Nem szoktam beszámolót írni a versenyeimről, de amikor a Kedvesem, aki autóval kísért a rajttól a célig, azt mondta, hogy tervezi megírni az útközben történt kalandjait egy kísérő szemszögéből, arra gondoltam, hogy belekezdek én is, mert ez a kettő így együtt lenne az igazi.
Szóval ez a verseny volt az idei év fő attrakciója számomra, hiszen 110km-nél többet még sosem futottam, igaz annyit már sokszor, hiszen talán hatszor voltam már a BEAC Maxin. Az viszont „egy másik szakma” (ahogy Imo barátom mondaná), mert terepen hosszút futni valamiért egészen más, mint aszfalton. Az első hosszabb aszfaltfutásom (60km) előtt azt gondoltam, hogy a terep a nehezebb a szintek miatt, de azóta inkább úgy gondolom, hogy nem nehezebb, csak más.
A felkészülésemről annyit, hogy tavaly december közepén kezdtem és sokat futottam, alacsony pulzussal. Persze nem lehetett kihagyni az idén sem a Mátrabércet és a Terep100-ast, ezért volt sok terepfutás is. Összességében a 2008 évben a Nagy Versenyig (UB) kb. 3200km volt a lábaimban, de mivel nem tudtam, hogy ez elég-e és, ha igen mire, nem voltam nyugodt.
A mentális felkészülésemről pedig csak annyit, hogy ha futás közben eszembe jutott, hogy mire vállalkoztam idén, abban a pillanatban csipogott az órám
Jó előre pontos időtervet készítettem magamnak, több verzióm is volt, sokat dolgoztam vele. A hatalmas Excel táblázat, minden frissítő pontra kiszámolva mutatta, hogy hova és mikor kellene odaérnem. Végül is letisztáztam, kiválasztottam a leginkább reálisnak tartott verziót, aztán nyomtattam, színeztem, vágtam, ragasztottam, hogy nálam is meglegyen és a kísérő autóban is. Szóval tanár úr kérem, én készültem
Eljött a verseny hete. Elkapott a bizonytalanság, hogy most hogyan kellene rápihennem a versenyre. Nézelődtem a neten, beszéltem Gandival, de még mindig nem tudtam mi legyen. Gondoltam én, hogy nem kell már sokat futni, azt is csak lassan, de mégis mennyit. Fokozta a nyugtalanságomat, hogy a verseny előtt kb. 2 héttel volt a K&H váltó, ahol jólesően sikerült négyperces tempón belüli 7 kilométert futnom, de azóta kis fájdalmat éreztem a bal forgómban, és nem akart javulni. Így aztán a verseny hetében még 50km-t futottam, óvatos 5:20 körüli tempóban. Azt mondogattam a barátaimnak, akik pihentetni akarnak, hogy mindenképpen szeretnék egy 200-as hetet és nem tudom az UB-n megy-e majd több, mint 150.
Péntek. Szabadságot vettem ki és így utólag is azt gondolom, hogy jól tettem. Délelőtt még kocogtam 5km-t, azután evés, TV előtti elalvás, szóval pihenés. A lelkemnek szüksége volt erre a pár nyugodt órára, a munkahelyemen már 1-2 napja úgysem tudtam másra figyelni, nemhogy az indulás napján. Végre eljött az idő, a Kedvesem is végzett a munkahelyén, bepakolás a kocsiba, aztán végre indulás. Azt hiszem ekkorra érte el bennem a feszültség a maximumát. Úgyhogy, amikor megkérdeztem Ágit, hogy szerinte merre keveredjünk ki a városból így péntek délután és Ő ezt félreértette és azt válaszolta, hogy szerinte ne menjünk az autópályán, majd felrobbantam és nem túl szépen reagáltam a javaslatra. Bocsánat így utólag is.
Miután kieresztettem a gőzt, sikerült kitalálnunk, hogy a legjobb lesz a 6os úton az M0-ig, aztán úgy az M7. Tényleg jó ötlet volt, mert gyorsan kint voltunk a városból és robogtunk Tihany felé.
