után megfájdult, sok orvosnál, gyógytornásznál, masszőrnél jártam, de csak nagyon lassan javult. Ma már tudom, hogy több pihenésre lett volna szüksége, de én csak mentem előre, nem akartam, nem mertem megállni. Tanulópénz!

A 2009-es UB után már többet pihentem, de még mindig nem eleget, ennek is meglett az eredménye. Majdnem ugyanúgy megfájdult, de ebből már gyorsabban ki tudtam jönni. A következménye viszont az lett, hogy a július és az augusztus már nem volt elég ahhoz, hogy felpörgessem magam, nem tudtam gyors futásokat csinálni. Nem esett jól gyorsan futni érzésre sem és a csípőm is tiltakozott ellene. Ez is tanulópénz!

A Rajt előtt két héttel elmentem még a Beac Maxi-ra, mert úgy éreztem, hogy mentálisan szükségem van egy kellemes tempójú terepfutásra, de az első ötven kilométeren úgy elrontottam a frissítést, hogy Nagymarosra éppen csak le tudtam szédelegni. A túloldalon, aztán Imó, Tamás és Tibi vártak bringával, így ott egy bő fél órát ücsörögve, beszélgetve, eszegetve helyreraktam magam. Ebből is volt mit tanulni. Végül Lajosforrásig mentem, addig esett jól. Okosan tettem, most is azt gondolom.

A Verseny előtti időszak nemcsak a futás terén volt nehéz. Ahogyan a nyári zápor kezdődik, először kis cseppekben, aztán sűrűn kopogósan, majd folyamatosan zuhogva, sorba jöttek a kisebb-nagyobb problémák, a munkahely, a család és úgy általában az életem összes addig stabil területén. Nehéz volt tartani az irányt, minden napra jutott valami rossz. Néha már azt is gondoltam, talán ezzel üzen a Jóisten, hogy ne menjek el Görögországba. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy héttel az indulás előtt, Eszter lányom kórházba került az asztmája miatt. Ez a padlóra küldött. De az elhatározásom már olyan régi és olyan erős volt és szerencsére Ági is végig mellettem állt, hogy sikerült átvészelnem ezt az időszakot.

Ilyen előzmények után, fejben egészen máshol tartva indultunk útnak hétfő délután autóval. Az utunk hosszú volt, de szerencsére másnap reggel már a Thermopülai szorosnál álltunk. Körbejártuk Leonidasz király itteni szobrát, miközben valami olyasmit dünnyögtem félig hangosan, hogy remélem a másik szobrot is hamarosan megláthatom.

Délre már a januárban az interneten lefoglalt athéni szálláson voltunk. Este vacsora előtt még elsétáltunk a London hotelhez, de még nagy volt a csend.

Szerdán ráhangolódásképpen elmentem futni egy kicsit és mintha Kurylo-t láttam volna sétálgatni a parton, de nem voltam biztos benne. Délután volt a regisztráció, a rajtszám felvétel és megérkeztek a Többiek is. Lehet, hogy nem a magyar csapat volt a legnagyobb, de hogy a legvidámabb volt az biztos. Mindenki felszabadultan beszélgetett, viccelődött. Örültünk egymásnak és annak, hogy itt vagyunk. Nagyon jó hangulatban, még mindenki optimista volt.

Csütörtökön is futottam, de akkor már több japán és lengyel futóval is találkoztam, mindenki kedvesen integetett a másiknak. Délután kezdődött a képekről és videókról már oly jól ismert technikai értekezlet a London Hotelban. Mi már hamarabb odaértünk, de ülőhelyet már így sem sikerült találnunk. A hivatalos programban meghallgattuk a szabályokat és az időjárás jelentést görögül, angolul és japánul is

Utána Andris, mint a csapat legtapasztaltabb tagja, rögtönzött eligazítást tartott az útvonalról és a közben várható problémákról. Engem leginkább a kóbor kutyák aggasztottak, hiszen a város is teli volt velük és nem is a kisebb fajtából. Andris is megnyugtatott, hogy igen ez probléma, mindenki figyeljen, és ha megtámadják, próbálja meg elzavarni őket

A megbeszélés után közös fotó, aztán mindenki haza és indulhatott a készülődés a másnap reggeli rajtra.

Vacsora után én is nekiláttam, összekészítettem mindent, hogy reggel már csak felöltözni, reggelizni és indulni kelljen. Az éjszaka viszonylag nyugodtan telt. Nem mondom, hogy nem ébredtem fel egy párszor, de lényegében végig aludtam.

Reggel félötkor ébresztett a telefonom. Miután magamhoz tértem és ráeszméltem, hogy mi vár ma rám, összeszorult a gyomrom és nekiindult a szívem is, de úgy gondoltam, hogy ez a minimum egy olyan verseny előtt, amire már három éve készülök.