Mire megérkeztünk olyan nyugalom költözött belém, amit már régen nem éreztem. Ott voltam, azon a helyen ahonnan elindulok, és ahová vissza kell érnem. Hányszor elképzeltem ezt az elmúlt fél év során! Bennem volt minden helyszín képe, a pálya több, mint fele, ahol tavaly váltóban futottam, plusz ahol 2 hete sikerült pályát bejárnom. Jött a rajtszám felvétel, Ispi (aki már tudja milyen a Spartathlon ;) Andi, aki úgy suhant el mellettem a T100-os 80km-nél, mint a szél, és sok-sok ismerős a Szigetről. Mindenki kedves, mosolyog (én is), olyan érzésem van, mintha ezt az egészet TV-ben nézném. Aztán egy kis zavar az adásban: kiderül, hogy csak a váltó rajtszámok vannak gumival felszerelve, az összes többit tűzni kellene. Na ez nem lesz jó, mert körülményes lesz a pólócsere menetközben, nosza szerezzünk gumit! Továbbra is mindenki kedves, próbál segíteni, de nincs már egy fél méteres darab sem égen-földön. Nem baj, majd este bemegyünk Keszthelyre a Tesco-ba ott biztos kapunk, de mi van ha mégsem. A nagy izgalomban Kedvesem nyugtat: megoldjuk. Hiszek neki, Ő mindent el tud intézni, amihez nekem nincs elég erőm, vagy türelmem. Kezembe nyom egy közepesen hideg sört, majd később Tibi még egyet, ettől újra visszamerülök a lakonikus ;) nyugalmamba. Megérkeznek Anitáék a Szigetről, Ők is beszállnak a gumiprojektbe. Beszélgetünk, eszegetünk, iszogatunk. Kérdezgetik Tőlem, nem izgulok-e. Nem. Tényleg így érzem, lehet, hogy valahol elhagytam útközben, vagy csak nagyon mélyre ástam?
Sikerült gumit szerezni, Andi szól, hogy az egyik csapat jó sokat hozott magával, szívesen adnak. Köszönöm ezúton is!
Jön az este, álmosodom, indulunk. De előtte még egy gyors kajavásárlás a Tesco-ba, aztán irány a szállásunk Vonyarcon.
Este kiderül, hogy az összes kinyomtatott, kivágott, kiszínezett tervem, otthon maradt. ÁÁÁ! Pipa vagyok, mert nagyon sokat dolgoztam rajta. Szerencsére a számítógépem itt van, gyorsan kézzel kiírom, ez van.
Gyorsan elalszom, de éjjel felébredek, onnantól csak forgolódok. Mégiscsak bennem volt az izgalom, most félálomban előbújt. Úgy érzem, mintha folyamatosan fenn lennék, bár közben van néhány nehéz álomkép. Nehezen jön el a reggel.
Kedvesem elszalad a pékségbe reggeliért én újabb verziókat gyártok a tervből, mígnem beugrik a nagy ötlet, miért nem írom fel az egészet a rajtszámom hátoldalára? Az mindig nálam lesz, remélhetőleg nem hagyom el és elég nagy is, hogy ráférjen 50 időadat. Újabb körmölés következik, de lassan menni kéne, mert a váltó és a női rajtot is szeretném látni.
Gyors pakolás a kocsiba, gyerünk.