Mire a szálloda személyzete – mi nem a London-ban laktunk – mármint a recepciós, még éppen csak felébredve hozta elő az inni és ennivaló dolgokat, mi már az asztalnál ülve ettük a sajátunkat. Tejeskávét ittam és otthonról hozott gofrit ettem.

Közben nagy mozgás támadt a szállodában, mint kiderült más futók és csapataik is ott szálltak meg, így hamarosan viszonylag sokan ültünk az ebédlőben.

Még fél hat előtt elindultunk, számítva a forgalomra, eltévedésre, mindenre. Itthon hónapokkal azelőtt, összeállítottam néhány zeneszámot, amiről azt gondoltam, hogy akkor és ott, az Akropolisz felé autózva szívesen hallgatnék, amolyan útravalóul. A sorrendet nem állítottam be, rábíztam az mp3-ra. Elindítottam és megszólalt az „A New Day Has Come” (Celine Dion).

„I was waiting for so long
For a miracle to come
Everyone told me to be strong
Hold on and don't shed a tear”

Elkezdett bizseregni bennem valami. De hiszen ez nekem szól! Csak most a Nagy Verseny hajnalán, a Rajt felé robogva a sötét Athén utjain, kezdett feltörni bennem az az érzés, hogy itt vagyok, futni fogok és ez az, amire olyan régóta várok, amiről olyan sokat álmodtam.

„Through the darkness and good times
I knew I'd make it through
And the world thought I had it all
But I was waiting for you”

Itt már kezdtek homályosulni a lámpák a szemem előtt, nagyokat kellett pislognom. Ági mindig megérzi ezeket a pillanatokat. Mögöttem ült, de előrenyúlt és megfogta a kezem. Megszorítottam.

Két napig nincs ma már más dolgom, csak futni a legendás úton, amiről oly sokat hallottam, olvastam és álmodtam. Idáig éltek bennem a „ha”-k, de itt és most végük volt. Három évet éltek. Az akaratom és az elszántságom sosem volt még ekkora. Biztosra ugyan nem mehettem, de azt az egyet biztosan tudtam, hogy ameddig ma képes leszek egyet is lépni, nem adom fel. 

„Where it was dark now there's light
Where there was pain now there's joy
Where there was weakness, I found my strength
All in the eyes of a boy”

Az érzések és gondolatok kavargásából a GPS zökkentett ki: „50 méter múlva érkezés a célhoz”. Még csak néhány autó és busz állt a sötét parkolóban.

Felsétáltunk a Rajt helyszínére, ahol reflektorok világították meg a teret és ahol már pár futó ácsorgott, beszélgetett. Letelepedtünk a fal tövében, Ági néhány fotót csinált rólam és már meg is jöttek a magyar fiúk. Vidáman beszélgetve telt az idő, csoportképek készültek. A Rajt előtti utolsó percekben minden magyar futó jó utat kívánt a többieknek egy-egy ölelés kíséretében. Ez ott és akkor nekem nagy erőt adott. Tudtuk senki sem mehet biztosra.

Aztán egyszer csak eljött a perc, amire annyit vártunk, rajthoz szólították a 320 indulót.

Elköszöntem Ágitól és az Apukájától, akik a kísérőimül szegődtek erre a hosszú útra.

Megszokásból elindultam előre a tömegben, de aztán beugrott, hogy nem ezen fog múlni.  

Mosolyogva megálltam és vártam a jelet.

És elindultunk…

Tudtam, hogy egyenetlen az út eleje, sőt gödrök is vannak, ezért erre is figyelek, de a szememmel Ágit keresem. Megtalálom, ott áll fenn a kerítésen, fél kézzel kapaszkodik, a másikkal a kamerát tartja. Integetek. Ennyi még kell, nehezen szakadok el Tőle. Tudom, hogy pár órán keresztül nem látjuk egymást.

Akkor fussunk!

Sokszor lepergett előttem az első egy kilométer, mert ezen az úton tavaly végigsétáltunk Ágival. Most itt futok, együtt a mezőny, lejt az út, jól esik. Nézem a többieket, minden féle alkatú és nemzetségű sportember vesz körül. Vajon hányan érik el a Szobrot? És én vajon köztük leszek?

Ernő barátom robog el mellettem, jó tempóban. Magamban sok erőt kívánok neki és bízom benne, hogy nem lesz túl gyors a kezdés. Mecseknádasdon és a Velencei-tó körül is szép tempóban futott, tudom, hogy jó erőben van.

Közben kifordulunk a főútra, szerencsére az autókat leállították, ennek örülök. Előzetesen készítettem egy tervet magamnak, a tavalyi teljesítők adataiból kiindulva. Abban az első negyven kilométerre 5:40-es tempót tűztem ki. Az első pont, ahol ellenőrizni fogom az a 4. frissítőnél lesz. Addig is figyelem a pulzusom és próbálom határok között tartani. A kérdés persze az, hogy mik azok a határok. Most a 140-et veszem felső határnak, ezt sikerül is tartani egy kellemes utazó tempóval. Az idő szinte ideális, felhők az égen, már világos van. Megyek, nézelődök. Nem sok érdekességet látok, külvárosi utcaképek, boltok, raktárak, műhelyek, benzinkutak. A forgalom már megy mellettünk, ami nem esik jól, de nem is zavar. Szerencsére a Margit-szigeten, a sok, centiméterekről elhúzó busz és kamion, edzetté tett ilyen szempontból.

Nézem a pulzusom, üti a 140-et és nem is akar alámenni, inkább fölé, pedig nem gyorsítottam. Jó, akkor legyen 150 innen a maximum, az még belefér.

A mezőny kezd széthúzódni, Cserpák Józsi, majd Remo vágtat el mellettem. Jó utat kívánok Nekik is. Én tartom a tempóm. Közben elérjük az első, majd a második frissítőt. Egy-egy pohár vizet veszek el, más nincs is, itt még nem kell. Azt tudom, hogy a negyedik frissítőnél már kenyér is lesz, abból majd veszek.

Egy útkereszteződéshez érünk, de az előttem futó jó messze van, úgyhogy a rendőr elengedi a forgalmat. Azt hiszi, hogy pár autó után majd meg tudja állítani az autókat, de nagyot téved. Könnyebb engem megállítani, mint kétszer három sáv türelmetlen görög autóst. Nem esik jól az ácsorgás, bár nem lehet több mint tíz-húsz másodperc. Mennék már…

Elindulok. Azt nézem, hogy már ez a szakasz sem sík, vagy fölfelé futunk, vagy lefelé. Nem túl durván, de hullámzunk.

A pulzusom túllépi a 150-et és hiába a lassítás nem akar visszamenni. Itt egy utolsó engedményt adok, és 160-as plafont engedélyezek, de csak az emelkedők miatt

Közben visszaelőzöm Cserpák Józsit, aki mögöttem marad szorosan. Gyanús, hogy kissé eltúlzom a tempót. Közben a felhők szépen eloszlanak és kisüt a nap. Ennek nem örülök és az előrejelzés sem ezt ígérte. Reménykedek, hogy ez csak átmeneti.

A pulzusom figyelem, néha eléri és túl is lépi a 160-at, de nincs több engedmény, akár lassítással is, de maradok alatta.

Józsi észreveszi a lassulásomat, visszaelőz és kérdi, hogy adja-e Ő a tempót egy darabig. Mondom, hogy kösz nem, mert nekem a pulzusom adja a tempót.

Elérjük a negyedik frissítőt. Kenyér van, de a pirítós fajta és mézzel van leöntve. Ezt most inkább hagyom, én nem erre számítottam, hanem vajas, vagy sajtos kenyérre. Inkább a sós kekszből veszek, mert a meleg erősödik és tudom, hogy sok sót fogok veszteni. Iszok rá egy pohár kólát és robogok tovább.

A tempóm a terv szerinti, ami egy kicsit csalódás, mert én gyorsabbnak tippeltem volna, de nem. Megpróbálom ezen nem bosszantani magam, hiszen a tervezett idő azért megvan.

A hőmérséklet egyre nő. Lassan kiérünk a tengerpartra. Szép a tenger, gyönyörű a színe, de most csak eddig a megállapításig jutok el.

„A new day has...come „ zeng a fejemben, nagyon beleégett. Nagyon messze van még az új nap…

A terep hullámzik, de most már nagyobbakat, mint eddig. A tervem szerint negyvenig folyamatosan futok, az a 10. frissítő.

Az egyik emelkedőre felfelé érek utol egy japán és egy dél-amerikai srácot, akik japán – spanyol - angol keveréknyelven arról beszélgetnek, hogy a Hegyig nem érdemes felfelé futni, de azért futnak. Ezen jót mulatok

A 6.-hoz közelítve látom meg magam előtt Szőnyi Feri sárga pólóját. Látszik, hogy lassul, valami gondja lehet. A frissítőnél érem utol, Móniék is már ott vannak. Mondja Feri, hogy elsavasodtak a lábai, nem tudja miért. Felajánlom neki, hogy van nálam egy jó adag só, amit tegnap az athéni KFC-ből hoztunk el, de azt mondja, hogy nem az lehet a baj, majd megoldja. Továbbmegyek és bízom benne, hogy tényleg sikerül neki leküzdeni ezt az első problémát.

Kanyarog a keskeny út a tengerparton, de a forgalom elég nagy, sok a kamion. Utolérek egy 4-5 fős csapatot akik levágva a kanyarokat ide-oda cikáznak az úton, ami nagyon veszélyes. A kamionosok nyomják is a dudát rendesen és időnként hatalmasakat fékeznek. Gyorsan el kell Őket hagynom, mert ameddig egy bolyban futunk muszáj velük szlalomoznom. Fokozom a tempót és elhagyom őket, folytatva az utamat az út bal oldalán.