Tihanyban már nagy a készülődés, fél órán belül rajt. Elfutnak a csapatok, és a lányok, az ismerősök utánuk. Magunkra maradunk. Az ismeretlenekkel nézegetjük egymást, az ismerősökkel beszélgetünk. Már nincs mit tenni, csak várni. Meleg van. Nem izgatom magam emiatt, hiszen mindenkinek egyforma. Különben is Spártában is meleg van! Próbálom felidézni a magam számára összeírt tanácsaimat, ami szintén otthon maradt. Végül is én írtam, valami csak eszembe jut belőle. Például, hogy „sokat dolgoztál érte, a lábaidban van a munka” vagy „legyen elég türelmed hozzá”. Több nem jut eszembe, pedig tudom, hogy volt még ;) Aztán azon kezdek gondolkodni, ahogy látom a nagy neveket készülődni, hogy mi a frászt keresek én itt, egyáltalán hogy gondoltam ezt, amikor beneveztem? Már mindegy. Felveszem a pulzusmérőt, magasabb a szokásosnál, persze, hiszen érzem, hogy izgulok: belülről remeg bennem valami. Próbálom leállítani, nem nagyon megy.
Rajthoz szólítják az össze bolond futóembert a közelből és mi megyünk. A nap és a szemek ragyognak, mindenki bizakodik. Elbúcsúzok Ágitól, egy szoros ölelés erőt ad! Cserpák Józsival megyünk a rajtvonalig, de senki sem követ, mert Bogár Jani vonalán nem jön túl más, csak mi. Ezért aztán két lépés vissza, de még így is az első sorban vagyunk.
Rajt. Istenem, hát eljött, itt vagyok, futok. Nem tudom még mi vár! Csak a csípőm ne fájduljon meg!A rajt után jó tempóban elhúz az eleje, de én nem veszem fel a kesztyűt. Csak kényelmesen, a pulzust figyelve futok fel az emelkedőn, de még így is lassítanom kell, mer magas a pulzus, simán megy 160 fölé és még tovább is, ha hagynám. Elérjük a tetőt, elindulunk lefelé, fogom vissza magam, nem akarom elengedni, nehogy megfájduljon. Ági húz el mellettem, dudál, integet, én is mosolygok és intek. Legurulunk. Aszófő, egy korty víz, aztán tovább Pécsely felé. Terv szerint Pécselyig folyamatosan futok, onnan 10 perc futás 1perc séta. Remélem bejön, mert ilyen hosszú úton még nem próbáltam, csak 50-60 km-en. Ott jó volt, de az igazi előnyének, ha van, később kell megmutatkozni.

Megyünk a dombok közé, föl-le, a nap vidáman és teljes erejéből süt, az árnyék ritka ajándék. Iszom a vizet, locsolom is magam, megy ez. Aztán egy hirtelen érzés odalentről és máris azon gondolkodok, hogy honnan kellene papírzsepit szerezni ;) Épp az előbb hagytam el az út szélén álldogáló és bíztató kísérőket, így az kiesett, esetleg valamelyik bringás kísérőt kérdezhetném meg, de míg ezen agyalok, egyszer csak dudaszó mellettem és Ági kérdi mosolyogva, hogy minden rendben-e. Mondom, hogy majdnem, de adjon gyorsan pzs-t és mire kimondom, már kezemben is a 10es csomag. Csoda ez a lány, én mindig mondom!
Bokortúra jön, közben félszemmel látom, hogy húz el a mezőny és csak abban reménykedek, hogy ez egy egyszeri bokorugrás nem egy folyamat kezdete.
Mint a nyúl, kiugrok a bokorból, újra beállok a sorba, irány Pécsely. Tavaly itt kávéztunk, vártuk a mezőnyt, most nem kell kávé, a pulzusom nem akar lemenni, 150-160 között van folyamatosan. Elérem a frissítőt, itt még nagy a „tömeg”, de veszek az asztalról vizet, banánt, aztán kezdem az 1 perc sétámat. Gyorsan eltelik, futás tovább, de még előtte ránézek az órámra, meg a tervemre, hát talán 1-2 perc előnyöm van. Azt hittem bővebbre hagytam, mert 6:30-as tempóval számoltam, de úgy látszik ez reális. Nem baj ez még csak az eleje, több is összejöhet. Vászolyon Ági vár feltankolok hideg vízzel, mondja, hogy jégkockát nem kapott, pedig még Füreden is járt. Nem is értem, hogy mikor? Dörgicse, darálom, jó meleg van. Váltóhely 1 óra 54 perce futunk, 12 perc előny a tervhez képest, ez már jobban hangzik. Be a földútra. Poros, köves, csak itt-ott árnyékos, ezt most nem szeretem, pedig nekem a terep a barátom. Kerülgetjük egymást a körülöttem lévőkkel, mindenki magába fordulva, a szalagozás rendben, nem kell rá nagyon figyelni. A frissítő jól esik, csak az nem, hogy víz helyett az izot öntöm a fejemre ;) Tiszta hülye vagyok, legalább kóstoltam volna bele. Próbálok magamon nevetni, de erőlködnöm kell hozzá.