A 8. frissítőnél ellenőrzöm újra a tempómat, a tervhez képest beljebb vagyok kb. tíz perccel, aminek örülök, de lehet, hogy nem kéne.
Nea Peramosban iskolások várnak az út szélén, és buzdítanak jó hangosan és ránézésre szívesen teszik. Ez jól esik, lepacsizok velük.

Megara következik, a 40-es időmérő pont. Remot érem utol hamarosan. Fut, de nagyon belassult. Pár bíztató szó után futok tovább. Itt már húsz percre nőtt az előnyöm a tervhez képest, ami kezd nyugtalanítani, nehogy baj legyen! Próbálok visszavenni a tempóból, a pulzust tartom, de visznek a lábaim. A nap már hétágra süt.

Itt találkozom először Ágiékkal, az út szélén állnak és kameráznak, fényképeznek. Mondja Ági, hogy túl gyors vagyok és mindenki azt üzeni otthonról, hogy menjek lassabban és sorolja kivel beszélt és SMS-ezett. Állítólag a meleg sem túl nagy 27-28 fokot mér a kocsi hőmérője, de én többet érzek.

Úgy tervezem, hogy innen már átállhatok a jól bevált futás-gyaloglás módszerre. Kell is, mert már nehezen tudom tartani a 160-as pulzust is, mindig fölé akar menni, de az nincs neki megengedve.

Haladok azért, de szép lassan kezd előjönni a fáradtság is, így negyven kilométer után. Eszegetek a magammal hozott sós mandulából, nehezen csúszik le, de szükség van rá.

Az olajfinomító előtt érkezik meg az első holtpont. Tudom, hogy lesz még ilyen, és azt is, hogy túl leszek rajta, de akkor is megijeszt, hogy ahhoz képest, hogy milyen rosszul érzem magam, milyen sok van még vissza.

Erőltetni kell a gondolataimat, hogy eltereljem erről. A távolban Ernőt vélem felfedezni, megismerem a mozgását. Látom, hogy valami nem stimmel, mert nem tízpercenként sétál. Lassan közeledve hozzá, a frissítőnél érem utol. Leül és mondja, hogy az a baj, hogy magnézium kellene, de nincs. Móniék adnak majd neki, de majd csak a konzervgyárnál, az még innen legalább hat kilométer. Mondom neki, hogy sót azt tudok adni, kér is belőle. Remélem, hogy segít. Ernő még marad, én indulok tovább, őszintén minden jót kívánva neki.

A finomítónál nem érzem a büdös szagokat, valahogy ez nem ér el hozzám. Rá kell jönnöm, hogy nem vagyok jól. Na sebaj, majd Korinthosznál helyrerakom magam! A sorban álló hajók láttán tudom, hogy nemsokára a csatorna következik. Előtte azért még fel és lefutunk néhány emelkedőn. Várom a csatornát, végre egy újabb ismerős hely. Milyen kevés is elég ilyenkor, hogy egy kicsit feldobjon. Elérem a csatorna előtti parkolót, látom Ágit a híd elején vár. Odaérek, együtt gyalogolunk át a csatornán, közben meghallgatom, hogy otthonról ki mit üzent. Elbúcsúzunk, Ági visszafordul, nehogy szóljanak a versenybírók. Én pedig nekivágok az utolsó szakasznak a konzervgyárig. Olvastam, hogy nem szabad túl sokat várni ettől a frissítőtől, de ennek ellenére én is várom már nagyon, pedig nincs különösebb oka. Tudom, hogy nem fogok leülni, nem fogok sokat ácsorogni, mégis várom. Talán, mert mindig kell valami kézzelfogható, belátható cél. Az egész táv túl nagy ahhoz, hogy a végét várjam. A Király még beláthatatlan távolságban van. Futok egy végtelenül hosszú egyenes úton, árnyék sehol, az autók folyamatosan jönnek szemből. Látom az előttem futót nagyon messziről, azt figyelem vajon hol fordul el az útról, mert valahol ott lesz majd a következő frissítőpont, vagy legalább elhagyjuk ezt az utat. Amíg ezen morfondírozok, látom, hogy befordul balra. Ez már jó, odáig kell menni! Hamarosan én is odaérek, a rendező mutatja az irányt és máris feltűnik a régen várt 22 számú frissítő, az első, ahol a kísérők is segíthetnek. Regisztrálok az asztalnál, Ági már mellettem. Kérdi, hogy mi kellene. Egy kis alkoholmentes sör talán, az jól esne. Már megy is a kocsihoz, apukája segít neki és már hozza is. Addig felkapok az asztalról egy tányér zöldséges rizst, és már megyek is. Nem akarok megpihenni, mert annál nehezebb lesz elindulni. Egy pohár sör és már gyalogolva kanalazom a rizst. Ági jön mellettem, megbeszéljük az eddigieket. Mondja, hogy túl gyors vagyok, nincs hova sietni, Andris is messze jön mögöttem. Ez tényleg elgondolkodtató, meg az is mennyire nem érzem jól magam. Lassítani fogok, megígérem! Közben tömöm be a rizst, persze nem esik jól, pláne így, hogy még ráborítottam egy csomag sót, de muszáj megennem. Mindet! Ági kérdi, hogy miért sántítok. Én? Dehogy sántítok, sok bajom van, de nem sántítok, mondom indulatosan. Egy perc múlva elköszönök Ágitól, Ókori Korinthosz lesz a következő találkozópont. Gyalogolva folytatom, amíg tart a rizs. Valakit látok magam előtt vánszorogni, biztos Ő is eszik. Aztán kocogásra váltok, ez már nem az a huszáros tempó, mint előtte ;) Utolérem a kollégát és csak akkor döbbenek meg, hogy bizony ez Kurylo. Rosszul néz ki, a gyaloglása is lassú. Buzdítom egy kicsit, ahogy elfutok mellette, de gondolkodóba ejt, hogy ez hogy lehet. Kurylo volt már itt második helyezett is. Egy ilyen kaliberű futó, ennyire elkészülve! Jobban, mint én. Mi lesz még itt!

Megint hosszú egyenes jön, gyümölcsfákkal szegélyezett úton. Itt legalább, már alig van autóforgalom. Árnyék persze itt sincs, fél három felé jár az idő, a meleg tartja magát. Én pedig tartom a futás, gyaloglás váltogatását, a tempómból viszont jócskán visszaveszek. Próbálom megtalálni a kényelmeset, de nem nagyon sikerül. Már a lassú sem kényelmes. A fáradtság állandósulni látszik. Meddig mehet ez így? Mi lesz ma a leggyengébb pontom? Nem tudom. Csak azt, hogy amíg visznek a lábaim, addig nem adom fel!

Kurylo visszaelőz. Nem is lassan. Hát, ez a dolgok rendje. Valószínűleg már nem találkozok vele többet a verseny során. Jól összeszedte magát. A profik így csinálják.

Mások is megelőznek, de nem érdekel. Nekem is össze kell szednem magam, csak ez a dolgom. Persze ezt futás közben. Próbálom a gondolataim pozitív irányba terelni, de csak oda jutok vissza, hogy fáradt vagyok, melegem van. A frissítőpontok jelentenek csak időnként egy kis változatosságot. Jó lenne tudni, milyen messze van a következő, de az persze nem néztem meg a táblán. Egy csomó fontos szám szerepel a frissítőkön kitett táblákon, de én eddig még egyikre sem néztem rá. Kellene valami, ami eltereli a figyelmem az állapotomról. Egyelőre csak egy hűs árnyék az a gondolat, ami igazán jólesik, de az nincs. Számolgatom, mikor mehet le a nap. A beszámolókban az volt, hogy este hétkor, de az még majdnem négy óra. Felnézek és egy nagy kutya ül tőlem száz méterre az út közepén. Na, most mi legyen? Csak ül és néz, és nem mozdul. Én futva közeledek, megpróbálok határozott maradni. Mozdulatlan. Már csak ötven méter, vagy kevesebb, amikor a kapun kisétál a gazdája és leguggol mellé. Nagy kő esik le a szívemről, elfutok mellettük, ezt megúsztam.

Arra jó volt, hogy az adrenalin egy kicsit kizökkentett az eddigi állapotomból. Keresem a pozitív gondolatokat. Ágiék húznak el mellettem kocsival, apukája kiszól az ablakon, hogy ezt a kutya ügyet szerencsésen megúsztam. Úgy látszik Ők is látták.

Examilia-ba érek, frissítek és majdnem rossz irányba indulok, úgy szólnak utánam. Már nem tudom, hol járok, elveszítettem a fonalat. A táblákat nem akarom nézni, a számok nem érdekelnek. Menni tovább, most ez a lényeg. Leltározok. Mi az ,ami nem jó? Ebből most sok van, de a legrosszabb, hogy most jövök rá, hogy fáj a bal lábfejem. Akkor ezért mondta Ági még Korinthoszban, hogy sántítok. Valószínűleg túl szorosra húzhattam a cipőfűzőm, az nyomhatta meg. Megállok és eggyel lejjebb fűzöm. Így sokkal jobb, de tudom, hogy ezt már végig fogom érezni. Ez nagy hiba, ebbe belebukhatok. Bízom benne, hogy nem így lesz.

Meglátok a távolban egy nagyobb települést, remélem, hogy Ókori Korinthosz, bár még nagyon messze van. Most egy kicsit jobban vagyok, tartom a futás-gyaloglást Korinthoszig.