Köveskál előtt feltűnik előttem Fendrik Laci, akit személyesen nem ismerek, de tudom, hogy ki Ő és azt is, hogy Spártai. Látom, hogy a falu elején vizet keresgél, leszalad az útról egy-egy szabadon álló kerti csap láttán, de nincs szerencséje. Nem értem miért, mert pár száz méter múlva úgyis frissítő lesz. Megelőzöm, be a frissítőhöz, aztán az árnyékba az autónkhoz, feltankolni hideg vízzel. Meleg van és sokára fogunk még kikeveredni a Balaton partra. Próbálom magamra erőltetni a türelmet. Nem könnyű, szívesen lennék már Szigliget környékén! Az előnyöm 6 percre fogyott, pedig jöttem rendesen. Nem baj, van még idő. Káptalantóti focipálya, a lányok a ponton jót nevetnek a történetemen, most már én is velük nevetek és mielőtt magamra borítom a vizet belekóstolok. Nemesgulács iskola, a kislány úgy szalad utánam a kis dobozzal, mert itt dugás van, csak ők egy kicsit el voltak foglalva magukkal. 4 óra 27 perce futunk, 9 perc az előnyöm. Így egy maratoni táv után ez nem túl sok. Úgy látszik mégiscsak jó az a terv, nemhiába én csináltam ;) Egy kicsit azért csalódott vagyok. Ötven méterrel a frissítő után vár a kedvesem. Feltöltöm magam, eszek sós rudat, viszek is és megyek tovább. Végre Balatontördemic jön, ami az utolsó állomása ennek a valóban gyönyörű vidéknek, de most örülök neki. Tudom, hogy utána jönnek a végeláthatatlan hosszú utcák és bringautak, de már vágyom rájuk. Tördemicen átfutva, megnézem a kocsmát, ahol 2006.-ban a túlélőtúrán Juhász Laciékkal jó hideg sört ittunk. Mintha tudná, hogy most ez egy egészen más helyzet, be van zárva, sehol egy vendég, az udvar is üres. Akkor bringával voltunk, már nem sok volt hátra a napból és akkora előnyünk volt az üldöző csapatokkal szemben, hogy simán belefért a pihenő.