A városban újabb nagyobb frissítő, találok sajtos kenyeret, abból eszek és megkóstolom az Isostar-t is. Meglepetésemre egy kicsit szénsavas, ami most jól esik. Megtöltetem a kulacsom vízzel, egy puszi Áginak és megyek tovább. Még nem vagyunk 100km-nél.

Először hosszan lefelé futunk, aztán egy felüljáró, majd egy földút következik. Ez elég egyenetlen, poros, figyelni kell minden lépésre. Erre nem is emlékeztem. Közben japánok húznak el mellettem, de nincs bennem versenyszellem, így nem igazán foglalkoztat.

A földút után, megint gyümölcsösök között haladunk. Magamra figyelve futok, de egyszer csak megint leelőzöm Kurylot. Rossz perceit éli, látom.

Azt a pontot várom, amikor élesen balra fordulunk, valamiért úgy érzem, onnan jobb lesz. Assos következik, átvergődök a forgalmas kisvároson, nem egy helyen inkább a szűk járdán futok, mert az úton annyi hely sincs. Itt is egy frissítő, mindenhol kicserélem a vizemet a kulacsban, legalább az illúziója legyen meg annak, hogy friss és hideg.

Zevgolatio a következő település, és csak két kilométerre van Assostól. Örülök az ilyen rövidebb szakaszoknak, mert hamarabb elérhetők és azt a képzetet keltik, hogy gyorsan haladok. Azt tudom, hogy Zevgolatio nevű településből kettő van az út során, ha a másikba érek, már viszonylag közel leszek a célhoz. A város közepén gyerekek szaladnak ki a házakból papírral és tollal és autogramot kérnek. Aranyosak, ahogy angolul kérdezgetik, hogy honnan jövök és, hogy mi a nevem. Az előttem futó japán srác úgy tesz, mintha észre sem venné Őket. Erre én begyűjtöm a szomorú gyerekeket és minden füzetbe szépen beleírom a nevem. Sok hálás tekintet a jutalmam érte.

Mindazonáltal nem sokkal maradtam le a japán fiútól, mert a város utáni felüljárón pár méterrel futok mögötte. A felüljáró tetejéről próbálok tájékozódni, hogy vajon merre járhatunk, de hiába nézelődök minden irányba, semmi támpontot nem tudok felfedezni. A következő frissítő előtt érzem, hogy valami nagyon szúr a derekamnál. Tudom, hogy az övtáska kidörzsölte, de ez most jobban fáj. Odanyúlok és érzem, hogy az egyik biztosítótű nyílt ki és állt a derekamba. Ez így nem lesz jó. Kihúzom a tűt és leveszem az övtáskát. Itt az ideje átváltani a kézi kulacstartóra. A következő frissítőnél bedobom az övtáskát a kocsi ablakán és kézbe veszem a kulacsomat. Közben lassan öt óra van, de a nap még mindig erősen süt. Nem sokkal a város után azonban egy völgybe fordulva nagy örömömre a jobbról emelkedő hegyek egyre több árnyékot vetnek. Az út ugyan emelkedik, de nem baj. Inkább futok fölfelé, csak árnyék legyen. Ahogy telik az idő, az árnyékos úton, egyre jobban érzem magam. Fáradt vagyok, de a kedvem jobb. Szerencsére jó hosszú út. Aztán egyszerre már nem csak emelkedik, hanem meredeken elindul fölfelé. A tíz perc futásokat csökkentenem kell, az most sok lenne, de a fele még megy, azzal is haladok. Elhúz mellettem a verseny egyik hivatalos fotósa motoron és a következő kanyarban egy mosolygós képet készít rólam. A következő kanyar után frissítő, Ági szemrehányóan kérdi, miért futok fölfelé. Jobban vagyok, most jól esik, és a nap is már elindult lefelé. Kérdem Ágitól, hogy mi a következő nagyobb város és megörülök, hogy Nemea az. Nem, mintha el tudnám helyezni a térképen, vagy valamit is jelentene, de mégis jó. Folyamatosan fölfelé tart az út, csak néha húz el mellettem egy-egy autó. A körülményekhez képest jól haladok. A következő frissítőnél Ági kérdezi, mikor kellene a fejlámpát magamhoz venni, de azért az még ráér, bár határozottan megy le a nap. Messziről feltűnik egy kis kivilágított templom az út szélén, pár percig azt hiszem, hogy megint frissítőhöz értem, mert láttam ilyet a tavalyi fényképeken, de nem az. Már Nemeat várom. Nincs rá különösebb okom, de valamire mindig várni kell.

Egyszer csak feltűnik a város. Hosszú egyenes út végén látom, hogy jobbra lesz a frissítő, mert szépen ki van világítva. Mielőtt a kanyarhoz érhetnék, ketten elhúznak mellettem, mintha ez lenne a vége. Maradok a tempómban, azzal érek be a térre, a régen várt kis templom mellé.

Ági és Apukája már várnak. Felkapok egy tányér rizst, iszom egy korty energiaitalt, de érzem, hogy valami nem stimmel odabenn. Érzem, hogy egy percen belül wc-re lesz szükségem, de hogyan? Idegesen nézek körbe a téren, de csak a templom van nyitva. Kétségbeesve kérdezem a frissítő személyzetétől, hogy hol találok megfelelő helyet és csodák csodája, a tér túlsó sarkában mutatják a három mobil wc-t. Rég óta nem örültem ennyire.

Ilyen előzmények után, enni már nem sokat merek. Marad a sós keksz és a víz. Már sötétben indulok tovább, a fejlámpát a fejembe nyomom és futok ki a városból. Egyre nehezebb elindulni a megállások után. Felmászunk egy hosszú, meredek emelkedőn, ahol leelőzök egy néhány versenyzőt. Fentről visszanézve látom az imbolygó lámpákat, ahogy fölfelé tartatnak. Nemsokára hosszú széles, lejtős, és forgalmas út következik, nem mondhatom, hogy jól esik, lefelé futni, a lábam is fájdogál. Nehezen jön el a következő frissítő, több mint négy kilométer. Itt viszont ránézek a táblára. Nyolc óra körül jár az idő és ez a pont húsz perccel éjfél előtt zár majd. Legalább a szintidő nem szorít. Jobbra fordulva kivilágítatlan alsóbbrendű úton folytatjuk. Itt már ketten vagyunk: én és a lámpa. Tartom a tíz perc futásokat, egész jól megy. Utolérek valakit és amikor mellé érek, csak akkor látom, hogy Eusebio Bochons az, aki az idei UB-t nyerte. Na, mi van itt? Én sem vagyok túl gyors, de ezek szerint másoknak is vannak gondjai. Néhány bíztató szó és elfutok mellette. Szerencsére gyorsan jön a következő frissítő. Most már mindig megkérdezem Ágitól mennyit kell mennem a következőig. Szükségem van erre az információra, mert úgy osztom be az erőmet. Mindig a következő frissítő a cél.

Innen kezdődik a földút Malandreni felé. Ági mondja, hogy a frissítők szerint „very good” 100% aszfalt út megy végig, autóval is járható. Elindulok, de ezt én nem nevezném aszfalt útnak. A köves, gödrös és nagyon poros. Megelőz egy kísérő autó és egy pillanat alatt olyan porfelhőben találom magam, amiben nem is látok, de ami még rosszabb, levegőt sem kapok. A legrosszabb az, hogy a fejlámpa fényénél minden porszem látszik. Próbálok levegőhöz jutni, de a szél nem fúj, és mire leülepszik a por, már jön egy következő autó. És ez így megy többször egymás után. Szeretnék már túl lenni ezen a részen! Egyszer ez is véget ér, újra valódi aszfaltút jön. Újra fölfelé tartunk, de legalább rendes úton, futva. Néha milyen kevés is elég, hogy örömöt okozzon. Következő frissítő, aztán egy sötét, keskeny aluljáró. Kétségeim vannak, hogy ezen át lehet-e jönni autóval. Egy hegyre tartok fölfelé. Távolban jobbra látom az autópályát, balra pedig egy nagy áros fényeit. Azt sajnos nem tudom megfejteni, hogy melyik város lehet. Felérek a csúcsra, újabb frissítő. Vidám, fiatal csapat fogad. Kérek egy levest és azt iszogatva gyalogolok tovább. Tudom, hogy hosszú és meredek ereszkedés vár Malandreniig. Valószínűtlenül mélyen van a völgyben. Szerpentin visz lefelé, de nehezen közeledik a falu, pedig már milyen régen látom. Lassan azért már hallani a kutyaugatást, sőt belátható távolságban egy faluszéli ház is feltűnik. Éles kanyarral fordulok a  faluba és már is bringás gyerekek tekernek felém. Az egyik mellém szegődik, angolul megbeszéljük, hogy kit hogy hívnak, és hogy honnan jöttem. Örülök, hogy jön velem, mert egyrészt mutatja az utat, másrészt a kutyákat is távol tartja. A tavernáig kísér, ahol a frissítő vár és Ágiék. Most sem vagyok jól. Csábító a felkínált szék, de nem hagyom magam, mert tudom, hogy annál nehezebb lenne elindulnom. Egy kis sós kekszet eszem, a vizemet kicseréltetem, és egykettőre újra elnyel a sötétség. Innen már szépen látszik az autópálya, emlékszem, hogy az alatt kell majd átmennem, mielőtt a Hegy lábához érek. Emlékszem, hogy egy ideig most itt a völgyben halad az út, mielőtt nekivágunk a nagy Hegy megmászásának. Lirkia felé tarok, de addig van még egy két frissítő. Nehéz most is, de egy kicsit segít, hogy a sötétben messziről látszik a következő falu. Lassan elindul az út felfelé. Most még csak enyhén emelkedik, futható. A lírkiai frissítő viszont fenn van a domboldalban, meg kell dolgozni érte. Az út vége olyan meredek, hogy már csak gyalogolni tudok. Már fél tizenegy van. Lefutok a dombról és folytatom az utam Kaparelli felé. Tudom, hogy ez lesz az utolsó falu a hegy előtt. Az út még mindig futható, de a sötétség és az egyedüllét egy kissé már nyomasztó. Már a Hegy jár a fejemben, érzem, hogy vár. Nem félek Tőle.