Most tényleg más a helyzet, sok van még vissza, és majdnem egyedül kell megoldanom, még jó, hogy Ági jön velem. A kockakő nem esik jól, ezért a járdán futok, egy kacatokat áruló bácsi kíván jó utat, megköszönöm. Frissítő, egy kis evés, ivás, aztán tovább a 71-es úton át, ahol a rendőrök leállítják a forgalmat miattam ;) Ez a rész már ismerős a bringaútig, itt már talán futottam néhány éve, csak akkor nem mentünk rá a bringaútra, hanem fel a hegyre. De lehet, hogy rosszul emlékszem, nem számít, az érzés a fontos, hogy örülök ennek a résznek és a további bringaútnak is Szigliget felé, mert itt van egy kis árnyék is. A lábaimban kezdem érezni a fáradtságot, de bízom benne, hogy okos tempóval és evés-ivással ezt meg tudom állítani. Szigligeten vár a Kedvesem feltankolok és elköszönünk, mert elmegy a szállásunkat elintézni. Azt mondja, hogy számításai szerint Balatonmáriafürdőn már biztosan megint ott lesz. Úja futok és számolgatok, Szentisten, de hiszen az majdnem negyven kilométer és kb. 5 óra, az nagyon sok. Remélem, hogy csak elszámolta magát, hiszen autóval Vonyarc és vissza nincs messze. Most jön az a nagyon hosszú egyenes, aminek a végén látszik már a balatonedericsi hegy, ahol már másztunk kétszer. Eszembe jut, hogy itt Edina mennyire kivolt pár éve, mert nem bírja az ilyen végeláthatatlan aszfalt utakat. Én most jól érzem magam, ismerős a hely, nézem a szemben lévő hegyet, csak nagyon lassan közeledik. Már fél6 körül jár az idő, de a meleg még nem nagyon akar csökkenni. A sokadik fahíd után frissítő, SK és Nyúl a két lelkes pontőr. SK gyanúsan méreget, ahogyan a T100-on, most sem ismer fel elsőre ;) Mondom, hogy ki vagyok, hogy megkönnyítsem a dolgát, nevetünk, hogy milyen jól elmaszkíroztam magam a szahara sapkában és a napszemüvegben. Közben Nyúl hideg törülközővel áttörli a lábaimat, csodás érzés. Köszönet érte! Innen megint csak ismerős a terep Balatonmáriafürdői, mert itt futottam két hete. Lassan várom már Keszthelyt, a meleg kaját és a fejemben az első szakasz végét. Következik Györök, ahol az úton először jégkocka van a frissítőkben. Dicsérem is a fiút, hogy ez milyen jó ötlet, a poharamban megmaradt jeget a csuklómon olvasztom el. Már régen nem mézem az időtervet, nem érdekel, úgy akarok futni, ahogy jól esik. A lényeg, hogy tudom tartani a 10 perc futás 1 perc sétát. A sétányon az edzésonline-os Pen és Sepi fotóznak és frissítőt kínálnak, de most jól vagyok, futtában megköszönöm és megyek tovább. Vonyarc felé kamaszok iskolás csoportja közeleg szemből, már várom a beszólásokat, de meglepetésemre ez most elmarad, sőt egyikünk hajrát kiált. Jól esik! Vonyarci frissítő, majd át a falun, a strandról hazafelé igyekvők csak néznek, mintha UFO-t látnának, ezek szerint nem nézhetek ki jól ;) Kerülgetem Őket, és hallom, hogy nagy a felhajtás, mert terepjáró felvonulás van, vidám emberek bőgetik a sáros járgányokat, dudálnak ezerrel. Szerencsére messze vannak, nem zavarnak és én sem irritálom őket. Gyenesdiás frissítő, a lányok kedvesek kínálgatnak, egy kísérő kocsi személyzete bíztat. Hallom még, ahogy telefonálnak és azt mondják, hogy az Ő emberük még kb. egy órányira van ide. Itt Gyenesdiáson tévedtem el két hete, de most nem teszem, már ismerem a járást. Elfutok a fagyizók mellett, két bringás fiú bíztat, jól esik, beteszem ezt is a tarsolyba. Most már Keszthely jön nincs mese, aránylag gyorsan odaérek, hosszabbra emlékeztem. Negyed 8 van és 17 perc előnyt sikerült összekaparnom az első 70km-en. Nem túl bő ez a terv. Ágica segédkezik, kapok egy levest, leülök és megeszem. Jól esik, meleg, de éppen jó. Közben Andi a mellettem lévő széken gyúr egy kollégát, aki azt ecseteli, hogy milyen jól megy neki a hegyen futás, mert mindenkit, akit megelőzött felfelé előzte meg. Mosolygok magamban, mert pont Andinak meséli, aki úgy ment a T100-ason, mint egy gyorsvonat ;)

Folyt köv. Keszthely-Boglár, de az sem lesz rövid ;)