Kaparelli előtt még egy frissítő jön, az út szélén jobbra egy sátorban várnak. Rutinból vízcsere, bár már nem melegszik fel a kulacsban lévő sem. Lehűlt az idő, már látszik a leheletem a lámpafénynél. Megyek tovább Kaparelli felé. Mintha csak Lirkiába mennék, ugyanúgy a dombtetőn van a frissítőpont. Mászok felfelé, látom, hogy nagy a hangulat, sok falusi itt mulat a téren. A frissítőnél egy helyi néni kínálgatja a saját főzésű levesét egy nagy kondérból. Emlékszem, hogy András is említette, hogy ezt nem szabad kihagyni, mert ez nem porból készül. Kérek egy pohárral és azt iszogatva gyalogolok tovább. Jól esik, mert meleg. Az út most már szépen emelkedik, de még futható. Egy idő után viszont olyan meredek, hogy sokat már nem tudok futni rajta. Valószínűtlenül magasan megy felettünk az autópálya, nehéz elképzelni, hogy a Hegy lábánál lévő frissítő már attól is magasabban van. Nem akarom végiggyalogolni ezt a hosszú utat, de a tíz perc futás itt nem használható taktika. Az találom ki, hogy a pulzusomat figyelve fogom a futást a gyaloglással váltogatni. Ha futás közben elérem a 130-at, gyaloglásra váltok, és ha eközben 115 alá megy, akkor újra futok. Az órámat nézve úgy gondolom, hogy éjfélre fenn leszek a Hegy alatt, de ahogy haladok, látom, hogy ez túl optimista elképzelés volt. Hosszan megyek felfelé, futva, gyalogolva. Éjfél felé közeledik az idő, de még mindig nagyon messzi az autópálya is. Néha úgy érzem, nem is én vagyok, az, aki itt mászik fölfelé. Mintha kívülről nézném magam, mintha automata üzemmódra váltottam volna. Furcsa érzés.

A távolban, egy frissítő állomás fénye tűnik fel egy kanyarban. Ágiék is ott vannak, beszélgetnek. Éppen csak egy pillanatra állok meg, azt is csak megszokásból, valamit eszek, vizet cserélek és irány a „mountain basecamp”. Meredek nagyon, de már közeledik az autópálya. Nekem úgy tűnik, gyorsabb vagyok, amikor gyalogolok, mint amikor futok. De szeretném a futómozgást megőrizni minél tovább, még akkor is, ha csigalassú. Elérem az autópálya aluljáróját. Utána kereszteződés, itt már foszforeszkáló pálcikák jelölik az utat. A leírás szerint itt balra kellene mennünk, a parkolóba, mert ott kéne lenni a frissítésnek, de a jelzések jobbra mennek. Pár másodpercig tanácstalanul nézelődök, mert potyára nem akarok lemenni és visszajönni, de kihagyni sem szeretnék ellenőrzőpontot. Innen nem látszik semmi elindulok lefelé. Egy kísérőautó ér a kanyarba, látván engem lefelé indulni, Ő is elbizonytalanodik. Fél perc után villogtat nekem, hogy rossz irányba megyek. Én is úgy érzem, ezért visszafordulok. Lesz, ami lesz, remélem jó az irány. Visszaérek a kanyarba, onnan már látom a frissítőt. Hát ez bizony nem ott van, ahol az itiner írja. Elérem a frissítőt. A személyzet hellyel kínál, de eszembe sincs leülni. Kérdezik, mit szeretnék, Ági mondja nekik, hogy esetleg egy helikopter jól jönne. Ezen jót mulatnak. Ági kérdi, hogy vagyok. Most egész jól. Azt mondja, hogy az jó, de akkor se nézzek balra. Nem értem miért, és természetesen balra fordítom a fejem. Látom, ahogy a foszforeszkáló pálcikák kijelölik az utat, fel a hegyre. Végigkövetem a tekintetemmel a zölden világító ösvényt és nem akarok hinni a szememnek. Borzasztó magasra megy. Állok a Hegy lábánál és a fejem annyira kell elfordítanom, hogy lássam a csúcsot, mintha a csillagokat nézném. Erre nem számítottam. Tavaly voltam itt, de világosban. Akkor nem tűnt ilyen veszettül magasnak. De most alig látom a tetejét. De nincs bennem kétség. Egyszer csak felérek, mondom Áginak és nekiindulok.